Vérrel írt krónikák... XVI.
A keskeny járat száraz, áporodott levegője minden nedvességet kizsarolt a testemből. Megnedvesítettem cserepes ajkamat és a tudatom peremén kísértő sóhaj emlékétől hajtva egy lépést tettem előre a fáklyák bágyadt fényével birokra kelő félhomályban. Mágiával kiélesített érzékeim még időben figyelmeztettek a levegő alig érezhető, leheletfinom fodrozódására, én pedig ösztöneimtől hajtva a földre vetettem magam. Puhán fogtam talajt és ügyesen továbbgördültem, hogy biztonságos távolságba kerüljek az ébredő csapda közeléből.
Szisszenő hang hallatszott, a következő pillanatban pedig három acéltüske vásott el csengve a folyosó falán épp ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még álltam. Önkéntelenül megborzongtam. Még ilyen távolságból is tisztán éreztem a fekete bürök semmivel össze nem téveszthető, keserű szagát. A padló megremegett a talpam alatt, ahogy a falba ágyazott, rejtett mechanika halk kattanással újra élesítette a halálos szerkezetet. Felálltam és lassan kifújtam a levegőt. Ingem ujjával megtöröltem gyöngyöző homlokomat és beléptem a csarnokba…
A helyiség sötét, körkörös falát idegen, mégis valahogyan ismerős írásjelek ékítették. Elmúlt életeimnek csontjaimban lüktető emlékezete nyomán rég elfeledett képek villantak fel lelki szemem előtt. Egy pillanatra láttam az univerzum központi magjából kiáradó energiát és éreztem, hogy a világ teremtésének története rejtőzik azokban az idegen betűkben, ám értelmezni nem tudtam az archaikus szimbólumokat. A belőlük ömlő, ezüstszínű fény épp akkora világot adott csupán, mint a szeszélyes telihold csalóka mosolya. Kísérteties, sápadt izzás volt ez, mely megcsalta az ember napvilághoz szokott szemét. Lidérces ragyogás, mely nem mosta el, csak még inkább kihangsúlyozta a sarkokban megsűrűsödő sötétség kontúrjait. Alig észrevehető mozdulattal meglazítottam a hüvelyében kardomat és lassan körbefordultam a teremben…
Tizenkét ébenszínű oltár zárta gyűrűbe a sötét kupola alatti teret. Időtől csorbított lapjaik felszínén ugyanolyan betűk fénylettek, mint amilyeneket a csarnok falába véstek. Kőtestük padlóra vetülő, éles körvonalú árnyai hirtelen megmozdultak és egy szívdobbanásnyi idő alatt emberi formát öltöttek magukra. Az élet melegére szomjazó, kísérteties fantomok voltak ezek, melyeknek vállain most szárnyakra emlékeztető, opálos ködfátylak bomlottak ki, majd lágyan egymásba folyva baljóslatú gyűrűt vontak körém.
Hűvös sóhaj kélt a csarnok oszlopai között, az árnyakból formálódott kör pedig megremegett és lassan, de biztosan szűkülni kezdett körülöttem. Sziszegve araszolt előre a törött járólapokon, és amerre elhaladt, hideg ropogás kísérte útját. Óvatosan hátrébb léptem a terjeszkedő iszonyat közeléből és láttam, hogy csizmám orrát dérvirágok gyönyörű, ám halálos szirmai marták fehérre. Összébb húztam magamon vastag, fekete köpenyemet és lassan körbefordultam. Kiutat kerestem ebből a halálos csapdából és igyekeztem minden apró részletet elraktározni az elmémben, amikor megszólaltak a hangok. Az oltárok irányából áradtak felém, lágy suttogásuk pedig éles kontrasztot alkotott a jég rideg ropogásával:
- Kedvel téged, de vad és kiszámíthatatlan…
- Arielről beszéltek?
Éreztem, hogy finom lehelet borzolja tarkómat. Villámgyorsan megpördültem, de csak az ezüstös fénykörön túl csöndben várakozó, koromszínű árnyak néztek velem farkasszemet. Szabályos lélegzetem kapkodó zihálássá esett szét és kísérteties visszhangokat vert a homályba vesző oszlopok erdejében. Gyorsan erőt vettem magamon és végül sikerült megőriznem a hidegvéremet. A hirtelen támadt, nyomasztó csendet végül a lágy zöngékkel átszőtt hangok törték meg:
- Ösztönösen érzi, hogy ő eltitkol előletek valamit…
- Ki… Kiről beszélsz?
A szűkülő, fagyos gyűrű már csak két jard átmérőjű volt körülöttem, én pedig szememet lehunyva próbáltam meg életre kelteni egy tűzelemet megidéző mágikus formula igéit. Már majdnem sikerült megfogannia a varázslatnak, amikor a csodás erejű szavak hirtelen elveszítették jelentésüket, majd semmivé porladva kihullottak a fejemből.
- Mi az ördög… - leheltem döbbenten és éreztem, hogy a csontig hatoló hideg lassan átfurakodik köpenyem bélésén.
- Csak az akaraterején múlik, hogy meggyógyul-e, vagy sem…
- Kik vagytok, és mit akartok tőlem?!
- Megtalálod őt, de nem úgy, ahogy várnád…
- A pokolba!!! – sziszegtem fájdalomtól eltorzult hangon és éreztem, hogy a fagy könyörtelen karmai már a húsomat szaggatják. Szédülni kezdtem, lábaim pedig megrogytak, de még nem adtam meg magam a végzetemnek. Fogcsikorgatva küzdöttem az ájulás ellen, ám éreztem, hogy lassan elhagy az erőm.
Sötét foltok járták lassú táncukat látómezőm peremén és még hallottam, ahogy az ismeretlen entitás elbúcsúzik tőlem. Bár csak a fájdalom ködén át érzékeltem őt, mégis megesküdtem volna rá, hogy hangja gúnyos élt kapott:
- Ugyanannyit nyersz majd, amennyit veszítesz… A kérdés csak az, hogy így is megéri-e az áldozat, amit…
A mondat végét már nem hallottam. Elmémre sötétség borult, én pedig zuhanni kezdtem…
***
Verejtékezve riadtam fel a rémálomból és remegő kézzel töröltem meg homlokomat. Mély lélegzetet vettem és még a Gash-gar forró, száraz levegője is hűsítően hatott most rám. Valamelyest megkönnyebbültem és már-már majdnem újra lehunytam a szemem, amikor észrevettem a lábam végénél üldögélő Ameliát.
Az aprócska nap beteges ragyogása, rózsás pírt kölcsönzött sápadt arcának. Máskor élettel teli tekintete most bágyadt volt és fénytelen. Hátát egy csonka sziklának vetette, ujjait pedig összefonta a tarkóján és fáradtan felsóhajtott:
- Téged is rémálmok kínoznak? Rá se ránts, engem már hidegen hagynak…
- Miféle álmokról beszélsz? – morogtam zavartan és tétován tapogatózó ujjaim megakadtak a derékaljam alá rejtett tőr markolatában.
- Tudod… Sötét, titokzatos helyek; hangok, amik simogatóak, mégis a gyors halál fájóan édes ígérete árad belőlük – suttogta a lány, majd hangja furcsán réveteggé szelídült. – Érdekes… Érzem, hogy fontos üzenet lapul a sorok között, de még nem tudom megfejteni… Még nem…
- Hogy… van a sebed? – kérdeztem tétován és óvatosan a lány mellé térdeltem, majd várakozással telve felé nyújtottam a kezem. – Megnézhetem?
Pár pillanatig tétovázott csupán, majd – arcán egy fáradt mosoly halovány árnyékával – megadóan felém nyújtotta a karját.
- Persze, miért is ne?
Óvatosan félrehúztam a heget borító kötést és elégedetten nyugtáztam, hogy a lány sebe már majdnem teljesen összeforrt. Leültem mellé és a fölénk magasodó hegy baljóslatú, alvadt vér színű, csipkézett gerincét néztem. Nagy sokára szólaltam csak meg:
- Én is hallom azokat a hangokat. Azt hiszem, egy lehetséges jövő történéseire utalnak, vagy legalábbis ezt próbálják meg sugallni nekünk.
- Szerinted életben maradok?
Meglepett a kérdése. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy mit válaszoljak neki, csak tétován megráztam a fejem.
- Ha a szívemre hallgatok, akkor azt kell, mondjam, hogy igen. A saját hibádból keveredtél bele ebbe az egészbe, de érzem, hogy nem rólad szól ez a kaland.
Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam e szavakat, Amelia elégedetlen grimasza pedig engem igazolt.
- Szóval nem tartasz elég fontosnak? Na, szépen vagyunk! – mondta félig komolykodva, félig tréfásan.
- Ugyan, tudod, hogy nem így gondoltam…
- Tudom, csak… szeretném hinni, hogy méltó vagyok az örökségemre, amúgy meg… A tündék mágiája csődöt mond nálad, így csupán sejtem, hogy mi járhat a fejedben… Néha szívesen belenéznék a gondolataidba! – suttogta talányos arckifejezéssel, miközben a tekintetemet fürkészte.
Valahogy furcsa, ismerős érzésem támadt. Az Ariellel lefolytatott beszélgetésünk jutott eszembe, amikor megmentettem őt a gázlónál. Akkor az ő lényéből is hasonló érzelmek áradtak felém. Kíváncsiság és még valami más is…
- Látom, kipihentétek magatokat! – csattant a kapitány energikus hangja és kinyújtóztatta alvástól elgémberedett végtagjait. – Ha nem akad egyéb dolgotok, akkor talán el is indulhatnánk. A hegy közel van, az időnk pedig vészesen fogy…
Igazat adtam neki és sietve összeszedtük felszerelésünket. Némán és gyorsan készülődtünk, egy fertályóra múltán pedig nekivágtunk a meredek emelkedőnek.