Ábránd, de kié...

A jövő útjai / Novellák (724 katt) F.Attila
  2015.06.06.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/12 számában.

Arcodba süvít a menetszél. Száguld a hajó, szeli a valót. Földanyahajónk fedélzetén ritkán állunk meg szatyrokkal, táskákkal, járművekkel való nyüzsgéseinkben. Leginkább semmikor sem tekintünk át a korlátokon, bele a kilátásba. A rettenetes évezredes civakodás a kormányzás felett nehezen enged egy pillanatnyi időt is, hogy feltegyük a kérdést: hová?! Észrevéve, meghökkenve, netán végleg meglepődve azon, hogy vagyunk! És nem is annyira a zabolátlan vágyakba fektetve a lelkesedést, inkább a hálába és a rejtőzködő lehetőségekbe. És észrevéve a civakodás nevetségesen szomorú ostobaságát, miszerint azért aprítjuk egymást, hogy ki szabja meg az irányt, noha a hajókorláttól már egy méter után nem létezik olyan, hogy jobbra és balra, fent és lent, előre és hátra! Csak az idő és hogy hová.

Mindenkinek megvan a maga vitorlája és zászlaja, mibe kapaszkodik, mit szorítani próbál nekifeszülve. Bár túl kis vitorlák egy túl nagy hajón. Egy olyan tengeren, ahol a tér csak egy hullám, s az idő csak egy szellő.

Vannak, akik az erős hit vásznába markolnak, s azt mindenek fölé feszíteni igyekeznek! Üzenetekben hisznek, mik távoli palackokban érkeztek, vagy olyan hírhozóktól, kik valamilyen tökéletesnek leírt világból, de bizonyos, hogy valahonnan máshonnan ide jöttek. És ez igen jogos indok a hitre! A többi infó már inkább csak az időszél susogása és a mindennel teli Űr csendes, távoli morajlása.

Aztán vannak a tudósok, felfedezők, felkutatók! Ők arra építenek, hogy a valóság azért van, hogy megtapasztaljuk, a lehető legmélyebbre ásva a legmagasabb szinten és a legmegtapasztalhatóbb módon. Máskülönben mi értelme, mi haszna, mire való a való!? És milyen igaz! Tényszerű! Nem juthatnak túl messzire parányiságuk miatt, de ameddig tudnak, addig nagyon eljutnak! Ezért tudósok. Kevésről sokat tudók.

Aztán ott a sok színes zászlókat kedvelő, lelkes vezető! Ők inkább a hajó mindegy merre kormányzásából merítenek nagy mámoros örömöket. Elképzelt távlatok, mesebeli országok felé. "Törjünk utat! Menjünk akárhová, csak haladjunk! Ne legyünk sötétben, fedélzet mélyében bujkáló rágcsálók! Ha már úgyis menni kell!" És jogos! Nem épp az önző, felelőtlen, másokat elveszésbe borítgatás, de hogy vegyük kezünkbe sorsunkat, és vállaljuk fel a közösséget, az nemes és igaz!

Aztán vannak az árboc nélküli vitorlások! (A kedvenceim.) Akik merészen röpködnek mindenfelé. Néha túlröppenve és tovatűnve, de esetükben belefér. Van, hogy sok életet is belesűrítenek egybe, és a határtalant is megcélozzák! A lehetetlen számukra nem más, mint a hívők kételyei, a tudósok nem értései, a vezetők vezetői, hol hódolni képtelenek! Nekik e falak csak kedvező zsámolyok, ahonnan nagyobbat ugorhatnak a lét csodájába! Ezek bizony a művészek.

Na és ott vannak sajnos és utolsó sorban a sokak, akik nem igen hivatottak másra, mind e fentiektől függeni! Nekik mindegy merre, csak jó helyre, csak haza. Ők voltaképpen a számtalan féle és formájú, kisebb nagyobb gyermekek. Na, nem a fentieké. De bizony biztatására, tanításra, vezetésre, és lelkesítő mesékre van szükségük! Vagyis óvó vigyázásra!

Ám mivel teljességgel lehetetlen, hogy egy anyagon túli tanításokkal elárasztott, felmérhetetlen tudományos precizitásra épülő, eredendően gondoskodó, kimeríthetetlenül művészi világmindenség, semmiből véletlenül létrejövő, ok, cél, értelem és végső menedék nélküli legyen, kétségtelen, hogy egyszer és mindenkorra, végre és valahára, így vagy úgy, de meg fogunk érkezni! És nagyon úgy tűnik, a lárma és őrjöngés ellenére is, és egyre többen veszik észre, hogy bizonyos, hogy közeledünk! Bárhová is, de nem akárhová!

A zászlókon különös fény dereng, a szerteszét húzó vitorlák lassan egy irányba mozdulnak, és csak csak meglendítik a hajót. Valami furcsa, ismeretlen ismerős szél mozdítja őket. Mintha nem innen való lenne. Nem a múlandóság hideg, könyörtelen szele. Teljesen más az illata, az érintése, s melege mindent feléleszt, mintha még sosem éltünk volna igazán. Bár még kevesen veszik észre.

A vallások ébrednek, és össze fogni próbálnak, megértve, hogy a háborúk kirobbantó szikrái téveszmék és torz hittek, s hogy az igaz hit, a béke összetartó ereje! Amely megérti, hogy a legfelsőbb szeretetben senki sem pótolható, és senki sem veszhet el végleg! A tudomány rájött, hogy az elméleteket és feltételezéseket nem lehet a valóság fölé helyezni, mert elzárja annak útját! Nem szabad tényeket, felfedezéseket eldugdosni, félreoktatva a jövő nemzedéket! A tudomány józansága biztos egyensúlyt tart a még álmodozó ideológiák számára. A vezetők is ébredőben, mert a Föld kizsákmányolása az utolsó húrt feszíti, és felelősségre pendít! A fenntartható életmódot és gazdaságot alá kell rendelni a természet működésének, fejet hajtva gondoskodó intelligenciájának! A művészek rájövögetnek feladatukra, hogy a szívünk mélyén alvó, sosem használt valódi érzékeink egy tényleg határtalan boldogságra hivatottak! Melyet szép óvatosan meg kell tanulgatni használni, mert ideje közeledik.

A mindenfelé rohanó fiataloknak biztos ösvényt kell mutatni, a nehezen változó időseket karon fogva segíteni!

Ezen összefogás oly reménnyel kecsegtet, oly ábrándot kelt életre, ahol a vallás, a tudomány, a vezetés és a művészet legteljesebb megvalósulásaikban, egyazon igazság örök ízeivé válva lépnek a partra!

Az valódi, tiszta, örök önmagunk, a végtelen boldogság ragyogó hazája még csak szanaszét szóródó színes röplapok! De kiolthatatlan a szívből a villanás, ahogy mintha a világ legfelsőbb arca kacsintana, hogy új virágfüzérének idesodródott szirmai.

Előző oldal F.Attila
Vélemények a műről (eddig 1 db)