Pofon és ajándék

Fantasy / Novellák (747 katt) Basil77
  2015.07.09.

Egy kis csapatnyi lovas várakozott a dombtetőn. Egyikük egy hatalmas, a viharos szélben hangosan csattogó hadizászlót tartott, egy másik egy nem kevésbé monumentális hadijelvényt fogott a kezében. A csoport közepén egy igencsak nagy termetű férfi ült lova nyergében, aranyos sisakot és aranyszínű mellvértet viselve. Olyan nagydarab volt, hogy legalább egy fejjel magasodott társai felé, pedig azok között is akadt néhány nyúlánkabb férfi, de egy sem érhetett még csak a közelébe sem. Nem csoda, ha a nagydarab férfi lova mellett ugyanúgy eltörpülni látszottak a többiek állatai, ahogy a férfi mellett a kísérői.

A domb körül mindenfelé kék-sárga ruhás katonák álltak fegyelmezett rendben, alakulataik hadijelvényei alatt tömörülve. Többségük gyalogos volt, nehéz vértben és csatabárddal a kézben, de itt-ott íjászok, parittyás egységek is előfordultak közöttük, s az első vonal előtt kerekeken mozgatható hadigépek álltak kisszámú legénységtől körülvéve. A dimbes-dombos távolban pedig, ahol számos bokor, kisebb-nagyobb facsoport és a halvány párafelhő nehezítették a kilátást, lovasok cirkáltak és lándzsás könnyűgyalogos egységek várakoztak.

Az ellenség egyelőre sehol sem mutatkozott. A dombon álló lovasokat azonban a legkevésbé sem tűnt aggasztani ellenségük távolléte, nagy hangon és felhőtlen jókedvvel tréfálkoztak egymással. Különösen a nagydarab volt elemében. Vaskos tréfái után rendre a térdét csapkodta nevettében, s társai is vele nevettek. Nem volt kétséges, hogy ezek a marcona külsejű, durva arcú férfiak alaposan felönthettek a garatra a reggelinél, s most minden szívfájdalom nélkül álltak a jövő elé, bármit is hozzon nekik. A nagydarab mellett várakozó, hosszú, barna hajat viselő férfi, akit messziről meg lehetett ismerni betört, lapos orráról, alig maradt el társától bőbeszédűségben és semmivel sem volt nála visszafogottabb, ami tréfáinak durvaságát illette. Mikor arról beszélt, hogy a jelek szerint a barbárok még nem pihenték ki az előző esti orgiájukat - márpedig a barbárok mindenki szerint az orgiáikról híresek elsősorban -, azért nincsenek sehol, egy fiatalabb tiszt közbevetette, hogy a csapat fele nyilván a seggét fájlalja, azért nem tud lóra ülni, a fele meg a nyakát, azért nem tudja felvenni a sisakot. Ezen megint mindenki nevetett.

- Te már csak tudod, hisz éjjel őrjáratban jártál náluk - hahotázta a nagydarab. - És neked a nyakad fáj vagy a segged?

Így ütötték el az időt, az ellenségre várva, s még legalább egy óra eltelt, mire végre valami mozgás támadt a távolban, s még többet kellett várniuk, mire kivehetővé vált egy kisebb csapat lovas, akik vágtatva közeledtek a türelmesen várakozó sereg felé. Mikor a lovasok elérték az első vonalat, a katonák utat nyitottak nekik, ők pedig meg sem álltak a dombig és egyenesen a kis csapathoz siettek. Az érkezők sárosak voltak és igencsak megviselt öltözéket viseltek, és kipirult arcuk nem hagyott kétséget afelől, hogy lélekszakadva jöttek.

- Mi az? Csak nem szánták rá végül magukat a csatára ezek a patkányok? - kiáltotta az érkezők vezetőjének, egy társainál finomabb ruhákba öltözött, gőgös tekintetű fiatalembernek a nagydarab, öblös hangjával túlharsogva a zászló csattogását.

A megszólított csalódottan rázta meg a fejét.

- Megint megszoknek, uram - tette hozzá némi nehézség árán.

Ezt a nagydarab igencsak mulatságosnak találta, mert hangosan felröhögött, majd odafordult a lapos orrúhoz.

- Fúvass visszavonulót, Alarmin! Úgy látszik, ma sem vadászunk patkányokra - kiáltotta neki.
- Igen, uram - felelte a megszólított.
Hamarosan meg is szólalt a táborba visszatérésre felszólító kürtszó. A dallamot - tiri-tiri-tiriríííí - tucatnyi másik kürt vette át.
- Küldess ki néhány őrjáratot északnak, nehogy eltűnjenek a kis rohadékok a ködben! - mondta még a nagydarab a lapos orrúnak, aki azonnal intézkedett is.
- Uram... Nuaszar ur... - szólította meg a nagydarab férfit az ellenség meneküléséről hírt hozó csapat vezetője, miközben az épp azzal bajlódott, hogy hatalmas lovát rávegye a megfordulásra.
- Mi van? - mordult rá a megszólított. Nem tűnt kifejezetten mérgesnek, de nem is látszott kíváncsinak azzal kapcsolatban, amit a wobih nyelvet csak nehézkesen beszélő férfi mondhat neki.
- Nem kelene inkab uldozobe venunk oket?
Nuassar úr megütközve pillantott a fickóra.
- Miért gondolod, hogy érdekel a véleményed?

Erre nem nagyon volt mit felelni. Nuassar úr sokkal lekezelőbben aligha beszélhetett volna valakivel, aki minden jel szerint fontos embernek tartotta magát. A sértés meg is tette a hatását. A gőgös tekintetű fiatalember elvörösödött.

- Mikor a likar helytarto segicseget igert nekem az orszagom viszaszerzeseben - mondta hátraszegett fejjel -, nem hitem volna, hogy a katonai enyire gyavan kerulni fogjak a harcot.
Nuassarból hirtelen kirobbant a röhögés.
- Tőlem nyugodtan nevezhetsz akár gyávának is, te mocskos kis patkány. Én aztán leszarom. Leszarlak téged is. De tényleg! - felelte neki hangosan nevetve. - Pontosan azt teszem, amit a likár helytartó parancsolt. Egyedül azt. Most pedig takarodj előlem!

Azzal intett gúnyosan mosolygó embereinek és kis csapatától körülvéve visszaindult serege tábora felé.

***
A sátrába visszatérő Nuassarnak annyi ideje sem volt, hogy levesse magáról harci öltözékét, mikor egy apród jött be hozzá elnézését kérve, amiért zavarja őt, de kénytelen közölni, hogy Hulik király kint vár a sátor előtt és beszélni szeretne vele. Nuassar tekintete elsötétült, de azért ráparancsolt az apródra, hogy engedje csak be a királyt.

A fiú hamarosan azzal a fiatalemberrel tért vissza, akivel a parancsnoknak már délelőtt is volt szóváltása. Az ifjú király szemernyivel sem volt barátságosabb, mint korábban, s összeszorított szája félreérthetetlenül jelezte, hogy erős indulatok dúlnak benne.

- Mit akarsz tőlem? - mordult rá Nuassar, kihívóan egyenesen a fiatalember szemébe nézve. - Nem megmondtam, hogy nem érdekel a nyavalygásod?
A királyt a minden udvariasságot mellőző hangnem rögtön kihozta a béketűréséből.
- En es az embereim masfel eve varjuk, hogy a likar helytarto betarcsa vegre az igeretet. Es ezt kapjuk? Gyavasagot es gorombasagot? Es semi mast? - ordította a király magából kikelve. - En ezt...
A szemrehányások újabb özönét Nuassar pofonja szakította meg. A parancsnok akkorát kevert le a fiatalembernek, hogy meglepetésében rögtön elhallgatott.
- Kuss legyen! - mordult rá az állát tapogató királyra Nuassar. - Hányszor kell még elmondanom, hogy nem érdekel a véleményed?

A király nem felelt. Nem sok kétsége lehetett afelől, hogy a parancsnok kész másik pofont is adni neki, ha még sokat okvetetlenkedik. Csak állt sértetten, fájó állal és megszégyenülten. Nuassar nem is nagyon törődött vele. Meglazította a vértjét tartó bőrszíjakat, aztán nagyot nyögve eltávolította magáról a nehéz vaslemezeket és a sarokba hajította őket. A vasdarabok csattogva hullottak a földre. Nuassar ezután egy kancsóból friss vizet töltött egy díszes agyagtálba, majd nekiállt mosakodni. A király közben csak állt és várt. Hiába. A parancsnok megtörölte az arcát és a haját egy sárgás színű kendővel, utána pedig kikiáltott a sátor előtt várakozó apródnak, hogy hozzon neki ebédet, mert mindjárt éhen döglik.

- Igen, uram! - hallatszott kintről az apród vékonyka hangja.

A király még mindig csak állt és várta, hogy Nuassar figyelemre méltassa. Erre azonban egyelőre hiába várt. A parancsnok kiment a sátorból és nagy hangon parancsokat osztogatott tisztjeinek. Hulik király közben csak állt és a sérelmein gondolkodott. Ezek a wobih-k mérhetetlenül önhittek és gorombák, mérgelődött magában. Ha lenne bármi esélye nélkülük visszaszerezni apja országát, megtenné. A nagyhangú parancsnok egyre csak ordibált odakint. Micsoda egy felfuvalkodott barom! Az ifjú király kéjelegve gondolt arra, hogy legszívesebben megragadná a wobih torkát és addig szorítaná, amíg csak ki nem fogy belőle a szusz. Pedig ez itt, hiába parancsol hatezer katonának, köztük háromezer onkernek nevezett szörnyetegnek, sokkal kevésbé méltó a haragjára, mint az a másik, a likár helytartó, aki szemtől szemben udvariasan viselkedett vele, ha nem is barátságosan, s megígérte neki, hogy fegyverrel szerzi vissza neki az ősei földjét a sarfari hódítóktól. Az az igazi gazember! Annak kellene egyszer kitekerni a nyakát!

A királyt Nuassar visszatérése zavarta meg gondolatai között. A parancsnok becsörtetett a sátorba, nyomában két, ételekkel megrakott apróddal a nyomában. Hulik király nem először látta a tanúbizonyságát Nuassar feneketlen étvágyának, de még mindig elszörnyedt a töménytelen sok ételt látva. A parancsnok előbb levetette magát ágyára, s miután elvett egy nagyobb darab sülthúst az egyik apródtól, jóízűen falatozni kezdett. Egy ideje már tépte-rágta a disznóhúst, mikor észrevette a királyt.

- Te még itt vagy? - kiáltotta rá teli szájjal. - Nem vagy éhes?

***

Az onkerek táborának kapujához egy magányos lovas érkezett a reggeli ködben. A lovas koszos, sötét köpenyt viselt és a fejére csuklya borult, eltakarva az arcát mindenki elől. Az őrök mégsem állították meg, így aztán akadálytalanul bejutva a táborba végigügetett a főhadiszálláshoz vezető úton, s meg sem állt a főhadiszállás sátráig. Ott aztán leszállt a lováról s a sátor felé indult. Az itteni őrök a nagy jövés-menés ellenére is éberebbek voltak, mint a tábor bejáratánál álló társaik. Az egyikük a kezét felemelve, szigorú tekintettel állt a jövevény elé. Ő azonban baljában egy zsákot tartva, a jobbjával felemelte a csuklyáját és az őrre mosolygott. Az őr azonnal félreállt és még a sátor lapját is felemelte előtte, hogy utat adjon neki.

Odabent épp élénk vita folyt a sátor félhomályában Nuassar úr és néhány katona között. A hatalmas termetű parancsnok láthatóan teljesen elvesztette a türelmét és két kezével folyamatosan gesztikulálva, öblös hangon ordítva magyarázott valamit tisztjeinek, akik közül az egyik folyamatosan a fejét ingatta, s láthatóan cseppet sem volt megelégedve a hallottakkal.

Miután a jövevény belépett, egyenesen a sátor közepén lévő asztalhoz ment, s a baljában tartott zsákot az asztalra dobta, felborítva néhány boroskupát. Nuassart annyira meglepte a dolog, hogy rögtön abbahagyta a veszekedést és az újonnan érkezett ember felé fordult.

- Hát ez meg...? - kezdte volna, de a jövevény addigra már felhajtotta a csuklyáját és így mindenki számára látható vált az arca: markáns vonásaival, szőke hajával és borostájával, zöld szemével együtt. Nuassarnak valósággal elakadt a lélegzete. - Te itt, uram? - kérdezte, mikor ismét szóhoz jutott.
- Igen, itt - felelte neki a jövevény titokzatosan mosolyogva, aztán ahhoz a katonához fordult, akivel Nuassar az előbb veszekedett. - Hulik király, hoztam neked egy kis ajándékot - mondta, s az asztalon heverő zsákra mutatott. - Remélem, ez majd segít egy kissé megnyugtatni téged. Azt hallottam, mostanában egyre türelmetlenebb vagy.
Mikor a király bizonytalankodott egy kicsit, a nagyúr barátságosan nógatni kezdte.
- Nem is vagy kíváncsi az ajándékomra? Nyisd csak ki bátran!

A király csak lassan szánta rá magát, hogy megmozduljon, s utána is óvatosan közelített az asztalhoz. Előbb odahúzta magához a meglepően nehéznek bizonyuló zsákot, majd ügyetlen kézzel kezdte bontogatni a zsinórt, amely elkötötte a zsák száját. Közben néha felpillantott, de a nagyúron semmi mást nem láthatott, mint jókedvet. Mikor aztán a királynak sikerült kinyitnia a zsákot, hosszan, elgondolkodva nézett bele.

- Mi az? Mondd már! - mordult rá Nuassar a barbár fiatalemberre.
Hulik, mintha álomból ébredne, úgy emelte fel a fejét, s nézett először Nuassarra, majd a jövevényre.
- Ez itt... - kezdte volna, de az egy intéssel félbeszakította.
- Ez itt az áruló öcséd. Az országod újra a tiéd, király! - mondta neki mosolyogva.
Hulik annyira meg volt döbbenve, hogy még a szeme sem rebbent. Egy ideig csak állt és nézett maga elé.
- Hogy történt? - kérdezte végül, mikor végre magához tért.
- Az apósa árulta el. Hónapok óta tárgyalt velem titokban, s mióta Nuassar seregével együtt tértél vissza az országodba, különösen készséges lett. Bármit hajlandó volt megtenni és cserébe mindössze kegyelmet kért magának és a családjának. És persze azt is, hogy kapja meg ő az öcséd erdeit és állatait. De hát ez magától értetődik ilyenkor... - Hulik király fürkésző tekintettel nézett a jövevényre, aki közben tovább beszélt. - Utólagos engedelmeddel elevenen elföldeltettem. Őt is, meg a lányát is. Nem rajongok az árulókért.

Előző oldal Basil77
Vélemények a műről (eddig 2 db)