Gyilkosok kora I/6.

Fantasy / Novellák (492 katt) anonim88
  2015.07.12.

A hegy gyomrába vezető folyosót fehér fénykristályok világították meg. Törpe munka, semmi kétség. Egykor talán ezt is csempészalagútnak használták, de mostanra közel, s távol nem hogy törpék, de csempészt sem látni, jöttek helyettük rosszabbak. Sokkal rosszabbak.

- Olyan különös ez a hely! – Lívián valami furcsa, nyomasztó érzés lett úrrá. Megborzongott. – Minden porcikám tiltakozik ellene, hogy tovább menjek!
Castiel egyetértően bólintott.
- Mintha valami körülvenne minket.
- Ezt a helyet átjárja a mágia – magyarázta Numéral. – Nem is lehet kétség, itt mágusok vertek tanyát.
- Abból is a legalantasabb fajta! – Carota ajkába harapott.

Castiel azonnal felismerte, a templáris feszült, ami csak egyet jelenthet, a fenyegetés sokkal komolyabb, mint amire korábban számítottak. Numéral is megértette felesége reakcióját.

- Ahogy gondoltam, vérmágusok! – sóhajtott.
- Vérmágusok? – kérdezett vissza Adam.
- Olyan mágusok, akikkel nem akarsz találkozni! – felelte. – Nélkülünk semmiképpen ne szálljatok szembe velük!
- Ennyire veszélyesek lennének? – hitetlenkedett Castiel.
- Hah! – horkantott fel Numéral. – Imádkozz, hogy sose tapasztald meg a saját bőrödön!

Az út egy zsákutcába torkollott.

- Eltévedtünk volna? – gondolkodott hangosan Adam.
- A teljesen egyenes, leágazások nélküli alagútban? – mutatott rá az elmélet hibájára Devera.
- Szó sincs róla – felelte Carota, tenyerét a falhoz érintve. – Az átjáró mágiával van védve. – Mély levegőt vett, szeme fehéren kezdett izzani. – Megtisztítás!

A falon kék vonalak futottak végig, felvillantak, majd eltűntek. Az akadály hangos morajlással leomlott.

- Lenyűgöző! – ámult Lívia. Már hallott meséket a templáris lovagok képességeiről, mint a mágia eloszlatás, de testközelből még sosem láthatta.
- Mágusvadászoknak nem hátrány, ha képesek semlegesíteni a mágiát, nem igaz? – nevetett Numéral.

A csarnokszerű barlangrészben néhány vörös köpenyt viselő fiatal kockázott, páran a barlang oldalának dőlve szunyókáltak, többen beszélgettek. Aztán meghallották a leomló kövek zaját, a teremre döbbent csend telepedett.

Carota szemügyre vette őket.

Erejük középszerű, inkább alkalmasak emberek elrablására, mint harcra – gondolta. – Bárki is pecsételte le vérével ezt a rejtett ajtót, nincs köztük.

- Adjátok meg magatokat, és szavamat adom, nem esik bántódásotok! – ígérte Numéral.

A vörös köpenyesek zavartan egymásra néztek, végül egyikük, egy szőke kölyök, előrelépett.

- Nézzétek, a Káptalan ölebe de nagyra van magával! – világos szemeiből a fiatalság szemtelensége sugárzott. – Akárhogy is nézem, ti mindössze hatan vagytok, mi legalább tizenöten! Inkább nekünk kéne felajánlanunk, adjátok meg magatokat, és nem esik bántódásotok, nem gondolod? Persze, ez attól is függ, felkeltitek-e a doktor érdeklődését – gonoszul elmosolyodott.

Numéral ledöbbent a fiatal kölyök nyitottságán. Azt hitte, legalább megpróbálnak valami nevetséges hazugsággal előállni, de nem ez történt. Gyakorlatilag az arcukba mondták, igen, kísérleteket végzünk az elrabolt embereken, és veletek is ez a szándékunk! Ezt Carota is azonnal megértette. Tekintete elsötétült, valósággal lángolt benne a harag.

Egy villanás, először csak ennyit látott a fiatal, szőke kölyök, de mire kimondhatta volna „mi?”, már halott volt. Mögötte Carota állt, véres kardját a magasba emelte.

- Támadás! – kiáltotta. Pajzsa mögé bújva tört előre a lángörvényben, amit egy tűzvarázsló fújt rá tenyeréből. Egy ütés a pajzzsal, majd egy vágás keresztbe, s egy újabb mágustól megszabadultak. A templáris úgy tört előre, akár egy élharcos, egyik ellenséget vágta le a másik után, mögötte futott Numéral, védve kedvese hátát.

Devera sem tétlenkedett, a falból varázserejével hatalmas karókat formált, amiket habozás nélkül a vörös köpenyesekre lőtt. A súlyos karók kőesőként hullottak a célpontokra, valamennyit felnyársalva.

A kezdeti zavarodottságnak köszönhetően a vörös köpenyesek jelentős veszteségeket szenvedtek. Castiel és Adam először csak döbbenten álltak a villámgyors, s összehangolt támadás előtt, végül észbe kaptak, s megindultak, hogy kivegyék részüket a harcokból.

Adam egy fiatal vörös köpenyessel került szembe. A fiú zöld szemei foglyul ejtették tekintetét.

- A tested elnehezül. Kimerültnek érzed magad. Napok óta nem aludtál – hangja álmosítóan dallamos volt. – Milyen jó lenne pihenni egy jót! Lehunyni a szemem, csak egy pillanatra…

A fiú érezte, ahogy lassan úrrá lesz rajta a fáradtság. Szemei kezdtek leragadni, minden pislantás nehezebbnek tűnt az előzőnél.

- Ne lankadjon a figyelmed! – kiáltotta Carota pengéjét a mágus gyomrába fúrva. De nem is a kiáltás, ami felrázta Adamet, hanem a tőr csilingelése a padlón. – Mostanra már halott lennél! – mutatott rá a templáris.
Adam megrázta a fejét.
- Sajnálom! Figyelmetlen voltam! – ismerte be.

Numéral egy földmágusnak rontott, kígyó ügyességgel szalonozva a felé repülő szikladarabok között. Egy határozott vágás kellett csupán, s ellenfele holtan esett össze.

Adam alig, hogy megmenekült a haláltól, máris egy alakváltóval találta szembe magát, aki medvealakban közelített felé. Két lábra állt, hatalmas karmaival homloktól állig felhasította a fiatal lovag arcát. Adam megingott, de gyorsan összeszedte magát, felkészülve egy gyors ellencsapásra. A penge a medve torkán hatolt be, a vége az állat koponyáján jött ki.

Castiel egy alacsony termetű, barna bőrű elffel találta szemben magát. Az elf sötét szemei gonoszul megcsillantak, ahogyan valamit mormolt. Castiel egy pillanatra látott egy hasadást a Fátylon, amiből három szellemfarkas lépett ki.

A farkasok gazdájuk intésére vicsorogva rohamra indultak, az egyik máris nekiugrott Castielnek. A fiatal lovag megkísérelte a levegőben megölni az állatot, azonban pengéje egyszerűen keresztülment rajta, mintha a lény nem lenne több holmi káprázatnál.

Csak illúzió? – gondolta, de a fájdalom a karjában határozottan valósnak tűnt, mikor a tűhegyes fogak belemélyedtek, úgy harapva át a könnyűpáncélt, mint a vékony papírt. Majdnem elejtette kardját, de végül erőt vett magán. Castiel reflexből tőrt döfött a farkas koponyájába, amíg az karjába csimpaszkodott. Legnagyobb meglepetésére az állat felnyüszített, s egyszerűen szertefoszlott.

Amikor támadnak, sebezhetőek! – értette meg.
- Ez fájdalmas lesz! – sóhajtott.

Mire végzett a három farkassal, karját, lábát, de még oldalát is vérző harapások tarkították. Az elf elsápadva nézett a felé bicegő lovagra.

- Te… te őrült vagy! – kiáltotta hisztérikusan. – Őrült!
- Te pedig halott – felelte Castiel, mielőtt végzett vele.

Körbenézett, nem látott több talpon álló vörös köpenyest, vagyis a csata véget ért. Látta azonban Líviát, ahogyan egy ocsmány sebet gyógyít Adam arcán, mielőtt hozzá sietett volna.

- A Teremtőre, veled meg mi történt!? – szörnyedt el Lívia. – Mintha vadállatok marcangoltak volna szét!
- Valami olyasmi – mosolyogni próbált, de a fájdalom összehúzta arcát.

Numéral közben lehetőségeiket latolgatta.

- Két út áll előttünk. Merre tovább?
- Te, Devera és Castiel menjetek balra, mi megyünk jobbra!

Előző oldal anonim88