A befektető

Horror / Novellák (1819 katt) Maggoth
  2010.11.04.

A csuklyás alak ügyet sem vetett rá, mekkora zajt csap, ahogy a fémasztalon heverő eszközöket rakosgatja. A pinceablak rácsán keresztül láttam az ég egy darabját, és néhány közönyösen szikrázó csillagot. Megpróbáltan az előttem álló fájdalomra koncentrálni.

A férfi fekete kámzsában napok óta a nyirkos verem vendégszeretetében részesített, de nem sokan értékelték volna a kiszolgálást. Kampókra kötözve lógtam, karom a penészvirággal lepett mennyezet felé meredt. Lábamat vasbéklyók kényszerítették terpeszbe, meztelen testemet sebek csúfították.

Házigazdám kést vagy nyeles borotvát használt, olykor szöges végű korbácsot. A kínzás kifinomult művésze volt, aki áldozata szenvedéseit képes a végtelenségig nyújtani. Hatalmába kerültem, tehetett velem, amit akart. Mindig erősen verítékezett, amikor belemelegedett a bántalmazásba, és néha láttam gyűlölettől csillogó szemében az eksztázis fényeit. Furcsa dolog a fájdalom, nehéz megragadni, de egy idő után hozzá lehet szokni. Az ember az ismerőseként üdvözli, és ha mást nem tehet, elfogadja; később hiányozni kezd neki. A dolgok néha a fejük tetejére állnak, a gyötrelem gyönyörré válik, úgy akarod használni, mint valami drogot, amely a megvilágosodáshoz vezet. Csak a megfelelő pillanatot kell eltalálni, amikor a kín kapukat nyit az elmében.

A csuklyás kezében szike csillant, amikor kartávolságon belülre ért. Lassan mozdult, sugárzó aurát láttam, ahogy karja a mellkasom felé lendült. A penge fényívet húzott, és a húsomba mart, vérem virágszirom-mintázatot festett hóhérom kézfején. Nem sikoltottam, még csak nyögést sem hallattam, bár nehezen álltam meg.

Üvöltött helyettem ő, kihozta a sodrából reakcióm hiánya. Szenvedéseimnek mindig hangot adtam, először vontam meg tőle ezt az örömöt. Dühében újra vágott, aztán megint, és ismét. Lelke kibillent a nyugalmi állapotból. Szökőkutak nyíltak a testemen, apró vérgejzírek, amitől kínzóm még jobban elveszítette az önkontrollját. Vadállatként vagdalkozott, bár szemében visszafojtott félelmet láttam. Rettegett az elvesztésemtől, mégsem tudott leállni.

Ekkor kapuk nyíltak az elmémben, és a jövő feltárult előttem.

– Walsh – mondtam ki a nevét. – Abba kell hagynod ezt!

Magasra emelt keze megdermedt a levegőben, tekintete összekapcsolódott az enyémmel.

– Abraham T. Walsh – daráltam hirtelen, mint valami betanult szöveget. – Építési vállalkozó, harmincöt éves, van egy felesége, és két kamasz fia. Ezt a házat a nagyanyjától örökölte, és azért tartja fenn, hogy embereket kínozzon halálra. Eddig tizenöt áldozattal végzett, négy férfivel, és tizenegy nővel. Gyűlöli a családját.

Hulló vérem záporként kopogott a padlón, ahol tócsákba gyűlt. Walsh pupillája tűhegynyi, fényes ponttá zsugorodott; mozdulatlanná vált, mintha szavaim kővé dermesztették volna.

Tekintetem egyre mélyebben foglyul ejtőm szemébe fúródott. Remegni kezdett, szája szélén fehér hab jelent meg, partra vetett halként tátogott. A következő pillanatban mindkét szemgolyója kirobbant a helyéről, száján kibukó nyelve fekete féregre hasonlított. Fény áradt a koponyájából; az orrából, a füléből, az ajka közül, és a szemgödréből – egy pillanatig úgy festett, mint egy Halloween-napi töklámpás…

Aztán a feje szétrobbant, hamuvá égett, miközben semmivé olvasztottam bilincseimet. Testemen a sebek még sajogtak és véreztek, de tudtam, hamarosan begyógyulnak. Leráncigáltam a köpenyt Walsh maradványairól, aztán magamra öltöttem, és elhagytam a pincét.

Odakint már hajnalodott.

Másnap olyan higgadtan mentem be az irodába, mintha nem tűntem volna el napokra beosztottaim szeme elől. Mindenki faarccal köszöntött, hamar hozzászoktak rejtélyes és kiszámíthatatlan viselkedésemhez.

A holofalon épp híreket mondtak; az éteri külsejű 3D-s riporternő alakja úgy lebegett előttem, mint a tó tündére az angolszász mondákban. Sápadt arcán elítélő kifejezés ült, miközben bársonyos hangon valami elmebetegről számolt be, aki hajléktalanokat vakít meg az utcán, amikor hívást jelzett a komom.

Charlie Burroughs hangja olyan volt, mint az üvegcserepekkel teleragasztgatott csiszolópapír, inkább illett volna szicíliai maffiafőnökhöz, mintsem befektetési bankárhoz. Szokás szerint egyikünk sem kapcsolt képre, de ez megszokottnak számított a kettőnk közti kommunikációban.

– Megint belenyúltál a tutiba, Franky boy! – mondta elismerően. – Amint kiderült, hogy a Scotch & Dangerfield fúzióra lépett a Salstech-el, a részvényeik ára az egekig szökött. Esküszöm, már azon jár az eszem, valami varázsló lehetsz vagy nagyon jó füleseket kapsz valahonnét. Eszembe nem jutott volna őket összekapcsolni, felvásárolni meg pláne, komolyan nem értem…

– Jerome és Fia Acélművek – szakítottam félbe az áradozását. – Vegyél az értékpapírjaikból, amennyit csak tudsz, a Scotch & Dangerfieldből származó profitból!

Egy pillanatig döbbent csend támadt a vonal túloldalán, szinte láttam magam előtt, ahogy kattognak az agyában a kerekek.

– Oké, öreg – közölte végül. – Tied a lóvé, te diktálsz.

Letettem, aztán kétszázezer dolláros öltönyömben a szobámban várakozó gyorslifthez siettem, és egyetlen perc alatt az alagsori mélygarázsba röpítettem magam. Úgy rémlett, a Dailey & Gainsburg fejlesztette külön nekem, miután 2020 őszén őket is felvásároltam.

Lent odaintettem a Rolls motorházát támasztó sofőrnek, aki rögtön mozdult, hogy kinyissa előttem a hátsó ajtót. Mondanom sem kellett, hová megyünk, hisz minden délben, ugyanabban az első osztályú étteremben ebédeltem, amelybe csak a felső tízezer tagjai jártak…

Néhány héttel később, amikor beütött a válság, Charlie éjnek évadján hívott fel, hogy a veszteségekről tájékoztasson. Kellemetlen bejelentéseit az ágyon hortyogó két luxusprosti látványa sem enyhítette. A krach váratlanul jött, bankárom szavai letaglóztak. A lényegre szorítkozott, ha nem találok ki sürgősen valamit, egész birodalmam összeomlik.

– Pár nap múlva jelentkezem – mondtam hűvösen.

A lányok mellé dobtam a zakómban rejtőző utolsó pénzköteget, aztán kisétáltam az utcára, és nekivágtam az éjszakának…

Rossz hírű negyedek felé vettem az irányt, a Végzetet kerestem, más nem jelenthetett gyógyírt a problémámra. Órákig csavarogtam a legnyomasztóbb helyeken, míg végre a lelkemben rejtőző radar jelzett.

Fiatal nőt pillantottam meg. Érzéki ajka a legjámborabb papot is bűnre csábította volna. A szemében halál lobogott, miközben párducléptekkel felém suhant a húgyszagú sikátorban, hogy tüzet kérjen. Éreztem a gonoszságát, de csak bambán mosolyogtam. Hamarosan elsötétült a világ.

Egy pincében tértem magamhoz, tagjaimon láncok feszültek. Homlokomra nehéz kötés tapadt, szemhéjamat ragasztószalag zárta le. A dohos sötétségben nyugodtan hallgattam a kínzó eszközök zörgő szimfóniáját, aztán meghallottam a nő köpenyének suhogását, ahogy mellém suhant.

– Tudod, Frank – duruzsolta sejtelmesen – a nyomodban vagyok egy ideje. Gyanítottam, hogy van valaki a tőzsdén, aki mindig a tízes körbe talál. Váltogattad a neveidet, és a bankáraidat, de hiába voltál olyan, mint valami fantom, minden porcikámban éreztem, hogy létezel. A rögeszmém lettél, ahogy a Szent Grál Arthurnak, a nyomodban voltam, de mindig lemaradtam egy hajszálnyival. Aztán csoda történt, kiválasztottál. Utána már könnyen bemértelek, és a legutóbbi vadászatodra követtelek is. Úgy gondolom, kiszűröd a veszélyes embereket, aztán amíg kínoznak, belepillantasz a jövőbe. Talán nem is emberi lény vagy.
– Nem tudom, honnan veszi ezt – közöltem hűvösen.
– Láttam a legutóbbi fickó fejét szétrobbanni – árulta el. – A titkodat akarom, Frank!
– Hogy fogod kiszedni belőlem? – váltottam tegezésre. – Talán kínzással?

Foglyul ejtőm felnevetett.

– El sem tudod képzelni, mennyit agyaltam ezen – közölte vidáman. – Arra jutottam, kínzás közben nemcsak a jövőbe látsz, hanem valahogy transzformálódsz is. Bár az egész folyamat az elmédben zajlik, azt hiszem, a kulcs a szemedben van. Walsh az után változott eleven fáklyává, hogy a pofádba bámult. Vagyis, ha kivágom a szemed, nem tudsz ártani nekem, én pedig szert teszek egy saját orákulumra, akit hosszú éveken át gyötörhetek befektetési tanácsokért. Gyakoroltam ám, meg tudok csinálni úgy egy szemműtétet, hogy semmit se érezz belőle.

Eszembe jutott a holohírekben emlegetett pszichopata, aki hajléktalanok szemét vágja ki.

– Ki vagy te? – kérdeztem megjátszott értetlenséggel.
Újra felnevetett, majd valamit előhúzott a köpenyéből, és kapcsoló kattanását hallottam.
– Megint belenyúltál a tutiba, Franky boy!
Charlie reszelős hangja úgy töltötte be a pincét, mint lélekharang baljós kondulása.


A nő eltette a hangmodulátort, és a normális hangján folytatta velem a beszélgetést.

– Erre nem számítottál igaz? – kérdezte gúnyosan.

Megcsóváltam a fejem.

– Te egy átkozottul ostoba nőcske vagy, Clarisse – mondtam neki hűvösen. – Fogalmad sincs a képességeimről. Azt hiszed, a részvények árfolyamain kívül semmi sem látok a jövőből? Tudtam, hogy elkapsz, és azt is, hogy leragasztod majd a szemem. Te magad mondtad, én választottalak.

– Valóban? – kérdezte színlelt magabiztossággal, de kihallottam hangjából a kétely rezdülését.

Elmesélhettem volna neki, hogy már gyerekkoromban észrevettem, mennyire vonzom a bajt. A legmocskosabb felnőttek és kölykök mindig engem pécéztek ki, hogy kiéljék rajtam a gonoszságukat. Állandóan a kínok kertjében találtam magam, de eközben a tudatom, talán védekező reakcióként kapukat nyitott a jövőre.

Mialatt gyötörtek, világosan láttam, hogyan fizethetek vissza mindent ezeknek a férgeknek, és azt is, hogyan fejlődhetek tovább. Tizenkét évesen csináltam az első igazán komoly tranzakciót, mert tudtam, hogy egy parkbéli padon vastag pénztárcát fogok találni, amit egy belőtt drogdíler felejt ott.

A pénz egy részéből lefizettem egy vén piást, aztán Shanti részvényeket vetettem vele, mert előre láttam a közeledő olajválságot, és tudtam, mekkora durranás lesz, amikor a névtelen kis indiai cég egyszer csak új energiaforrást dob majd a piacra.

Eleinte nem bántottam a csótányokat, csak engedtem, hogy gyötörjenek, mert általuk egyre magasabbra jutottam, és mind gazdagabbá váltam. Ám egyre nagyobbakba, és undorítóbbakba botlottam, akik már nem érték volna be a puszta kínzásommal. Pszichopatákba, sorozatgyilkosokba, akiknek nem elég annyi, hogy néhány sebet ejtenek rajtam. Ha én nem ölöm meg őket, ők ölnek meg engem.

– Igen – ismételtem. – Én választottalak, mert előre láttam, hogy majd az életemre törsz. Ahogy azt is, hogyan fog történni. Csak tudod, az elmém a befektetéseimet is úgy alakítja, hogy túléljem a találkozásokat a hozzád hasonlóakkal.

– Nem értem – vallotta be Clarisse. – Mi köze a befektetéseidnek a túléléshez?
– Gondolkozz! – dörrentem rá. – A Scotch & Dangerfield és a Salstech! Mivel foglalkoznak ezek a cégek?

– A Scotch & Dangerfield lézertechnológiával – mondta a nő elgondolkodva. – A Salstech meg optikai fejlesztésekkel, azt hiszem.

– Műszemeket csinálnak – közöltem fölényesen –, és már rendelkeznek prototípusokkal, Scotch-ék pedig a koherens fényeljárások miniatürizálásában járnak az élen. Te azt hitted, valamiféle misztikus transzformáció szemtanújává váltál, amikor szétrobbantottam Walsh fejét. Valójában egy lézerszemet láttál működés közben. Elég volt szépen kérnem őket, hogy a kedvemért összetegyék, amijük van. Csak kérdezem, szerinted néhány ócska lánc meg tud gátolni engem a cselekvésben?

– De hát…

Úgy sejtettem, még mindig azon értetlenkedik, miért hagytam, hogy elkapjon.

– A magad fajta azt hiszi, mindent csak a profitnak rendelek alá, pedig időnként puszta jóindulatból is megszabadítom az emberiséget a hulladéktól! Különben vége a társalkodásnak, mert ma randevúm van egy seggfejjel, aki a Halál Angyalának képzeli magát.

Az említett férfiúról tudtam, napokon át fog kínozni, amire nagy szükségem volt, hogy kimásszak a bajból, amibe a válság miatt kerültem.

– Egyetlen átkozott szavadat sem hiszem! – fröcsögte Clarisse gyűlölködve. – Mindjárt kivágom a szemedet érzéstelenítés nélkül, te…
– Ja – mosolyogtam rá –, tudtad, hogy a Jerome és Fia Acélművek edzett acél művégtagok gyártására állt át a múlt héten?

Azzal könnyedén, minden erőfeszítés nélkül eltéptem láncaimat, mintha cérnaszálak lettek volna, és lerántottam a homlokomról a kötést.

– Bizony, kislány – szegeztem búzakék szeminplantjaimat halottfehér arcára –, ismét kértem egy szívességet! Jobban jártál volna, ha megmaradsz az íróasztalod mögött, és nem kezdesz titkokat fürkészni. Hajléktalanokat bántalmazni pedig különösen csúnya dolog.

Azt nem tettem hozzá, hogy mivel az első komolyabb bevételemet is egy nincstelennek köszönhettem, rájuk különösen érzékeny vagyok.

– Ne! – sikoltotta rettegve a szőke hajú pénzügyi elemző. – Kérlek!
Megcsóváltam a fejem.
– Biztos ők is ezt mondták, amikor kioperáltad a szemüket!

Tekintetemből vakító lángözön vágódott ki, és tetőtől talpig beburkolta. A nő utolsó kis porcikájáról is leégettem a húst, elkárhozott sikolyai csupán addig hallatszottak, amíg maradtak hangszálai.

Amikor már csak egy üszkös csontváz maradt belőle, elégedetten kisétáltam a pincéből, és két sarokkal odébb egyenesen a Halál Angyalának karjába sétáltam.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 3 db)