Egy különös küldetés

Fantasy / Novellák (720 katt) Nathandriel
  2015.07.12.

Nathandriel a templomtorony ablakában állt. Az esti nap fénye hosszúra nyújtotta az árnyékokat, és ez épp megfelelt neki. Fekete csuklyája szinte egybeolvadt a torony sötétségével. Mögötte egy barna csuhás fickó hevert eszméletlenül. Amikor megérkezett, leütötte, nehogy a harang „véletlenül” megkonduljon, amíg nem végzett. Számszeríját maga elé tartva figyelte a templomkertet, a nyílvessző hegyén megcsillantak a lemenő nap sugarai. Nem telt el sok idő, és célpontja is megjelent a zöldellő nyírfák között. A papnő minden este tett egy sétát a kertben, gondozta a növényeket, élvezte a természet szépségét. Nem volt se veszedelmes, se gonosz, de mint mindenkinek, neki is voltak ellenségei.

Néhány héttel ezelőtt az Északi-Shiverpeaks-Hegységből egy főúr és testőrökből álló kompániája érkezett Divinity’s Reach-be, és elsőként az egyik Dwaynanak szentelt templomba látogattak el. Vezetőjük szürkés-fehér prémmel díszített, kékes páncélzatot viselt. Termetét még egy norn is megirigyelte volna, de az arcáról, és nem utolsó sorban jelleméről lerítt, hogy ember. Valószínűleg azoknak az embereknek a leszármazottja, akik Ascalon bukását követően menekültek el a fagyos hegyvonulatokba. Más emberek nemigen éltek arrafelé.

Az idegeneket a templom vezető gyógyítója fogadta. Valamiféle egyezséget ajánlottak a fiatal nőnek – és persze Dwayna egyházának –, de bármi is volt az, a papnő nem fogadta el. Miután pedig a főúr erőszakoskodni kezdett vele, és kardot rántott, a „szemtelen istenimádó” – ahogy Nathandrielnek említették – védelmére hívta a többi papot, gyógyítót, és kiűzte a templomból az egész társaságot. Nyilvánvalóan nem akartak nagyobb feltűnést kelteni, mert olyan gyorsan és csendben távoztak a városból, amennyire csak tudtak. Azonban ekkora sértést nem lehetett megtorlás nélkül hagyni, ráadásul a papnő továbbra is a tervük útjában állt. Emiatt keresték fel Nathandrielt, az egyik leghírhedtebb bérgyilkost, akit Divinity’s Reach lakói valaha köreiben üdvözölhettek. Részleteket nem árultak el neki, de többre nem is volt szüksége. Egy megbízó, egy célpont, na és persze a jutalom, ami igen busásnak ígérkezett.

A sötéthajú férfi meg se tudta számolni, hány nyilat lőtt már ki Ezüstsólyommal – így nevezte gyilkos fegyverét –, mégis most az egész feladat valahogy más színezetet kapott. Mindig ő volt a felbérelt kéz, ami elvégzi a piszkos munkát, és ez teljesen rendben is volt. Végül is mindenkinek meg kell élnie valamiből. De ahogy célba vette a szőke hajú, kék-arany taláros fiatal nőt, elbizonytalanodott. Szerencsére eddig nem szorult rá, hogy alantas gyilkosságok fűződjenek a nevéhez – nem volt ő szívtelen. Ha valamelyik munka nem tetszett neki, egyszerűen visszautasította. Bár ebben az esetben is érezte, hogy valami nincs rendjén, az ígért aranytallérok száma segített elhessegetni ezeket a gondolatokat. Senki sem szent, legkevésbé ő. Elfogadta a megbízást, nem volt hát más választása, el kellett végeznie a feladatot.

Az ébenfából készült számszeríj – csakúgy, mint gazdája – tökéletes pontossággal lőtt, és az ezüstszín nyílvessző minden alkalommal célba is talált. Ám Nathandriel ezúttal képtelen volt meghúzni a ravaszt. Tétovázott, és ez nem vallott rá. Csak a nő szépséges arcát figyelte, és közben elgondolkodott. Ennyi halott után, akiket maga mögött hagyott, már nem volt benne biztos, hogy meg tudta különböztetni a jót a rossztól. Végezni egy közönséges tolvajjal, egy okoskodó asurával, vagy nyilat röpíteni egy ellene felbérelt katonába nem okozott volna különösebb nehézséget, na de megölni egy papnőt, ráadásul Dwayna papnőjét?

De nem volt ideje ezzel tovább foglalkozni, mert váratlanul három felvértezett alak rontott be a templomkertbe, és kivont karddal rohantak a papnő felé. Nathandriel azonnal felismerte a vörös dögmadarat a címeren, ami mellvédjeiket díszítette. Vérkeselyűk – a legdrágább és leghatásosabb zsoldossereg, amit arannyal meg lehet fizetni. Hát persze, hogy megbízója mást is felbérelt. És ez nem csupán konkurenciát jelentett, hanem azt is, hogy a titokzatos főúr el akarja tűntetni a gyilkosság nyomait – beleértve a bérgyilkost is. A férfi kurtán elkáromkodta magát, és lőtt.

Pillanatok alatt három nyilat eresztett útnak. Az első oldalba kapta az egyik lovagot, aki megtántorodva zuhant a földre, felnyársalva magát saját kardjával. A második nyíl a legsebezhetőbb helyen talált: a mellvédet és a sisakot rögzítő szegecsek között, leterítve a következő támadót is. A harmadik lovag karnyújtásnyira a papnőtől hullott a földre, szeme közt az utolsó, végzetes nyílvesszővel. A nő dermedten állt, zavarodottan körbenézett, majd szeme a templomtoronyra tévedt. Nathandriel egy pillanatra összekötötte tekintetét a zöld szempárral, de el is kapta, amint meglátta, hogy további katonák közelednek a templomhoz, és néhányuk a torony felé igyekszik. De ennél is fontosabb volt, hogy a Seraph is felfigyelt a csatazajra, és egy sor íjászt sorakoztatott fel az egyik közeli utcában.

Hát persze, hogy engem szemeltek ki – gondolta. Megfeszültek az íjhúrok, és nyílvesszők egész hada özönlött a férfi felé. Elfintorodott – nem szerette, ha a nyilak nem tőle, hanem felé repülnek – és behúzódott a fal védelmébe. A lövedékek csörömpölve pattantak le a toronyról. Már hallotta lentről a katonák dörömbölését a templomtorony ajtaján, így nem késlekedett tovább. Megragadta a harang vastag kötelét, és gyorsan leereszkedett rajta, mire a harang nagyot kondult. Mielőtt leérkezett, csizmájával éppen sikerült fejbe rúgnia az első katonát, aki belépett a betört faajtón, és a lendülettől a lovagok dominóként dőltek fel. Nathandriel ezt kihasználva átgyalogolt páncélzatukon és maga mögött hagyta a tornyot.

Keresztülrohant a templom nagytermén, és a kert felé vette az irányt. A szőke papnő ott állt a halott lovagok előtt, és látszólag még nem tudta feldolgozni a történteket. Nathandriel odaszaladt hozzá és megragadta a karját, de ezt abban a pillanatban meg is bánta. A papnő ijedtében felsikoltott, és a semmiből lángcsóvák csaptak fel körülötte, amelyek nem csak megperzselték, de jó két méterrel hátrébb is taszították a férfit. Amint felocsúdott, egy zsoldos vascsizmája közelített felé, ami alól az utolsó pillanatban rántotta ki a fejét. Felpattant, és szembenézett a váratlan ellenféllel. Egy óriási norn volt, és ezúttal már a kardjával próbált csapást mérni férfira, de egy jól irányzott rúgást követően kiszaladt a lába alól a talaj. Mielőtt feltápászkodhatott volna, Nathandriel fejbe vágta a számszeríj keményebbik felével, mire a harcos eszméletlenül rogyott össze. Megmozgatta sajgó vállát, és ezúttal óvatosabban közelítette meg a papnőt.

- Segíteni jöttem. Gyere velem, gyorsan! – mondta a bérgyilkos. Megengedett magának egy apró mosolyt, amikor belegondolt, mit is mondott az imént. Nem volt benne biztos, hogy a papnő helyében hinne magának.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezett vissza a nő, de egy tapodtat sem mozdult.
- Nem beszélhetnénk ezt meg valahol máshol? Egy seregnyi zsoldos van a nyakunkon!
- Ez egy szent hely! Itt nem öldökölhetitek egymást! – kiáltott rá a férfira.
- Ez nem állítja meg őket abban, hogy végezzenek velünk! Most azonnal mennünk kell! Vagy velem jössz, vagy meghalsz! – mondta a férfi, és a papnő szemébe fúrta a tekintetét. – Nos?
- De… merre? – kérdezte a nő elbizonytalanodva. Ekkor lépett ki a kertbe a többi felvértezett zsoldos. Nathandriel megragadta a papnő karját és rohanni kezdtek. Azt a sövényt szemelte ki menekülési útvonalnak, ahol a lovagok törtek be a templomkertbe. Átfurakodtak a sűrű növény ágai közt, és egy sikátorban kötöttek ki. Sejtette, hogy a terve nem hibátlan, de arra nem számított, hogy egy csapat Seraph állja majd az útját az első mellékutcában.
- Megölni őket! – parancsolta egy lemezvértes férfi, és az emberei már mozdultak is, hogy bekerítsék őket.

Nathandriel az övéhez nyúlt, és elhajított róla egy fémgolyót. Amint földet ért, a golyóban levő puskapor begyulladt és felrobbant, megtöltve a sikátort vakító, fekete füsttel. A fuldokló, szemüket dörzsölő katonák vaktában hadonásztak a kardjukkal, de hiába. Nathandriel már továbbvonszolta a meglepett, köhécselő papnőt, és csak akkor állt meg, amikor már több sarkot maguk mögött hagytak, és úgy gondolta, elég messze kerültek mind a zsoldosoktól, mind a Seraph katonáitól.

- Eressz el! – rántotta ki karját a papnő a bérgyilkos szorításából. A férfi felemelt kézzel hátrébb lépett, de a nő kézfejét már bevonták a mágikus lángnyelvek.
- Ez aztán a hála… – fintorgott Nathandriel. Számszeríját a nőre szegezte. – Nyugodj meg végre! Másodszor húzlak ki a halál karmai közül. Miért fáradoznék feleslegesen, ha meg akarnálak ölni?
- Nem tudom, és nem is akarom tudni! – kiáltotta a nő, és egy tűzlabdát röpített a férfi felé. A bérgyilkos könnyedén elugrott a támadás elől és a papnőre lőtt. A nyíl centiméterekre süvített el a nő füle mellett, és levágott egy tincset a hajából. A papnő reszketve rogyott össze.
- Értsd már meg végre, hogy nem én vagyok az ellenséged! – nézett a nő rémült szemébe. – Nem foglak bántani, de kérlek, te se támadj rám.
- Ki… ki vagy te egyáltalán? És miért támadtál a Seraphokra?
- Nathandriel Avyarr, szolgálatodra. Ami pedig a Seraphokat illeti, ha jól emlékszem, ők rontottak ránk.
- Persze, hiszen elraboltál – válaszolta a papnő. – Csak engem akartak megmenteni.
- Nem tudom, mit akarhat tőled a Seraph, de hogy megmenteni nem, az biztos. Mielőtt megszöktünk, a parancsnok azt kiáltotta „Megölni őket!”. Ha csak nem vak, észre kellett volna vennie a talárodat, és ahelyett, hogy nekünk ront, azonnal a segítségedre sietnie. Most viszont jobb lesz eltűnnünk még a környékről is. A Vérkeselyűk nem szállnak le rólad, amíg lélegzel. Van egy fogadó a közelben. A fogadós az adósom, ott meghúzhatjuk magunkat egy időre. Persze, csak ha szeretnéd… véletlenül sem akarnálak még egyszer „elrabolni”.

A papnő nem szólt egy szót sem, csak bólintott. Nathandriel felsegítette a nőt, és elrejtette Ezüstsólymot a kabátja alá. Nem akart az eddiginél nagyobb feltűnést kelteni. Sietve haladtak tovább. A férfi úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, és igyekezett a legkietlenebb utcákat és legsötétebb sikátorokat kiválasztani, ahol csak tolvajok és gyilkosok járnak. Ahogy besötétedett, a papnő emiatt egyre kellemetlenebbül érezte magát, de Nathandrielt egy cseppet sem zavarta sem a csend, sem a sötét. Ilyen környezetben érezte jól magát, arról nem is beszélve, hogy így könnyebb volt eljutni Salma negyedbe, és az Azúr Griff fogadóba. A férfi hátravetette csuklyáját, és a papnővel az oldalán belépett.

- Várj meg itt és ne mozdulj! – mondta a férfi, és a pulthoz sietett.

A fogadóban nem voltak sokan. A személyzeten kívül csak pár földműves iszogatott az asztaloknál, de ez érthető is volt, hiszen ez a város egyik szegényebb negyedei közé tartozott.

- Andrew! – köszöntötte Nathandriel a fogadóst.
- Nath, nahát! Rég láttalak, kölyök. Most éppen mibe keveredtél? – kérdezte talán kicsit túl hangosan.
Nathandriel odahajolt hozzá.
- Halkabban, barátom – kezdte. – Hirtelen túl sokan akarnak belém kötni. Kellene egy félreeső kis szoba, ahol gondolkodhatnék egy kicsit. – Odabiccentett az ajtóban ácsorgó papnőre. – Ő is velem van.
- Hát, „barátom”, azt hiszem, értem, mire gondolsz. Na, de olyan nagy baj csak nincs, ha van időd a fogadómban hetyegni…
- Legkevésbé sem erről van szó – forgatta a szemét a férfi. – Tudod, hogy Dwaynaval nem húznék ujjat. De félretéve a tréfát, valami nincs rendben a városban. Dwayna papnőjére nem szokás sem bérgyilkost, sem zsoldos csapatot küldeni. Nem is beszélve a Seraphról.
- És te vagy a hős megmentő? – húzta fel a szemöldökét. – Ez nem vall rád. Kik vannak a nyomodban?
- Vérkeselyűk… nem tudom, hogy jutottak be Divinity’s Reach-be, de valószínűleg a Seraph keze van a dologban. Szeretném, ha körbeszimatolnál, hátha kiderítesz valamit. Addig is felmegyünk az emeletre.
- Meglátom, mit tehetek – mondta Andrew. – A hátsó szobába menjetek, itt a…
- Kulcs? Ne fáradj, már nálam van! – mutatta fel egy elégedett mosoly kíséretében.
- Tudhattam volna… – csóválta a fejét Andrew.

Nathandriel odaintett a papnőnek, hogy kövesse, majd elindult felfelé a lépcsőkön. Az emeleten mindössze két szoba volt. Az egyik egy kisebb előtérből nyílt, a másikhoz pedig valamivel hátrébb, egy folyosó vezetett. A folyosó végén, egy apró ablakon beszűrődött a holdfény. A szoba egyszerű volt: két ágy, két faláda, egy asztal egy pár székkel, és egy kisszekrény, rajta egy kancsó queensdale-i bor. Az asztalon gyertyák égtek, sárgás fénybe borították a helyiséget. A falon egy Tyria örökzöld lankáit ábrázoló kép lógott. Amint beléptek, Nathandriel az ablakok elé húzta a függönyt, és leheveredett az egyik ágyra. A papnő az ajtóban álldogált.

- És most? – kérdezte.
- Kifújjuk magunkat – válaszolta a férfi. – Valami azt súgja, mozgalmas éjszakánk lesz.
- A Hat Isten Egyháza biztosan kerestetni fog. Először a Seraphot fogják rád uszítani, élükön Logan Thackeray-vel. Azt szeretnéd, hogy veled együtt találjanak rám?
- A Vérkeselyűk előbb ránk találnak. Sok éhes száj van ebben a városban. Akármennyire is igyekeztem, előbb-utóbb biztos akad valaki, aki felfigyelt ránk.
- Ha valóban ennyire veszélyesek, miért nem hagysz magamra, és mented az irhádat?
- Éppen azért, amiért nem öltelek meg. – A férfi sóhajtott. – Nézd, egyszer súlyosan megsebesültem. Szinte félholtan estem be egy menedékre. Dwayna papnői és gyógyítói ráncigáltak vissza az életbe. Úgy érzem, ennyivel tartozok nekik.
- Nem mintha kinézném ezt egy közönséges gyilkosból, de még ha így is van, biztos, hogy szép kis összeget ajánlott érte az a főúr, ha megölsz. Miért mondtál le róla éppen értem?
- Fontos ez? – nézett kérdőn a papnőre, aki rendíthetetlenül állta tekintetét. A hátára fordult és kelletlenül folytatta. – Holtan nem sokra mennék még Jennah királynő összes vagyonával sem. A zsoldosokat nem csak miattad küldte közös északi barátunk. Engem is el akar tűntetni, hiszen én vagyok az egyetlen nyom, ami hozzá vezetne, miután végeztem veled. Gondolom, rám kente volna az egészet, ha sikerrel járok, ha nem, és ezzel tisztázta volna a Vérkeselyűket és saját magát is. Csak azt nem tudom, miért pont téged…
- Cyrene – vágott közbe a nő. – A nevem Cyrene.
A férfi bólintott, és apró mosolyra húzta a száját.
– Azt javaslom, pihenj le te is egy kicsit – mondta, majd nagyot kortyolt a kancsó borból.

Cyrene leült a másik ágy szélére, és a táncoló gyertyalángokat nézte. Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz. Nathandriel egy idő után felült, és kiöntötte tegezéből a nyílvesszőket. Elővette a kardját, azzal kezdte élezni őket. Már jócskán elmúlt éjfél, amikor Andrew kopogtatott. A férfi kiment hozzá, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Megtudtál valamit? – kérdezte.
- Áh, ezek a parasztok csak a saját problémáikkal vannak elfoglalva. Az is igaz viszont, hogy betért a fogadóba egy Seraph, aki igencsak el volt keseredve. Azt mondta, felsőbb parancs érkezett, és áthelyezték a Shaemoor helyőrségbe, a kentaur frontvonalra. Több másik Divinity’s Reach-ben szolgálatot teljesítő Seraphot pedig kihelyeztek a Beetletun farmokra.
- Ez érdekes. A kentaurok hetekkel ezelőtt visszavonultak, és Beetletun sincs most közvetlen veszélyben. Mi értelme lenne még több Seraphot odaküldeni?
- Van itt még valami – folytatta a fogadós. – Pár korsó sör után elfecsegte, hogy mostanában rengeteg újoncot vettek fel a Seraph soraiba, de nem nyeszlett kis taknyosokat. Képzett harcosokat.
- De mi köze lehet mindennek Dwayna papnőihez? Még nem értem, mi folyik itt, de valami biztos nincs rendben. Köszönöm, hogy körbeszimatoltál.
- Köszönheted is! Az a Seraph a legjobb sörömet vedelte, ráadásul ingyen. Majd később elszámolunk – mondta széles vigyorral. – Mára bezárok. Ha kellek, tudod, hol találsz – intett oda a férfinak, majd távozott.

Amikor Nathandriel visszament a szobába, Cyrene kérdő tekintete fogadta. A férfi odasétált az ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és kilesett az ablakon. A fogadó mögötti utcában két Seraph sétált el a lámpások alatt.

- Hamarosan tovább kell mennünk. Ha a Vérkeselyűk nem is találnak még ránk, a Seraphokkal tele van a város. Az lesz a legjobb, ha innen egyenesen a… – hirtelen félbehagyta a mondatot. A szája elé tette a mutatóujját, így jelezve a papnőnek, hogy maradjon csendben, és odaosont az ajtóhoz. Egy hirtelen rúgással kitárta, és kivont karddal rontott ki a folyosóra. Egy elégedetlen morgást követően egy apró alak suhant le a lépcsőkön. Nathandriel elkáromkodta magát, és leengedte a kardját.
- Ó, azok a kis görcs asurák! – rúgott bele az ajtófélfába. – Maradj itt és zárd be az ajtót! – mondta és Cyrene kezébe nyomta a kulcsot. – Ne engedj be senkit, még engem se! – Azzal lerohant a lépcsőn, ki a fogadóból, és az asura után eredt.

Odakint hideg volt a levegő. A főtér kiürült, az árusok és a városiak – már akinek volt hová – mind régen hazamentek. A lámpások pislákolva próbálták elűzni maguk körül a sötétséget, mindhiába. Nathandriel óvatosan, nesztelenül lépkedett a macskaköves utcán, mindvégig az árnyak védelmében maradt. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögül, és ösztönösen kardot rántott. Megfordult, de senkit sem látott. Belenyúlt kabátjának zsebébe, és elővett egy maroknyi apró, de annál élesebb, tüskés golyót. A következő nesz ismét a háta mögül érkezett. Megpördült és elhajította a golyókat, egyenesen támadójára. Az visítozni kezdett, majd kínjában a földre roskadt. Nathandriel a fetrengő asura nyakának szegezte kardját, és legveszedelmesebb tekintetével vonta kérdőre az apró teremtményt.

- Mondd el szépen, ki küldött! – követelte, miközben egyre szorosabban nyomta pengéjét a vékony nyakacskához.
- Darrgen! A neve Darrgen! – nyöszörögte.
- És mit tudsz még?
- Egy hónapja érkezett… a Shiverpeaks hegységből, északról!
- Mi köze van a Seraphokhoz? Mit akar Divinity’s Reach egyházaitól?
- Fogalmam sincs, esküszöm! Engem csak arra bérelt fel, hogy megöljelek. Hinned kell nekem! Könyörgök, engedj el!
- A Vérkeselyűk és egy újabb bérgyilkos… de népszerű vagyok mostanában. Nem is hiszed, milyen szívesen vágnám el a torkodat. Takarodj innen, mielőtt meggondolom magam! – mondta az asurának. De ekkor felvértezett alakok jelentek meg a sikátorokból, és a térre özönlöttek. A vörös dögmadarat ábrázoló címer még a csekély fényben is kivehető volt. Az asura gonoszul elmosolyodott.
- Csak hogy itt vagytok, idióták! – vicsorogta, majd Nathandrielhez fordult. – Most már nem lesz olyan nagy a szád! Végezzetek vele és a lánnyal is! Bent van a fogadóban.

A zsoldosok kivont karddal vették körbe a férfit, érezte a hátán a vérszomjas asura tekintetét. Már épp emelte volna a kardját, hogy rájuk támadjon, amikor valaki felszólalt.

- Megállj! Nathandriel Avyarr, a Seraph és Jennah királynő nevében letartóztatlak.

Nathandriel azonnal felismerte a hangot, de nem ő volt az, aki kimondta gazdája nevét.

- Végre a nagy Logan Thackeray kapitány is csatlakozik hozzánk! – mondta Darrgen. Arcán önelégült mosoly ült, amint kilépett a fogadóból. – Látom, megkaptad a sürgönyömet az ádáz bérgyilkosról. Már majdnem kifogytam az ötletekből, hogyan csalogassalak elő Jennah királynő szoknyája alól.
- Akárki is vagy, mutass tiszteletet a királynőd felé! – válaszolta Logan. – Erről a bérgyilkosról és a papnőről majd én gondoskodom. Hívd vissza az embereidet!
- Komolyan azt hiszed, az ő sorsuk érdekel? Csalódott vagyok. Okosabbnak véltem a Seraphok parancsnokát, Divinity’s Reach hősét – csóválta csalódottan a fejét. – Hozzátok ki a papnőt! – mondta, mire két norn lépett elő a fogadóból, magukkal vonszolva Cyrene-t mindennemű gyengédséget mellőzve. Nathandriel átkozta magát, amiért egyedül hagyta.
- Látod, te ostoba istenszolga – kezdte Darrgen –, ha nem lettél volna ilyen makacs, és nem ragaszkodsz úgy szánalmas isteneidhez, most az én oldalamon állhatnál. Nem is értem, mivel tartoznátok nekik, amikor rég elhagytak benneteket! – intézte szavait mindnyájukhoz.
- Ereszd őt el, te mocsok! – kiáltotta Nathandriel. – Miért egy gyenge nővel kezdesz? Itt vagyok én, állj ki velem szemtől szemben!
- Úgy látom, a kellemes meleg éghajlat és a kényelmes városi élet teljesen elbutította az ittenieket – sóhajtotta. – Azt hitted, hogy ő kell nekem? Mégis mit érnék vele? Ilyen istenimádó söpredéket százával találhatnék! Nem. Mindketten csak bábok voltatok az én kis játékomban. De most, hogy a főszereplő is megérkezett, már nincs szükségem rátok.
- Nem szeretnék vérontást – próbálta csitítani a helyzetet Logan.
- Attól tartok, nem lesz más választásod – mondta Darrgen. – Te pedig, szépséges papnő, végignézheted lassú kínhalálukat. Végezzetek velük!
- Reméltem, hogy ezt elkerülhetjük. Seraph, támadás! – utasította Logan osztagát, de azok egy tapodtat sem mozdultak. Előrántották kardjukat, és körbevették a parancsnokot.
- Logan, Logan, Logan… jobban megválogathatnád az embereidet. Csak pár hete vagyok itt, és lám, mennyire tudok hatni rájuk. Egy kis aranyért még árulásra is hajlandóak.
- Hát erre ment ki a játék? – szólalt meg Nathandriel. – Hát persze! És mondd csak, Darrgen, mit terveztél, miután megölted Logan Thackeray-t? Szembeszállsz a várossal?
- Ugyan, ne légy nevetséges! Már fél Divinity’s Reach a markomban van. Miután pedig elveszem Jennah királynőt, az egész város az enyém lesz! Őseim elveszítették ugyan
Ascalont, ott ragadtak azokban az átkozott hegyekben, de én új otthont teremtek nekik!
- Őrült vagy, az már biztos. De ez az én városom is, és nem adom könnyen! – kiáltotta neki Nathandriel, majd előrántotta számszeríját, és három nyílvesszőt lőtt a férfi felé.

Darrgennek ugyan sikerült kitérnie a neki szánt lövedék elől, de a két norn testőr nem volt ilyen gyors. A nyakukhoz kaptak, de a nyilak már átfúrták a torkukat – gurgulázva estek össze. Cyrene nem tétovázott. A kiszabadult papnő varázsszavakat kántálva elemelkedett fel a földről, szabadjára engedve az elemeket. Hatalmas, mágikus tűzgolyók kezdtek hullani az égből. Lángra lobbantak a fák és a lámpások, a macskakövek szanaszét röpültek, ahogy a mágikus tüzek becsapódtak. A Vérkeselyűk és a Seraph katonái a kavarodásban azt sem tudták, hová meneküljenek a perzselő lángok elől.

Logan kihasználva zavarodottságukat, előrántotta kardját, és nekik rontott. Az első Seraph fel sem foghatta, mi történt, a parancsnok kardja már átszúrta a testét. Nathandriel a Vérkeselyűket vette célba. Az egyik zsoldos pajzsát a kardjával taszította arrébb, majd Ezüstsólyommal egyenesen az arcába lőtt. A nyílhegy összeroppantotta orrcsontját és a fejébe fúródott. A harcos hátratántorodva, szótlanul vágódott a földre. A tűzgolyók még mindig záporoztak, némelyik eltalált egy-egy Seraphot, de Darrgen megelégelte a pusztító varázslatot. Felocsúdva meglepettségéből, vaskesztyűs kezével olyan erősen vágta arcon Cyrene-t, hogy az eszméletlenül zuhant neki a fogadó falának. Ezt látván Nathandriel éktelen haragra gerjedt. Ádázul vágott át kardjával az elé tóduló zsoldosokon, a vér bemocskolta ruháját. Amikor a kis asura bérgyilkos ugrott elé, egy jókora rúgással röpítette arrébb, egyenesen egy lángoló bokorba.

Logan mindaddig a hamis Seraphokkal küzdött, igyekezett feltartani őket. Az egyik zsoldos remélte, hogy leszúrhatja az elfoglalt parancsnokot, de csalódnia kellett. Logan oldalán hirtelen egy kékes fényű, mágikus pajzs jelent meg, ami hárította a támadást. A meglepett Vérkeselyű még erőfeszítést sem tett, hogy megállítsa a mellkasába fúródó kardot.

Darrgen serege vészesen fogyatkozott, hála Cyrene varázslatának, ezért ő maga is elővette hatalmas, kétkezes, fogazott kardját, és célpontjára támadott. Logannek minden erejére szüksége volt, hogy kardjával hárítsa a rettenetes erejű csapást. Nathandriel most, hogy kiverekedte magát a csata sűrűjéből, újratöltötte számszeríját, és célba vette Darrgent. Épp hogy meghúzta volna a ravaszt, amikor erős ütést érzett a tarkóján. Az asura felugrott a hátára, és megpörkölődött kezével püfölte. Nathandriel a kardjával próbált megszabadulni tőle, de az asura tőrt rántott, és végighasította a karját, mire a kard kiesett a kezéből. Eközben Logan lovaghoz méltó küzdelmet vívott Darrgennel, de a hatalmas termetű ember támadásai mellett a megmaradt zsoldosok csapásait is hárítania kellett.

Végtelenül hosszúnak tűnő percek múltán Logan mellett visítva repült el az asura bérgyilkos, gyomrában saját tőrével. Ez elterelte Darrgen figyelmét, és Logan ezt kihasználva megrohamozta kardcsapásaival. Azonban ellenfele is tapasztalt harcos volt, ezért hátraugrott, és a következő pillanatban olyan erővel taszította kétkezes kardját Logan felé, hogy a parancsnok elvesztette az egyensúlyát. Darrgen újabb csapásra emelte fegyverét.

Nathandriel az utolsó pillanatban célzott Ezüstsólyommal, és Darrgenre lőtt. De a férfi a bérgyilkos arcába nevetett, és óriási kardjával hárította a lövedéket. Ekkor vette észre a felé tartó, lángoló főnixmadarat, és a csodálkozástól elkerekedett a szeme. Logan és Nathandriel egyszerre pillantották meg Cyrene-t, aki a földön fekve mormolta el a hatalommal átitatott szavakat. A mitikus madarat ábrázoló tűzvarázs elérte célpontját és felrobbant, lángba borítva a döbbent harcost. A Seraph-parancsnok egy gyors vágással lefejezte a már fél térdre rogyott Darrgent, megkímélve őt a további kínoktól.

Az életben maradt Vérkeselyűk, látván megbízójuk halálát, megpróbáltak elmenekülni, de Nathandriel ezüst nyílvesszői mindegyikükkel végeztek, mielőtt egy lépést is tehettek volna. A Seraph álkatonái nem mertek Logan Thackeray-re nézni, lehajtott fejjel, reszketve könyörögtek kegyelemért.

Nathandriel Cyrene-hez sietett, és megragadta a kezét. Aggódó tekintete elárulta a papnőnek, hogy rosszul ítélte meg a bérgyilkost. Logan is odalépett hozzájuk.

- Köszönettel tartozom mindkettőtöknek. Magam és Jennah királynő nevében is - mondta, és kezet nyújtott Nathandrielnek. A bérgyilkos kezet fogott a parancsnokkal.
- Szívesen látnálak a Seraph soraiban. Remek harcos vagy.
- A nyílt harc nem nekem való. Jobban szeretek lesből támadni – mondta egy erőtlen mosollyal, és leült Cyrene mellé.
- Rendben van – hagyta rá Logan –, de rajtad tartom a szemem. Több van benned egy bérgyilkosnál. Egy nap örömmel hívnálak a társamnak. És téged is, Dwayna papnője. Bátran küzdöttél. Remélem, útjaink keresztezik még egymást – mondta búcsúzóul, és figyelmét az életben maradt hamis Seraphokra fordította.

Nathandriel és Cyrene órákig ültek még a fogadó ajtajában. Mindketten kimerültek és sebesültek voltak, de nem foglalkoztak vele. Együtt élvezték a győzelmet. A felkelő nap ragyogó fénye megcsillant az ezüstszín nyílvesszőkön.

Előző oldal Nathandriel
Vélemények a műről (eddig 1 db)