Éjszakai gyakorlat

Fantasy / Novellák (1409 katt) Basil77
  2015.07.16.

Már elmerülőben volt a nap vörös korongja az Orandos vizében, amikor a nagykirálynő udvaroncaitól és testőreitől körülvéve, fáklyákat tartó szolgálók kíséretében kilépett az Elrejtőző-szentélyből, ahol Iofer, az Elrejtőző új főpapja első alkalommal mutatott be áldozatot az istenek királya számára a királyok királya jelenlétében.

Odabentről még hallatszott a szentély kórusának hangja, ahogy a fiatal gyermekek az „Ég királya, dicsőséged zengi az ajkunk”-at énekelték, de a szentélyből távozókat már elsősorban az foglalkoztatta, hogy az új főpapnak elődjével ellentétben érces, erős hangja van, hogy a főpapi fejdísz egy kissé csálén állt rajta, vagy, hogy a szertartáshoz Gorleából hozatott két kattaqa bika véréből milyen finom szentelt kenyér készült. A nagykirálynő szokása szerint élen járt a tréfálkozásban, de nem csak a saját szellemességeit tudta értékelni, hálás közönsége volt udvari emberei megjegyzéseinek is.

Már elhagyták a templom körüli szent körzetet, s a nagykirálynő és kísérete egy széles sétányon keresztül a Mindenség Közepe felé tartottak, a társalgás pedig egyre fesztelenebb és csipkelődőbb lett. A nagykirálynő például ajakbiggyesztve unalmasnak nevezte nagybátyját, Akré nagyurat, akit szerinte nem érdekel semmi, ami nem a hadseregekkel vagy a krónikákkal kapcsolatos. S tette mindezt azért, mert az egyik udvaronc megemlítette, hogy volt egy érdekes beszélgetése a nagyúrral egy régi háborúról, de sajnos nem tudja megmondani, hogy melyikről, mert azelőtt nem hallott róla.

- Ne csodálkozz, Gomrat! Honnan is tudhatnád? Akré nagyúron kívül senki más nem tudta volna a helyedben... legfeljebb talán a hegyi ember! - nevetette el magát végül a nagykirálynő, s még azt is hozzátette, hogy ideje lenne elgondolkodni rajta, hogy a nagyurat le kellene váltania Gorlea kormányzóságának tisztségéből és inkább a Szent Emlékezet Hivatalát kellene rábíznia.

Az udvaroncok lelkesen nevettek, mert e fiatalok körében a nagyúr nem volt túlságosan népszerű. Szüleik ugyan eleget emlegették nekik katonai és hivatalnoki erényeit, s gyakran mondták, hogy a Tavaszi Háborút valójában ő nyerte meg a merhanák ellen, nem az az átkozott hegyi ember: neki csak a babérokat kellett learatnia Ifwersennél, miután a nagyúr feltartóztatta és alaposan meggyengítette a merhana főerőket az előző télen. Ezt a nagykirálynő ifjú hívei nem vonták kétségbe, de hajlamosak voltak Úrnőjükkel egyetérteni, hogy Akré másfelől egy unalmas öregember, emellett a semmiből születettekkel ápolt jó viszonyát sem tudták neki megbocsátani egészen.

- Nem lenne rossz, ha a nagyúr legalább annyira eligazodna a jelenben, mint a múltban - kiáltotta az egyik udvaronc gúnyos hangon, mire többen nevetve helyeseltek neki.
Nem kellett többet mondania, hogy megértsék, a semmiből születettekre gondolt.
- Egy feleség sem ártana neki - hallatszott a nagykirálynő háta mögül. Tira hátrafordult és incselkedve szólította meg a megjegyzést tevő tizenéves udvaroncot.
- Talán önként jelentkezel? Azt hallottam, a nagyúr nem veti meg a feketehajú fiúkat. Annak idején Marrand nagyúr is tiszteletét tette az ágyában...

A nagykirálynő nagyot nevetett saját tréfáján, de a fiatalember, akinek azt szánta, elvörösödve hallgatott, s társai sem egészen őszintén nevettek együtt az Úrnővel. Nem hiába. Marrand nagyúr nevének említése bármely társalgást be tudott árnyékolni a Szent Birodalomban azokban a napokban. A nagykirálynő is érzékelte a finom hangulatváltozást, s ettől még féktelenebbül vidám lett a kedve.

- Mi van? Csak nem hiszitek, hogy Marrand nagyúrral nem szabad tréfálkozni?

***

A Szent Palota kormányzójának palotájából kilépő férfit egy hordszék várta és egy csapatnyi szolga, valamint egy arany-ezüst ruhás katona, aki a beosztott altisztje volt, s akinek sűrű, fekete haja némiképp emlékeztetett parancsnokának jellegzetesen tusqan kinézetére. Mostanra már nyoma sem volt az ég alján az alkonyi fény vörösének, s a fekete égbolton nem maradt más csak a sápadt telihold és a csillagok apró fénypettyeinek milliói.

- Minden rendben, uram? - kérdezte az altiszt parancsnokától.
Acwalaq királyfi elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Magam sem tudom, mit gondoljak. Az arany-ezüst ruhát mindenesetre leveheted, Gralawaq. Tudom, hogy sosem szeretted. Mostantól újra a személyes kíséretem tagja leszel...
Az altiszt meghökkenve nézett vissza a királyfira.
- Csak nem váltottak le, uram? - kérdezte hitetlenkedve és jól láthatóan azzal a meggyőződéssel, hogy súlyos sérelem érte uralkodójának legkisebb fiát.
Acwalaq arcáról egy pillanatra sem tűnt el a szelíd, jóindulatú mosoly.
- Úgy is lehet mondani, de valójában új feladatot kaptam az Úrnőtől. Északra kell utaznom, a likár helytartóhoz, hogy megsürgessem a hazatérését. Igazán megtisztelő megbízás, nemde bár?

Az altiszt egy ideig fürkészően nézett ura arcába, mint aki azt szeretné tudni, vajon mennyire őszinte a királyfi derűje, de ha azt hitte, hogy olvasni fog tudni a gondolataiban, meglehetősen alábecsülte Acwalaqot. Az arany-ezüst ruhás testőrség eddigi parancsnoka pontosan olyan kifejezéssel nézett vissza Gralawaqra, mint amikor arról beszél, hogy a sült kacsához kér-e még sót vagy nem.

Pedig hazugság lett volna azt állítani, hogy a királyit nem döbbentette meg, amikor a Szent Palota kormányzója, hajdani bajtársa az ifwerseni csatából, magához hívatta, és közölte vele, hogy az Úrnő "végre elfogadta Acwalaq korábbi kérését" és hajlandó felmenteni őt a testőrség parancsnokságának terhes feladata alól, hogy haladéktalanul északra utazhasson, a likár helytartóhoz, s segítse őt, hogy mielőbb visszatérhessen a Szent Palotába. Egy tusqan királyfi természetesen sosem mondta volna azt, hogy de hiszen ő korábban sosem kérte a felmentését és valójában esze ágában sem volt északra menni. Főként nem Qwersat után, aki annak idején a lelkére kötötte, hogy védje meg a nagykirálynőt minden fenyegetéstől. Nem volt kétsége afelől, hogy Qwersat rettentően dühös lenne rá, ha egyszer csak beállítana hozzá, s még azt is megtudná, hogy önszántából elhagyta a rá bízott posztot. Így is mérges lesz, de legalább nem rá.

- Nincs nagyobb öröm, mint az Úrnő kéréseit teljesíteni - mondta hát a Szent Palota kormányzójának a királyfi szemrebbenés nélkül.
A nagyúron bezzeg meglátszott, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát.
- Hidd el, az Úrnő ennél világosabban nem fejezhette volna ki irántad a megbecsülését - magyarázta Acwalaqnak szinte mentegetőzve.

Ezt a királyfi magától is értette. Egy - mégoly fiktív - "kérés elfogadása" nem csak a Szent Palotában, de otthon, Acelonban is azt fejezte ki, hogy a leváltás mögött nincs kegyvesztettség, csupán egyéb megfontolás. Ha az Úrnő tisztában volt azzal, miket beszél, vagy legalábbis, ha a palotakormányzó hűen tolmácsolta a nagykirálynő üzenetét, akkor Acwalaq nem is juthatott más következtetésre.

- És ki az utódom? - kérdezte inkább, hogy ne hagyja a nagyurat tovább magyarázkodni.
- Tarker úr. Én magam javasoltam őt a nagykirálynőnek, mivel annak idején, a Tavaszi Háború alatt egyszer már ő volt Amtar nagyúr helyettese.
Acwalaq elismerően biccentett.
- Bölcs döntés. Ha jól értem, nem ő volt a nagykirálynő első jelöltje.
Riqon elpirult, s köhögést mímelt, hogy elrejtse zavarát.
- Valóban. Az Úrnő Rajker úrra gondolt eredetileg.
- Az apródjára? - Acwalaq majdnem elnevette magát.
Riqon igent intett a fejével.
- Nos...

Acwalaq ezután már nem kérdezett semmit. Megköszönte a Szent Palota kormányzójának a tájékoztatást, még érdeklődött a családja hogylétéről, aztán pedig kissé tapintatlanul azt tudakolta tőle, hogy fognak-e éjjel találkozni Marrand nagyúr palotájában, a Szent Palota szemei és fülei vezetőjének lakomáján, amelyet a nagyúr Mona úrnő, a felesége születésnapja alkalmából rendezett.

Riqon megrázta a fejét.
- Vérzik a szívem, de egyéb teendőim nem teszik lehetővé, hogy ellátogassak.
Acwalaq megértően nézett vissza rá.
- Én magam is alig tudtam megoldani, hogy ott lehessek. Nem kétlem, hogy a nagyúr legalább annyira hiányolni fog téged, amennyire engem hiányolt volna.

Riqon buzgón helyeselt, s ahogy egymásra néztek, mindketten pontosan tudták, mire gondol a másik. Hogy Marrand nagyúrral legalább annyira vágynak együtt tölteni egy estét, mint amennyire szívesen éjszakáznának egy éhes oroszlán társaságában.

- Vigyek valamilyen üzenetet a likár helytartónak? - kérdezte még búcsúzóul Acwalaq.
Riqon nem válaszolt azonnal.
- Attól tartok, hogy igaza van az Úrnőnek - mondta végül, amikor összeszedte a gondolatait -, és lassanként itt az ideje, hogy a nagyúr visszatérjen a Szent Palotába.
Acwalaq elgondolkodva hallgatta a palotakormányzót.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretné hallani tőled, uram.
- Hidd el, hogy nagyon nehezemre esik ezt üzenni neki.

***

Az arany-ezüst ruhás testőrség tisztjei csodálkoztak, mikor megtudták, hogy a parancsnokuk most azonnal látni kívánja őket. Hosszú és fárasztó napjuk volt és az első éjszakai őrség katonái csak nemrég vonultak ki a laktanyából, hogy felváltsák az előző órákban szolgálatot teljesítő társaikat. Némiképp szokatlan eljárás volt, hogy minden egyes tisztet magához rendelt a parancsnok, még az éjszakai őrség tagjait is.

Természetesen mindenki zokszó és késedelem nélkül teljesítette a parancsot, és a közel három és félszáz tiszt hamarosan mind együtt volt a laktanya mindenfelől fáklyákkal kivilágított gyakorlóterén. Ekkor érte a tiszteket az újabb meglepetés. Ugyanis nem Acwalaq nagyúr várta őket, hanem a testőrség korábbi parancsnokhelyettese, a mindenki által ismert és tisztelt Tarker úr, aki tavaly óta a Nagy Katonaiskolában tanított, valamint egy előkelő vonású fiatalember, akiben jó néhányan, ha nem is mindannyian, felismerték a nagykirálynő egyik bizalmas hívét, Rajker urat, hajdani apródját.

Tarker úr vigyázzt vezényelt a tiszteknek, mire azok engedelmesen követték a parancsot, habár tulajdonképpen nem lettek volna kötelesek így tenni.

- Bajtársak! Hallgassátok meg Rajker urat, aki a nagykirálynő üzenetét hozta el nektek!

A tisztek elcsendesedtek és tekintetüket Rajkerre szegezték. A fiatalember előlépett, elővett a köpenyéből egy lepecsételt levelet és felmutatta a tisztek felé. Csak a legközelebb állók láthatták rajta a koronás párducos qandart, de így sem volt senkinek kétsége afelől, hogy Rajker valóban a nagykirálynő üzenetével jött.

Az udvaronc ezután feltörte a pecsétet, széthajtogatta a levelet, majd fennhangon olvasni kezdett. A levél a nagykirálynő üdvözletével kezdődött, amit a tisztek mennydörgő kiáltással köszöntek meg, majd azzal folytatódott, hogy Acwalaq nagyurat a királyok királya helyesnek gondolta felmenteni az arany-ezüst ruhás testőrség parancsnoki tisztségéből és egyéb feladatot bízni rá.

- A testőrség parancsnokságával Tarker urat bízom meg, aki mindig is hűségesen szolgált, és aki minden bizonnyal most is megfelelően és lojálisan fogja ellátni a feladatait.

A testőrtisztek meghökkenve néztek egymásra. Acwalaq úrról mindenki tudta, hogy nem csupán tusqan királyfi, régóta testőr és a Tavaszi Háború egyik hőse, de azt is, hogy a hegyi ember bizalmasa. Mikor Acwalaq váltotta Amtar nagyurat, a másik semmiből születettet a testőrség élén, akkor mindenki tudta, hogy elődje valóban új és még fontosabb feladatot kapott, hiszen a Titkos Kamara, a nagykirálynő levelezését intéző hivatal vezetője lett.

Acwalaqot viszont egyszerűen csak leváltották, és utódja, Tarker úr, minden volt, csak a semmiből születettek barátja nem. Aki ismerte, az jól tudta, hogy vérbeli wobih nemesúr, aki olyan megvetéssel tudott beszélni a hegyi emberről és társairól, hogy az ember kezdte szinte már kényelmetlenül érezni magát a társaságában, hiszen ugyan ki ne érezte volna magát kényelmetlenül ezekben a sötét és zsarnoki időkben, amikor valaki a jelenlétükben a Szent Palota leghatalmasabb embereit gyalázta? Hogy annak idején eltávolították a testőrségből, azt mindenki ennek tudta be korábban. Visszatérése tehát meglehetősen világos üzenet volt.

- Örök dicsőség a királyok királyának! - kiáltotta Rajker úr elszánt tekintettel, miután befejezte a levél felolvasását.
- Örök dicsőség a királyok királyának! - kiáltotta utána három és félszáz torok mély meggyőződéssel.

***
Séa, a Nagy Anya főpapnője együttérzően és türelmesen hallgatta Akré nagyúr véget nem érő panaszait. Épp csak annyi időre szakította félbe őt egyszer, hogy megkérdezze, nem kér-e egy kupa bort, s miután a nagyúr igent mondott, töltött neki egy kis omishi háromévest, majd odanyújtotta a kezébe, aztán visszakuporodott a földre, ahol addig ült és tekintetét újra a nagyúrra szegezte.

Akré, miután belekortyolt a borba, szomorúsága ellenére is kedvesen elmosolyodott, és a rá jellemző udvariassággal sietve megjegyezte, hogy ritka finom ital ez, s hogy mindenki szerint a Nagy Anya szentélyének pincéiben vannak a legjobb borok az egész Szent Palotában, s csak miután Séa elpirult a nagyúr bókjától, utána fogott bele újra a panaszkodásba.

- Szerinted, Anya, mit kellene tennem? Egészen nyilvánvaló, hogy az Úrnő nem tisztel engem és nem hallgat a szavamra. Öreg is vagyok én már ehhez. Vonuljak vissza Gorleába? Vagy mondjak le a városkormányzóságról is és keressek egy helyet, ahol hátralévő életemet leélhetem? Szenteljem magam a tudományoknak? Írjam meg korunk történetét talán?

Akré egészen sebzettnek és kétségbeesettnek tűnt, s az Anya nem tudott neki semmi bíztatót mondani. A nagykirálynő szemében a nagybátyja kétségkívül kegyvesztetté vált az utóbbi időkben, s hogy ennek mi volt a pontos oka, azt senki sem tudta. Az Anya szeretett volna az Úrnő fejébe látni, de hiába voltak a Nagy Anyához intézett imák, hiába a sok meditációval eltöltött idő, hiába a nagykirálynő hívei körében elköltött rengeteg arany, hiába néhány igazán kellemetlen beszélgetés Marrand nagyúrral, akit az Anya rossz lelkiismerettel és félve keresett meg jobb híján, hogy hírekhez jusson. Semmi sem segített. Még a Szent Palota szemeinek és füleinek vezetője sem tudott érdemi felvilágosítással szolgálni. Annyi haszna volt csak felkeresni őt, hogy Marrand nagyúr szokatlanul kedvesen és segítőkészen fogadta az Anyát és megígérte neki, hogy a jövőben mindenben számíthat rá.

- Minden követ megmozgatok majd, hogy megtudjam, mi állhat a háttérben - jelentette ki a Marrand nagyúr, egyúttal arról is biztosította őt, hogy a nagyúrnak rendíthetetlen híve, akárcsak az Anyának.

Mindez persze csak üres szó volt, semmi több, s az Anya kezében Marrandtól való távozása után sem volt semmi. Így hát, amikor a nagykirálynő nagybátyja eljött hozzá, hogy legfrissebb megaláztatását elpanaszolja neki, valójában nem volt semmi, amit vigasztalásul mondhatott volna neki. Szerencsére az Anyának nem a vigasztalás volt az egyetlen eszköze. Tisztában volt azzal, hogy Akré, ha hajlamos is rá, hogy színpadias jeleneteket rendezzen, és nagy szavakat használjon, valójában a legkevésbé sem vágyik még a visszavonulásra. Bármit is mondjon magáról, a nagyúr ereje teljében lévő, sokat tapasztalt és ambiciózus férfi, a Szent Ház egyetlen olyan tagja, aki a nagykirálynő mellett elég tekintéllyel rendelkezik ahhoz, hogy érdemben beleszólhasson a Szent Birodalom kormányzásába.

Séa pontosan tudta, mi jár Akré fejében, és hogy csak egy kis bátorításra van szüksége, hogy továbbra is kitartson a helyén. Márpedig Séának nagy szüksége volt a nagyúrra. A katasztrófa, amelynek előjeleit az Anya már évek látta sokasodni, most már a Szent Palota kapuján kopogtatott. A Szent Birodalmat sorra rázták meg a külső és belső válságok, és a Szent Palota rég nem volt olyan megosztott, mint most. Az ilyen nehéz időkben nem szabad hagyni, hogy az Akréhoz hasonló becsületes és megbízható emberek elkallódjanak.

- Semmiképpen sem javaslom, hogy elhagyd a hivatalod, Uram - tanácsolta ezért a nagyúrnak, akinek szomorú tekintetében rögtön felcsillant a remény.
- Megtennéd, Anya, hogy megkérdezed rólam a Nagy Anyát? Nem akarok semmit tenni, amivel magamra vonhatom az istennő haragját.
- Úgy lesz, Uram, elhiheted! - felelte az Anya mosolyogva és szelíden megcirógatta a nagyúr őszbe csavarodó szőke haját.
- És mit gondolsz, Anya, jobb lenne, ha elhagynám egy időre a város? - kérdezte még Akré.
Séa megrázta a fejét.
- Mindenekelőtt aludd ki magad, Uram! Térj vissza a palotádba, és pihenj egy nagyot! Aztán majd meglátjuk a többit. Mindannyian a kegyes istenek kezében vagyunk, ennyit mondhatok csak.

***

Már hazafelé tartott Akré nagyúr, mikor kísérete belebotlott egy csapatnyi arany-ezüst ruhás testőrbe, akik zárt rendben meneteltek valamerre a szinte teljesen kihalt kőúton. Néhány csodálkozó udvari ember azért így is akadt, akik az út mellé húzódva figyelte, ahogy masíroznak előre.

Mikor a testőrök összetalálkoztak a nagyúrral és embereivel, parancsnokuk, egy sokat látott idősebb tiszt, akire Akré még jól emlékezett az iqari háborúból, tisztelgett a nagyúr előtt és üdvözlést vezényelt az embereinek is.

- Éjszakai gyakorlat, Perfela? Vagy csak túl sokat ittak a fiúk előző éjjel és most kapnak egy kis leckét? - szólította meg mosolyogva a nagyúr a parancsnokot, aki szegény nemesi családból származván sosem reménykedhetett abban, hogy magasabbra juthasson, mint ahova eddig kemény munkával eljutott.
- Megmozgatom őket, nehogy unatkozzanak, Uram - felelte a tiszt és ő maga is elmosolyodott.
- Jó szórakozást, fiúk! - mondta nekik a nagyúr, aztán intett a saját embereinek, hogy indulhatnak tovább.
Mikor elhagyták a testőröket, a nagyúr magához intette Zelmát, régi, megbízható emberét.
- Azt mondta az Anya, hogy tartsunk ki. Szerinte már nem tarthat sokáig - mondta neki derűsen.
A zsoldos elégedetten látta, hogy urának sokkal, de sokkal jobb a kedve, mint alig néhány órája volt.
- Ez azt jelenti, Uram, hogy mégsem megyünk Gorleába?
Akré megrázta a fejét.
- Nem. De azért ne pakoljanak ki a ládákból a szolgák! Sosem lehet tudni.

Zelma látta, hogy ura valójában nem aggódik, csak magának sem meri bevallani egyelőre, hogy mennyire megnyugtatóan hatott rá a főpapnővel folytatott beszélgetés. Zelma sem aggódott. Már húsz éve szolgálta a nagyurat, és ezalatt megéltek néhányszor már igen nehéz időket. Többször is előfordult, hogy Tiarak nagykirály vagy Semes régenskirálynő szemében vált Akré kegyvesztetté átmenetileg. De a nagyúr minden egyes alkalommal bámulatos szívóssággal volt képes visszatérni, sőt még magasabb polcra kerülni, mint ahol előtte volt. Ez a vihar is elmúlik majd egyszer.

A nagyúr közben már arról beszélt, hogy a testőrök eszébe juttatták a régi szép időket, amikor még maga is katonák között élt. No, igen, ezekre persze Zelma is ugyanolyan jól emlékszik nyilván, mint ő maga, hiszen együtt voltak ott. Iqarban, meg Akron környékén.

- Nem voltak még olyan régen azok az idők, Uram. S ki tudja, nem fognak-e visszatérni valamikor? - tette hozzá bíztatóan, majd gondolt egyet és hátrafordult, hogy megnézze, látszanak-e még az arany-ezüst ruhás testőröknek legalább a fáklyái a sötétben, de már eltűntek valamelyik kanyarban.
- Mit nézel, Zelma? - kérdezte tőle a nagyúr kedélyesen. Egészen megváltozott még a hangja is, mióta eljött a főpapnőtől, állapította meg a zsoldos elégedetten. Eltűnt belőle minden szomorúság, s újra ugyanaz a kedves, alapjában véve szerény és derűs hang volt, mint régen. Azé az emberé, aki azt keresi, mit tehetne, s nem azt nézi, hogy mennyi baj van a világgal.
- Semmit, Uram, csak eszembe jutott valami. De nem volt fontos - felelte neki sietve, mert valóban nem volt fontos a dolog. Éppen csak az jutott eszébe, hogy az arany-ezüst ruhás testőrök mintha nem a díszruhájukat viselték volna, amit a palotában szoktak, nem csak őrségben, de gyakorláshoz is, hanem a tábori öltözéküket, amit hadjáratokba visznek magukkal. De talán csak képzelődött.

***

Acwalaq különös ürességet érzett magában, ahogy a hordszékében ülve visszagondolt a Riqon nagyúrral folytatott beszélgetésére. Nem tudta eldönteni, nem csinált-e valamit alapvetően rosszul az elmúlt másfél évben, s hogy vajon nem okoz-e csalódást Qwersat nagyúrnak azzal, hogy a nagykirálynő leváltotta őt. S azt is jó lett volna kitalálnia, mit mondjon majd Marrandnak és Amtarnak és a többieknek, ha odaér Mona úrnő születésnapi vacsorájára. Merthogy valamit mondani kell nekik a leváltásáról, az biztos, s két dologhoz nem férhetett semmi kétsége: egyrészt, hogy az őt nem kedvelő Marrand alig fogja tudni visszafojtani a kárörömét, amiért kudarcot vallott, s másrészt, hogy mindannyian meg fognak riadni a nagykirálynő újabb váratlan és számukra rendkívül kellemetlen lépése miatt. Elvégre az arany-ezüst ruhás testőrség mégiscsak a Szent Város legnagyobb fegyveres ereje, s Qwersat és onkerei távollétében nincs senki, aki versenyre kelhetne velük. Tarker úr pedig, nos, rosszabb jelöltet bizonyára lehetett volna találni Acwalaq utódjának, de hogy így sem lesznek elragadtatva a személyétől, az biztos.

Tusqan királyfiként azzal hízelgett magának, hogy az átlagnál lényegesen jobban ért a cselszövésekhez és ügyesebben olvas az emberek titkos, más elő elrejteni akart szándékaiban. S ha azt nem is remélhette, hogy soha semmi sem fogja meglepni az életben, abban azért bízott, hogy nem ismeri alapvetően félre a környezetében lévők tetteinek mozgatórugóit. Biztos volt például abban, hogy elég jól érti Qwersatot, s hogy talán senki más nem érti a hegyi embert annyira, mint éppen ő. Marrand szándékain is átlátott többé-kevésbé. Akrén és Riqonon is. Sőt, ők még csak nem is okoztak neki túl sok fejtörést. A nagykirálynő lépése most mégis meglepte és rossz érzésekkel töltötte el. Nemigen tudott elképzelni olyan tervet, amely ne lett volna mindenki számára életveszélyes, a nagykirálynőt is beleértve. S különösen bosszantotta, hogy csődöt mondtak a megérzései. Az apja nem lenne most büszke rá, ezzel nagyon is tisztában volt. Hogy egy tusqan királyfit ilyen könnyen kijátsszanak, az nagy szégyen.

Acwalaq gondolatai még akkor is az apja körül jártak, amikor a nagyúr hordszéke megállt és hangos szóváltás kezdődött odakint. A nagyúr felhajtotta a hordszék függönyét és kihajolt, hogy megnézze, mi történik. Legnagyobb meglepetésére Gralawaq egy arany-ezüst ruhás tiszttel vitatkozott meglehetősen indulatosan.

- Mi történik itt? - kiáltott oda nekik a királyfi.
A tiszt rögtön felismerte benne volt parancsnokát, s kissé zavartan fordult oda hozzá.
- Ezen az úton ma éjjel nem szabad közlekedni, nagyúr - felelte a tiszt.
Acwalaq felvonta a szemöldökét.
- Hogyhogy?
- Sajnálom, nagyúr. Ez Tarker úr parancsa.

Acwalaq fáradtan legyintett. Az új parancsnok, úgy látszik, meg akarja mutatni, hogy ki itt a főnök. Hadd tegye!

- Rendben, akkor másfelé megyünk. Hallod, Gralawaq? - mondta lemondóan, majd visszaült a helyére és a függönyt is hagyta visszaesni a helyére.

A hordszék hamarosan megfordult és a menet elindult egy másik irányba.

***

A Mindenség Közepe tróntermének teraszáról gyönyörű kilátás nyílt a Szent Városra a telihold fényénél. Még az Orandos fodrozódó vizének csillogása is kivehető volt a távolból, nem csak a fáklyák fénye által kirajzolódó utcahálózat foltjai vagy a Legyőzhetetlen Erejű szentélyének tornyában lobogó öröktűz itt a közelben.

Adi, a nagykirálynő dajkája egy kupa gőzölgő howart tartott a kezében, ahogy a város látványában elmerülő Tira felé tipegett. A dajka alacsony volt, kövér és egy kissé sántított a bal lábára, így csak apró, kis léptekkel tudott haladni, de ahhoz képest mégis meglepően fürgén. Hamarosan már ott is állt mögötte és türelmesen várta, hogy Úrnője észrevegye őt.

Tira azonban egyelőre csak állt és a várost nézte. Nem mintha nem hallotta volna a dajka közeledtét, egyszerűen csak nem érdekelte most a frissítő, amire néhány perce még annyira vágyott. Túl sok minden kavargott a fejében és túlságosan izgatott volt. Aztán mégis megsajnálta Adit és rámosolygott, majd megköszönte a frissítőt és elvette tőle a forró kupát.

- Finom az illata - mondta, majd óvatosan belekóstolt a howarba. - Jaj, de forró! - sikkantotta, mikor a nyelvét megégette a meleg ital.
- Vigyázz magadra, galambocskám! - aggodalmaskodott Adi. - Nem jó ilyen hirtelen inni belőle!
Tira újra rámosolygott a dajkára, majd megkérte, hogy küldje ide a testőröket és Rajkert.
- Úgy lesz, galambocskám! - mondta Adi és visszatipegett a trónterembe.

Hamarosan meg is érkezett a szolgálattévő nemesúr, s vele voltak a testőrtisztek is: Tarker úr, a testőrség parancsnoka és még egy kisebb csapatnyi tiszt. A katonák sisakjukat a baljukban tartották, a jobbjukkal pedig előbb üdvözölték a nagykirálynőt, majd a kardjuk markolatán pihentették.

Tira izgatottan fordult feléjük.

- Megtörtént? - kérdezte Rajkertől, mire a nemesúr meghajtotta a fejét úrnője előtt.
- Pontosan úgy, ahogy parancsoltad, Úrnő! - felelte még mindig lehajtott fejjel.
A nagykirálynő összecsapta a tenyerét örömében és vidáman nevetni kezdett.
- Volt bármi probléma?
Tarker úr előrébb lépett és ő is meghajtotta a fejét.
- Néhány udvari ember értetlenkedett először, de végül senki sem mert akadékoskodni.
Tira ismét összecsapta a tenyerét.
- Nagyszerű! Most majd meglátjuk, hogy szabad-e viccelnem Marrand nagyúrral vagy sem!

Előző oldal Basil77
Vélemények a műről (eddig 4 db)