Abyss

Szépirodalom / Megtörve (865 katt) Xenothep
  2015.06.15.

Egy elmosódott, fényes folt ingázott a látóteremben, egyre kevésbé tudtam követni a tekintetemmel. A pszichiáter hangja elúszó lett, hangja visszhangos, már nem értettem, mit mond, de nem is tartottam fontosnak. Különös nyugalom szállt meg, biztonságban éreztem magam, de aztán, amint lehunytam a szemem, egy ajtót láttam magam előtt, ami megrémisztett. Túl sötét volt körülöttem.

- Lépj be rajta! – hallottam távolról, de nem mozdultam. Úgy rémlett, talán egy folyosón állok, de nem láttam rendesen, mert csak az ajtó fénylett a homályban nagyon gyengén.
- Nem akarok… - nyögtem ki halkan. A hang még távolabbról felelt.
- Lépj be, nem vagy egyedül. Végig veled leszek, fogom a kezedet. Nem érhet semmi bántódás, csak képeket látsz, a történések nincsenek rád hatással. Bízol bennem, ugye?
- Igen – feleltem, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez így is van.
- Rendben. Nyújtsd ki a kezed, és forgasd el a kilincset!

Engedelmesen közelebb léptem, és lenyomtam a kilincset. Az ajtó könnyedén, hangtalanul tárult a mögötte honoló sötétségre, felsóhajtottam, és lassan beléptem.

Hűvös huzatot éreztem, megborzongva tettem egy újabb lépést, karjaimat magam elé nyújtva bizonytalanul. Talpam alatt kőpadlót éreztem, amit valami apró törmelék borított, óvatosan lépkedtem. Karjaimat hiába nyújtóztattam, semmit nem érintettek ujjaim, abban sem lehettem biztos, hogy ez egy újabb folyosó. A sötétség teljes lett, riadtan torpantam meg.

- Félek – mondtam halkan, és vártam, hogy felelet érkezzen, de csak a hideg levegő simogatta arcom. Álltam egy percig, és azon gondolkodtam, hogy visszafordulok, aztán eszméltem, hogy nem tudom, merre lehet az ajtó. Minden támpont nélkül maradtam a sötétségben, se fény, se zaj nem segített a tájékozódásban.

- Félek! Vigyen ki innen! – kiáltottam, aztán hallgatóztam, de senki nem felelt. Hirtelen megszédültem, úgy tűnt, megmozdul alattam a stabilnak hitt kőpadló, rémülten vetettem magam a földre, és összehúzódva vártam, hogy mi fog történni. A mozgás megszűnt, csak a huzatot éreztem továbbra is. Borzalmasan magányosnak éreztem magam, és elveszettnek, kétségbeesetten mászni kezdtem négykézláb, néha hason kúszva, ujjaimmal tapogatózva magam előtt, vágyva egy falra, bármire, ami irányt adhat, ami mentén kitalálhatok innen.

Nem tudom, meddig bolyonghattam ott, míg egyszer a szemem sarkából egy vörös villanást láttam jobb felé. Amikor oda néztem, először nem láttam semmit, így lehunytam a szemem, lassan lélegezve próbáltam megnyugodni. Amikor megint felnéztem, azonnal megláttam. Egy vékony, vízszintesen húzódó, vörös vonal lebegett a semmiben. Reménykedve indultam felé, de nem mertem felállni, csak másztam, mint eddig. A vonalat figyeltem fohászkodva, hogy el ne tűnjön, és kis idő múltán láttam, hogy változik, egyre szélesedik. Valami van ott, én pedig haladok felé. Nekem úgy tűnt, még több méternyire lehet tőlem, amikor homlokomat bevertem, meglepetten kaptam fel a kezem. A vörös vonalat árnyak szaggatták fel, fél perc is eltelt, mire megértettem, hogy a kezem kontúrjait látom.

A vonal halványan fénylett, óvatosan nyúltam felé. Tapogatózó kezeim alatt durva, hideg felületet éreztem, ami lehetett kő, vagy megkövesedett fa, nem tudtam megállapítani. Hosszú percek múltán lassan kirajzolódott elmémben, hogy ez egy ajtó, és a vörös vonal az alatta átszűrődő fény. Centiméterről centiméterre haladva kerestem, hol lehet a zárszerkezet, végül talpra kecmeregtem, de a kezem nem vettem le az érdes felületről. Nem akartam elveszíteni szem elől. Most, hogy két lábon álltam ismét, a vörös vonal eltűnt, sóhajtva simogattam a láthatatlan ajtót magam előtt. Ujjaim egy résbe futottak, tenyerem alatt éles peremet éreztem. Egy mélyedést vájtak ide, úgy mellkas magasságban, és amint ujjaimat körbefuttattam rajta, felismertem a mintát. Ez egy bal kéz lenyomata. Kezem a mélyedésbe simítottam, míg mind az öt ujjam a helyére nem került. Halk, mély kattanás hallatszott, aztán éreztem, hogy az ajtó kinyílik.

Odaát mélyvörös derengést láttam, de most még ez is vakító fényességként hatott, hunyorogva léptem előre. Egy sivár, boltíves folyosóra jutottam. Egyenesen futott, falai dísztelenek és simák voltak, se jelzés, se nyílások, se mélyedések. Elindultam előre, mert mást nem tehettem. Percek múltán éreztem, hogy a folyosó szűkül, ugyanakkor alacsonyabb is lett, már le kellett hajolnom, hogy haladni tudjak. A vörös derengés mindenhonnan áradt, és sehonnan sem, de fénye kevés volt, hogy lássam a folyosó végét. Még lejjebb hajoltam, aztán ismét mászni kényszerültem, végül hason kúsztam, próbálva uralkodni a klausztrofób érzésen, amikor vállaim a falat érték.

Ez már rég nem folyosó volt, csak egy cső, vagy inkább, mint egy féregjárat, de végre láttam a végét, kitartóan kúsztam előre. Ujjaim peremet érintettek, itt nem volt ajtó, gyorsan húztam magam előre a perembe kapaszkodva, hogy kijuthassak innen. Egy sötét kis helyiségbe értem, megkönnyebbülten álltam fel, aztán rémülten vetettem hátam a falnak a féregjárat nyílása mellett, amikor észrevettem, hogy nincs padló. Egy alig fél méter széles párkányon álltam, ami a helyiség közepén lévő nyílást fogta körbe. Letérdeltem, és óvatosan néztem le a mélybe.

Egy aknát láttam, a szemben lévő falán egy keskeny létrával. Nem tetszett, egyetlen mozzanata sem tetszett nyomasztó utazásomnak, de innen nem vezetett ki más út, csak a járat. Azon túl pedig csak a nagy sötét üresség várna, ahol talán életem végig bolyongva sem találnám meg az első ajtót.

Így kell lennie.

- Doki, azt ígérte, velem lesz. Azt ígérte, hogy nem eshet bántódásom, de én most egyedül vagyok, és félek.

Hangom különös visszhanggal jött vissza az aknából, mintha odalent is lenne valaki, aki beszélne.

- Hahó! – kiáltottam le, aztán hallgattam, amint hosszasan visszhangzik a sötétben. Nagyon magányos hang volt, elszomorított az üresség, a sötétség és a kiúttalanság. Nem akartam lemászni a létrán, de nem akartam az ajtón belépni sem, se a féregjáratban kúszni, mégsem volt más választásom.

Óvatosan körbearaszoltam a létrához, aztán óvatosan beléptem az aknába, az első fokra. Stabilnak tűnt, bár kissé csúszott, lassan lejjebb léptem. Benyúltam az aknába, és megmarkoltam a létra oldalát. Fémet éreztem, nyirkos, rozsdás fémet, ami szinte szétmállott tenyerem alatt. Hevesen dobogó szívvel indultam lefelé, görcsösen kapaszkodva, várva, hogy a következő fok leszakad talpam alatt. Ez is olyan volt, mint a folyosó, csak másztam a néma ürességben, lassan elfogyott a vörös derengés, és nem maradt más valóság, mint a létra hideg, nyálkás érintése, és a tompán kongó hang, amint rálépek a következő fokra.

Egy idő után úgy éreztem, hogy hidegebb lett, megálltam, és bal kezem előre nyújtottam, hogy megtapogassam a falat, amire a létrát rögzítették. Kezem akadálytalanul haladt át a vonalon, ahol a falnak kellett volna lennie, egyre rémültebben nyújtózkodtam előre, aztán fel és le, de nem éreztem sehol semmit. Kiáltani akartam, hogy a visszaverődő hangokból felmérhessem az akna nagyságát, de torkom összeszorult. Huzatot éreztem ismét, aztán hirtelen a távolból, kilométerekről egy tompa kondulást hallottam, mely hosszasan verődött vissza a környékről. Egy óriási nyílt térben lógtam, kint a semmiben, bénultan támasztottam neki homlokom egy létrafoknak.

Úgy éreztem, képtelen vagyok tovább mászni, nincs lelkierőm folytatni ezt a kilátástalan, céltalan haladást. Itt fogok lógni, míg éhen nem halok, vagy a végkimerültségtől le nem csúszok, és halálomat lelem valami szörnyű zuhanásban. A kép, ahogy holttestem lassan oszlik az időtlen sötétségben, és csontjaim egyenként hullanak a nem ismert mélységbe, olyannyira élesen lebegett előttem, mintha csak látomás lenne. Kétségbeesetten nyögtem fel, és megráztam a fejem.

Mélyeket lélegezve próbáltam uralkodni a pánikon. Valami szépre akartam gondolni, olyasmire, amit már láttam azelőtt, de rájöttem, hogy nincs semmiféle „azelőtt”. Maga a gondolat is abszurdnak tűnt, hogy valaha is volt más, mint ez a sötétség, a hideg szél és a nyirkos rozsda. Mindig is itt éltem, ebben a kietlen ürességben léteztem, a vörös derengés volt az anyám, a sötét mélység az apám, a névtelen homály a testvérem, és én szerettem őket.

Ismét mászni kezdtem, mert úgy éreztem, tudom, hova tartok. Erős meggyőződés uralta elmém, hogy van egy cél. Célnak mindig kell lennie. A létra egyszer véget ér, valahogy lejutok a talajra, ahol egy lejtő vár, egy újabb folyosó, egy másik akna létrával, vagy egy szakadék, amibe belevethetem magam, de végül célt érek. Vörös fény anya az arcom simogatta, és azt mondta, nincs semmi baj. Már nem féltem, mert tudtam, hogy hol vagyok. Tudtam, hogy semmi nem fog bántani, mert nincs is itt semmi. Csak az üres létezés a derengő homályban, ahol a távoli mély dörej talán a szívverésem lehet, mely lassanként elhal a fény nélküli térben.

A hamis képben, amit ezután láttam, valaki azt mondta, hogy nem sikerült a hipnózis, mert elaludtam, de nem hittem egyetlen szavát sem. Csak mosolyogtam rá.

- Nincs semmi baj – feleltem.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 2 db)