Vérrel írt krónikák... XV.

Fantasy / Novellák (1555 katt) bel corma
  2015.04.18.

Hat láb magas lény volt arányos testalkattal, ám az emberekkel való hasonlósága itt véget is ért. Bőre és varkocsba fogott, hosszú haja lángvörös színben tündökölt, tekintete pedig a ragadozók szemének sárga tüzével világlott. Homlokából sarjadó, hátrafelé ívelő szarvai az egyistenhívők templomi freskóinak gonosz teremtményeire emlékeztettek engem. Akár tudatlan vadállatnak is gondolhattam volna őt, ám a lényéből áradó gonosz intelligencia még ilyen távolságból is megkérdőjelezhetetlen erővel áradt felénk. Elegáns, fekete ruhát viselt, ami arra utalt, hogy magasabb rangot tölthet be ennek a sötét világnak a hierarchiában. Megesküdtem volna rá, hogy elmosolyodik, ahogy megforgatta az ujján vörös fénnyel derengő gyűrűjét, a föld pedig újra megremegett a lábunk alatt.

Otromba fej bukkant fel az emelkedő gerince mögül. Imbolyogva hágott egyre magasabbra és hamarosan megpillantottuk a hozzá tartozó ormótlan testet és a vastag, cölöpszerű lábakat is, melyeken felfelé küzdötte magát a laza, törmelékes talajon. Külsőre leginkább egy balrogra emlékeztetett engem, és bár méretben nem vetekedhetett vele, tízlábnyi magasságával még így is tekintélyt parancsoló jelenség volt. Pusztító céltudatossággal, döngő léptekkel tört előre, és akkor sem lassított, amikor felért a sziklaplatóra. Amint a fókuszába kerültünk, felhördült és a folyó irányába ereszkedve, toronyiránt megindult felénk.

A félelem árnyéka tudatom peremén várakozott és minden vágya az volt, hogy sötét felhőként szétterülve, elmémre telepedjen. Egy apró megingásra várt csupán, ám én nem adtam meg neki ezt a lehetőséget. A földre szórt holmim között kezdtem keresgélni. Amelia közelebb lépett és letérdelt mellém.

- Mit is keresünk pontosan?
- Ezt itt! – mondtam diadalmasan és felmutattam neki a diónyi méretű, vörös fénnyel izzó kristálygolyókat. Négyet számoltam össze belőlük, és ahogy a markomban morzsolgattam őket, éreztem a mélyükben éledő haragos morajlást.
- Olyan, mintha börtönbe zárt sárkánytűz lenne – suttogta a lány megbabonázva és óvatosan elhúzta a tenyerét a varázstárgyak felett.
- Mert az is! – feleltem neki mosolyogva és kettőt a markába nyomtam. – Mennyire bántok ügyesen az íjjal?

Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam a felesleges kérdést. A kapitány magabiztos mosolya többet mondott nekem minden szónál.

- Tündék volnánk, nem emlékszel? Íjjal a kezünkben jöttünk a világra!
- Remek – zártam rövidre a beszélgetést és a maradék két golyót Narmiraen tenyerébe ejtettem. – Bízom benne, hogy a démonok másféle módon próbálnak meg majd átkelni a folyón, mint ahogyan mi tettük. Ha így lesz, akkor elegendő egy jól irányzott lövés, az erős sodrás pedig majd elvégzi a többit…

Odaát újra mozgolódás támadt és láttam, hogy a démonúr is leereszkedett a folyó partjára. Tízhüvelyknyi hosszú, ezüstösen csillogó pálcát varázsolt elő köpenye mélyéből és ugató hangokat felböfögve, határozott mozdulattal a víz irányába sújtott vele. Éreztük a föld remegését a talpunk alatt, ahogy a folyómeder ropogva megemelkedett és hamarosan egy mesterséges gázló világosan derengő körvonalai törték meg a mocskos habok őrült rohanását. A gerincén átfutó víz gyöngyözéséből ítélve nagyjából kétlábnyira húzódhatott a felszíntől.

- Megemelte a gázlót, amin átkeltünk… - lehelte Amelia és nagy álmélkodásában még a száját is eltátotta. – Nagyon ügyes!
- Roppant erőknek parancsol… – dörmögte a kapitány és homlokán elmélyültek a ráncok.
- Csak nem félsz a haláltól? – suttogta Ariel gonoszkodva, mire a tünde szeme haragosan megvillant. Dühös szavak készültek kitörni belőle, amikor észrevettük, hogy a csatlós belegázolt a vízbe.

Vastag lábai biztonságosan rögzítették őt az aljzathoz. A sodrás még így is elég erős volt, ezért szerencsére csak lassan haladt előre a csúszós mederben. Két kisebb termetű denevérfajzat is csatlakozott hozzá. Ezek a farkas méretű, fekete szőrrel borított, ocsmány figurák most a vállára telepedve, dühös csiripeléssel nyújtogatták a nyakukat felénk. Sárga szemeikben félelemmel vegyes gyűlölet izzott.

A tündék gyors, gyakorlott mozdulatokkal nyílvesszőik hegyéhez rögzítették az energiagömböket. Felajzották íjaikat és csak a jelemre vártak. A teremtmény már majdnem elérte a folyó közepét, amikor bólintottam.

Amelia lövése hajszálpontos volt. A nyílvessző a démon egyik szarvának a tövébe fúródott, az azt követő robbanás pedig kiszakított egy darabot a szörny arcából. A balrog megingott, ám végül sikerült talpon maradnia. A nyakán és a mellkasán lefelé csorgó agyvelődarabkákkal mit sem törődve, dühösen elbődült. Újra mozgásba lendült és ezúttal még elszántabban, haragtól elvakultan gázolt előre a vízben.

Azt hittem, Narmiraen lövése lesz majd a kegyelemdöfés, ám tévedtem. A nemes látta, hogy mire készülünk és a kecses ívben aláhulló nyílvessző becsapódása előtt hangos szisszenéssel lendítette meg a pálcáját.

Éles pendülés hallatszott, ezzel egyidőben pedig hatalmas robbanás reszkettette meg a levegőt. Éreztük a lökéshullámot, a kristálygolyóból kiszabaduló, narancsszínű lángfolyam pedig kupolaszerűen körbefolyta a kreatúrát, majd lassan elenyészett. A förtelem nem lassított és már felfelé kapaszkodott az egyre sekélyebbé váló folyómederben.

- Képtelenség áttörni a védelmét… - suttogta a királylány lemondóan. Karja lehanyatlott és leeresztette az íját.
- Talán mégsem…

Éreztem, hogy a remény újra feléled lelkemben, ahogy ráeszméltem a démon helyzetének kilátástalanságára.

- A varázslat, amellyel átformálta a folyómedret, az ő erejét is alaposan kimerítette. Csak másodpercekre képes fenntartani a pajzsot, ezért jól kell időzítenie, ám a robbanás után így is összeomlik majd a varázslata. Talán fél percbe is beletelik, mire újból felépíti a falat!
- Arra gondolsz, amire én? – dörmögte a kapitány elégedetten és megropogtatta az ujjait.
- Szerintem, igen… - suttogta a lány. – Késleltetve lőjük ki az utolsó két nyílvesszőt!

A csatlós az út háromnegyed részét is megtette már, mire a tündék újra felajzották íjaikat. Előbb Narmiraen nyílvesszője röppent a magasba, majd egy szemvillanásnyi idővel később Ameliáé is követte azt.

Lágyan hulltak alá és az első lövés újra elhalt az erőtér mágikus védelmén. Láttam, hogy a kristályos plazma pislogva halódik, amikor a második lövés végre célba talált.

Pontosan a homloka közepén fúródott a monstrum koponyájába. A robbanástól eltűnt a fej, a magatehetetlen torzó pedig lassan oldalra hanyatlott. Hatalmas döndüléssel csapódott a hullámokba és hamarosan elnyelte a feketén fodrozódó víz.

A két denevérszerű valami visítva csobbant bele a habokba és egy tőlünk kissé távolabb fekvő partszakaszt megcélozva taposni kezdték a zavaros vizet. Az egyiket szinte rögtön a mélybe rántották a lidércek, ám a másik már közel járt a szárazföldhöz és – a sekély vízben lefolytatott ádáz közelharc után – prüszkölve kapaszkodott fel a lejtőn. Néhány fehér kéz még utánakapott, ám a teremtmény gyorsan mozgott és hamarosan már biztonságos távolságra került tőlük. Épp felért a kaptató tetejére, amikor a kapitány egy jól irányzott lövéssel megpróbálta leteríteni.

A szörny valamiféle vad, emberfeletti ösztöntől hajtva megérezte a nyílvessző halk szisszenését és a találat előtti pillanatban a földre kushadt. A vessző szilánkokra tört egy elcsorbult, fekete sziklán, a förtelem pedig tűhegyes fogait kivillantva ránk vetette magát.

Ameliát vette célba. Gyors támadás volt, így a királylánynak annyi ideje maradt csupán, hogy eldobja íját és tőrt rántson. Megpróbált elhajolni a felé száguldó ragadozó elől, és becsületére legyen mondva, hogy majdnem sikerült is neki. A vérére szomjazó fogak a levegőben csattantak össze ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még a lány állt, a jókora test lendülete azonban így is elsodorta őt. Az oldalára zuhant, tőre pedig kifordult a kezéből és pörögve messzire repült. Sietve odébb gördült, így sikerült elkerülnie az újból felé kapó, tűhegyes agyarakat.

Szisszenő hang hallatszott, amit hangos koppanás követett, ahogy Ariel sebtében elhajított dobótőre lepattant a lény vastag, csontos koponyáról. A démon megtántorodott egy pillanatra. Apró megingás volt csupán, ám a biztos kezű erdőjáró kíméletlenül kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Ezúttal nem hibázott, és fekete tollú nyílvesszője mélyen a szörnyeteg oldalába fúródott.

A denevér vért okádva omlott a földre, épp a lány mellett. Haláltusájában még megpróbálta megharapni, amikor Ariel újabb dobótőre a jobb szemgödrén át az agyába hatolt. A fekete bundás test még rángatózott egy ideig, azután végleg elcsendesedett.

Narmiraen odaszaladt hozzá és a kezét nyújtotta a trónörökösnek, ám az ingerülten utasította el a segítséget. A férfi nem értette a dolgot és megpróbálta lecsillapítani a lányt.

- Minden rendben van, már vége…
- Semmi nincs rendben! – kiabálta Amelia dühösen, ám hangjában már a sírás zöngéi is ott remegtek. – Ez… megharapott!

Láttam, hogy bal karján vércsík fut lefelé, ő pedig remegő kézzel próbálja meg kipattintani a jobbjában szorongatott gyógynövényes fiola dugóját. A kapitány kikapta a kezéből, kibontotta és sietve a sebre szórta a sárgás port. A királylány feljajdult, én pedig megéreztem az égő hús semmivel össze nem téveszthető, gyomorforgató szagát.

- Mi ez? – kérdeztem bizonytalanul.
- Fertőtleníti a sebet – mondta a férfi komoran és kulacsából vizet löttyintett a lány karjára. Ügyesen lemosta róla a sárga port, én pedig döbbenten láttam, hogy a harapás nyoma szinte teljesen eltűnt, csupán halovány, rózsaszín heg utalt a korábbi sérülésre. Amelia érdeklődve nézte a férfi ténykedését és halkan beszélni kezdett:

- A legendák szerint a vámpírok ősei is erről a létsíkról származnak. Ki tudja, talán az istenek ezért száműzték ide Elinort is… Ha ez igaz, és ez egy vérszívó volt, úgy a hercegkisasszonyra nehéz napok várnak!
- Köszönöm! – suttogta Narmiraen.

A nő értetlenül megrázta a fejét.

- Ugyan mit?
- Azt, hogy megmentetted az életét…
- Ami azt illeti… Az a dög már halott volt, csak még nem fogta fel a dolgot!

Már nem nagyon figyeltem rájuk. A túlpartot fürkésztem, ám a démonúrnak mostanra már nyoma veszett. Reméltem, hogy végre jobb belátásra tért és felhagyott az üldözésünkkel.

- Szerinted találkozunk még vele? – kérdezte az erdőjáró, miközben a vállára kanyarította az íját.
- Ha őt is annyira kimerítette a mágia használata, mint engem, akkor nem hinném…

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 4 db)