Vérrel írt krónikák XIX.
Ujjaim megérintették a folyosó falát, én pedig szememet lehunyva próbáltam meg ráhangolódni az élettelennek tűnő kövek rezgéseire. Egy pillanatra megéreztem azt a bölcs elfogadást, amellyel a lassan múló eonok folyásának hiábavalóságát szemlélték. Mintha csak tudatában lettek volna annak, hogy ők akkor is itt lesznek még, amikor hívatlan látogatóik emlékét már rég elemésztette az idő.
Sóhajom nyomán leheletfinom remegés futott végig a sűrű anyagon, én pedig mohón ittam magamba az elmémben felvillanó, majd elillanni készülő képek sokaságát. Amikor kinyitottam a szemem, fejemben több kérdés zakatolt, mint amit feltettem az épületnek.
- Mit mutattak neked? – kérdezte Ariel sötéten csillogó szemekkel, majd egy hirtelen támadt légáramlat hatására felkapta a fejét és újfent beleszimatolt a levegőbe. Kéjes vigyorral nyugtázta azt, amit mi is éreztünk már. - Megszűnt a kénes szag és a levegő is érezhetően frissebb lett!
- Ez azt jelenti, hogy szellőzőaknák kötik össze a járatokat a külvilággal – kontrázott a kapitány vidáman -, vagyis...
- Használják az alagutakat – kottyantotta közbe Amelia, majd rám emelte aggodalomtól terhes tekintetét. – Mondd, mit láttál?
- A folyosó hamarosan éles jobb kanyart vesz, azon túl pedig egy csarnokba torkollik majd. Kivezető utat nem láttam ugyan, de a terem közepén egy kört formázó boltív magasodik.
- Újabb térkapu lenne? – morogta Goarm grimaszba torzult arccal. – Mindig felkavarodott a gyomrom, amikor azon át utaztunk!
- Miért nem tiltakoztál? – tudakolta Ariel ártatlan hangon, majd gonoszkodó mosollyal az ajkán folytatta. - Persze a te állapotodban nehéz lett volna!
- Tán azt hiszed, hogy különb vagy nálam, de te is csak patkányként kóborolsz egy földalatti útvesztőben...
A vámpír már válaszra nyitotta száját, amikor sikerült megtalálnom a tekintetét. Szerencsére elértette ki nem mondott óhajomat; könnyedén megvonta a vállát és inkább csendben maradt.
- Volt még valami? – kérdezte Narmiraen.
- Igen. Láttam egy jókora szobrot is, ami, azt hiszem, egy angyalt formázott. Ami azt illeti, elég élethűnek tűnt...
- Az olyan nagy baj lenne? – Amelia érzékelte a hangomban megbúvó aggodalmat. – Apám szoborparkja is tele van szebbnél-szebb, életszerű alkotással.
- Tudod, más dolog egy tündérkert szépségeiben gyönyörködni és megint más...
Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam e szavakat. Láttam, hogy a megbántottság fátyla borul a zafírkék szempárra és megpróbáltam helyrehozni a hibámat:
- Csak... Nem tudom, mire számítsunk odabent és... Kérlek, bocsásd meg a hirtelenségemet!
- Tudod, hogy képtelen vagyok haragudni rád... – mondta a lány és megengedett magának egy halovány mosolyt.
Ariel úgy érezte, ideje közbeavatkoznia.
- Édesek vagytok így együtt, de ideje lenne továbbmenni. Nincs túl sok időnk!
Ennyiben maradtunk és továbbindultunk az enyhe szögben emelkedő folyosón. Hamarosan éles jobb kanyart vett, az elénk táruló látványtól pedig elakadt a szavunk.
A csarnoknak, amelybe beléptünk, nem volt meghatározható formája. A testét alkotó, fehér zsírkövek, az építőik által beléjük plántált logika szerinti sorrendben csúsztak el egymáson, süllyedtek a falba, vagy képeztek a semmibe nyúló, hosszú hidakat, melyek az emberi elme számára felfoghatatlan módon dacoltak a föld vonzásának erejével.
Egy idő után feltűnt számomra, hogy minden formáció nagyjából egy percig marad meg, azután – a föld mélyében ébredő morajlás közepette – újabb alakzatoknak adja át a helyét.
Az egyetlen biztos pont, a csarnok közepén emelkedő térkapu és az azzal szemben magasodó angyalszobor volt. Az áhítat néma csendjével tisztelegtünk a halott művész előtt, aki réges-régen tudásával és verejtékével álmodta kőbe az égi entitást ábrázoló alkotást.
Nagyjából hét láb magas lehetett és – minden kétséget kizáróan – a harcosok rendjébe tartozó lényről formázták. Egész testét aprólékosan kidolgozott, mágikus ábrákkal sűrűn díszített, vastag vértezet borította, hatalmas markában pedig súlyos lándzsát egyensúlyozott. Elhűlve néztem a majd másfél ember hosszúságú fegyvert, melynek egyetlen, jól irányzott döfésével a másvilágra lehetett volna küldeni a legnagyobb sárkányt is.
Ariel álmélkodva nyúlt a fegyver felé, és csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a csuklóját. Rám nézett, én pedig némán nemet intettem a fejemmel. Kihasználta, hogy közel került hozzám és félig játékosan, félig évődve súgta a fülembe:
- Mondd, mitől félsz ennyire?
Mielőtt még válaszolhattam volna, ügyesen kiszabadította a csuklóját, hátrébb lépett és a szobor talapzatából kifaragott táblán sorakozó írásjeleket kezdte el tanulmányozni.
- Gondolkodhatnál néha, mielőtt cselekszel!
- Egyvalamit biztosan megtanultam az életben: minél tovább gondolkodsz, annál biztosabb, hogy végül tétlen maradsz!
- Olyan, mintha élne – vette fel Amelia a beszélgetés fonalát. – Érdekes, valamiért én is késztetést érzek rá, hogy megérintsem.
- Épp ezért nem szabad hozzá nyúlnunk!
- Úgy gondolod, hogy maga a szobor próbál meg rávenni minket erre? – tűnődött Narmiraen komoran.
- Talán... – mondtam, majd csatlakoztam Arielhez, aki már majdnem végzett a szöveg fordításával. Láttam, hogy a köztes nyelv egy ősi dialektusában íródott, amit mindketten jól ismertünk.
- Nos, mire jutottál?
- Furcsa nyelvjárással írták, de valahogy így hangzik:
„Eljöttek ők és felforgatták a világot. Tizenhárman voltak és tizenhárom napon át hágták át az isteni törvényeket. A lent és a fent, a kint és a bent üres szavak voltak csupán ebben az időben. Értelmét veszítette és összezavarodott minden, amit az égiek addig megteremtettek. Ha tovább akarsz menni, akkor be kell lépned ebbe az isteneken túli világba!”
- Kicsit zavaros nekem ez a fordítás – mondtam, pimasz vigyorral az ajkamon, majd rögtön fel is jajdultam, mert Ariel, hogy hangot adjon egyet nem értésének, keményen beleöklözött a vállamba.
- Az egész hely zavaros! – morogta Goarm, majd hegyeset kopott a földre.
Ez az utolsó mondata szöget ütött a fejembe. Úgy gondoltam, rászánom az időt és figyelni kezdtem a csarnok változásának ciklikusságát. Feltűnt nekem, hogy a lépcsőkből és szürreális hidakból építkező konstellációk egyre feljebb kúsztak a falak mentén, mígnem már a kupola szintjének magasságában sorjáztak.
A többiek álmélkodva követték a tekintetemet és némán gyönyörködtünk a nem mindennapi látványosságban. A tizenharmadik variációnál azután bekövetkezett az, amiben titokban reménykedtem.
A csarnok falából nyaktörő szögben sarjadó, legfelső lépcsősor már a kupola csúcsát ostromolta, amikor annak legmagasabb pontján hirtelen szemkápráztató, vörös fény gyúlt. Gömb alakban, lüktetve terjeszkedett, egészen a legfelső lépcsőfokig. Magjában baljóslatú, hangos morajlás kélt, a gömb megremegett, azután pedig, amilyen gyorsan megszületett, olyan gyorsan össze is omlott. Egy pillanattal később már újra csend honolt a teremben, csak a levegőben szitáló apró, piros szikrák emlékeztettek minket arra, hogy a jelenés egyáltalán létezett.
- Ez aztán nem volt semmi! – mondta Amelia elismerően. – A mi építészeink is kiválóak, de ez...
- Azt hiszem, megtaláltuk a kivezető utat! – az erdőjáró egészen fellelkesült ettől a lehetőségtől.
- Úgy gondolod, hogy az ott, fenn...
- Igen, ez a térkapu, amit annyira kerestünk!
- Vajon hová vezet?
- Nos, ezt csak egy módon deríthetjük ki...
Újfent morgás támadt, de ezúttal a talpunk alatt. A padló megremegett, ahogy a kövek elcsúsztak egymáson és kezdetét vette egy újabb, végtelennek tűnő ciklus.
- Most már tényleg ideje indulnunk! – kiabálta Goarm és kapkodva ellenőrizte tőrének zöldes színben csillogó hegyét. Alaposan bekenhette méreggel, mert miután megszagolta, elégedetten elfintorodott, majd olajozott mozdulattal a tokjába lökte a fegyvert. Észrevette, hogy a vámpír őt figyeli, ezért foghíjas vigyorral az ajkán hozzátette még: - Te is kérsz belőle?
Válasz helyett Ariel halk szisszenéssel kivillantotta tűhegyes szemfogait, majd villámgyorsan a lépcsősor irányába iramodott.
- Gyerünk! – adtam ki az immár feleslegessé vált parancsot. Utoljára még megcsókoltam a nyakamban lógó ezüstmedált, azután sietve követtem a többieket.