Vérrel írt krónikák... XIV.

Fantasy / Novellák (702 katt) bel corma
  2015.04.16.

A nagy sietség miatt csúszva-mászva ereszkedtünk le a laza törmelékkel borított, lankás hegyoldalon. A túlpartot kémleltem, majd újra a dombok irányába néztem. Láttam a távolban felszálló vörös porfelhőt és hallani véltem a forró szél által felénk sodródó hangokat is. Sietve elhadartam egy mágikus mantrát és hagytam, hogy a fejemben kavargó, vészterhes gondolatok feloldódjanak az éter lágy hullámaiban.

Leemeltem az egyik, nyakamban lógó, hosszúkás, áttetsző kristályt és sietve Ariel kezébe nyomtam. Rosszat sejtve nézte a számára ismerős holmit.

- Ugye, ez nem az, amire gondolok?
- De igen. Te leszel nekünk a fény az éjszakában! – mondtam nevetve, majd a többiek felé fordulva, komolyabb hangon folytattam. - Képesek vagytok irányítani az anyagot?
- Ha megkérjük rá, engedelmeskedik nekünk… - mondta Narmiraen tűnődve. – Egy ideig legalábbis!
- Mire gondolsz pontosan? – kérdezte Amelia az arcomat fürkészve.
- Kört formálunk és létrehozunk egy telekinetikus erőteret. Ha öt percig kitart, már nyert ügyünk van. Annyi idő alatt átkelhetünk a folyón!
- Igen… működhet a dolog! – a kapitány arcán felderengő mosolyt vehettem akár beleegyezésnek is.
- Szerintem ott kellene próbálkoznunk…

A vámpír egy kiugró szikla tetején guggolt és a folyó egy távolabbi pont felé mutatott, ahol a feketén száguldó habok gyöngyözve törtek meg a meder egyenetlenségén. Szememet erőltetve sikerült kivennem az aljzaton húzódó, sekélyebb részt, mely világosan derengett a sötét vízben. Amelia követte a tekintetemet, majd szeme sarkából jelentőségteljes pillantást vetett rám és ajkán halvány félmosollyal bólintott:

- Mire várunk még?

***

Ariel idegesen morzsolgatta a tenyerébe simuló, négy hüvelyk hosszú, áttetsző kvarckristály. Körbeálltuk őt, majd egymás kezét megfogva zártuk le az alakzatot. Narmiraen szemmel láthatóan élvezte a nő zavarát, mert cinkos módon rákacsintott és ingerkedve hozzátette még:

- Ne aggódj, majd mi vigyázunk rád!

A vámpír válasz helyett elvigyorodott és a pillanat törtrészéig kivillantotta pengeéles szemfogait. Az egész közjáték néhány másodpercig tartott csupán, mielőtt szemünket lehunyva alámerültünk az éter hullámaiba.

Összpontosításunk eredményeként a levegő megsűrűsödött, szinte cseppfolyóssá vált körülöttünk. Az újabb, talajt megremegtető bömbölés ezúttal közelebbről hallatszott, ám én érzékeim peremén túlra száműztem a gyűlölettől izzó hangot. Amikor újra kinyitottam a szemem, már áttetsző, kristályos erőtér ragyogott körülöttünk. Óvatosan gázoltunk bele a vízbe, mindvégig ügyelve arra, hogy ne szakítsuk meg a kört. Ariel kezében nyersfehér fénnyel izzott fel a kő, majd lassan elnyeltek minket a piszkos habok.

Az út leginkább egy szürreális álomra emlékeztetett engem. Lassan araszoltunk előre, a kristály sápadt fénye pedig kísérteties, torz árnyakat festett kupolánk boltozatára. Időről-időre lidérces arcok nyomódtak neki nedvesen csusszanó hanggal az erőtér áttetsző falának. Érezték, hogy élet remeg a pislogó fénnyel világló, aprócska kupola alatt, irigységgel vegyes gyűlöletük pedig arra ösztönözte őket, hogy elpusztítsanak minket. Szerencsére képtelenek voltak dacolni a folyó erejével, így néhány másodpercig kapaszkodtak csupán a kristályfalba, mielőtt végleg elnyelte őket a feneketlen sötétség.

A talaj emelkedni kezdett a lábunk alatt, míg végül az erőtér teteje is áttörte a víz felszínét. A kristályos plazma már pislogva halódott körülöttünk, amikor felkapaszkodtunk a meredek partoldalon.

Ariel maradt utoljára. Épp nekiállt, hogy megmássza az apró kövekből álló, laza törmeléket, amikor újabb üvöltés reszkettette meg a levegőt. Ezúttal a talaj is megremegett a lábunk alatt, az omlatag mart pedig elkezdett lefelé csúszni és a tehetetlen nőt is magával sodorta. Láttam, ahogy a hátára fordult és kétségbeesetten próbálta meg visszanyerni az egyensúlyát, ám így is derékig merült a mocskos vízbe. Sikerült megkapaszkodnia egy csonka sziklában és felfelé húzta magát. Úgy tűnt, sikerrel jár, amikor egy mészfehér bőrrel borított, csontos ujjú kéz nyúlt ki a habokból és elkapta a vámpír bokáját. Ariel egy jól irányzott rúgással megszabadult tőle, ám az elsőt újabb kaparászó kezek követték és hamarosan már lidércek gyűrűjében vergődött. Némán küzdött az életéért és csak emberfeletti ereje miatt volt még képes kitartani. Letérdeltem a meredély szélén és azt latolgattam, miképpen segíthetnék neki. Fejemben egymást kergették a gondolatok, és már azon voltam, hogy leereszkedem a mélybe, amikor egy éles hang visszarángatott a valóságba.

- Hagyd! – kiabálta Amelia és a csuklómat keményen megmarkolva próbált meg elrángatni az omlatag part közeléből.
- De…

Végre sikerült elkapnia a tekintetemet. Láttam, hogy ajka vékony vonallá keményedett és megrázta a fejét. Amikor megszólalt, szavai hidegen koppantak:

- Tudod, hogy ő is itt hagyna minket!

Kétségbeesetten pörgő agyam sorra vett minden lehetőséget, amivel megmenthetném a nőt. Már majdnem feladtam a reményt, amikor észrevettem, hogy a kvarckristály még mindig a nyakában lóg.

- Le tudod lassítani a zuhanásomat? – kérdeztem, miközben kapkodva szabadultam meg minden olyan holmimtól, ami fölös súlyt jelentett számomra.
- Csak annyira, hogy puhán ereszkedj le a lejtőn… Nem sok erőm maradt!
- Akkor csináld… Rajta!!!

A lány lehunyta a szemét és halkan kántálni kezdett, én pedig a mélybe vetettem magam. Lábaim könnyedén érintették a talajt és félig csúszva, félig lebegve szánkáztam lefelé a lejtőn. Tudtam, hogy pontosan kell időzítenem és csak Ariel sziklájánál akasztottam meg a lendületemet. Gyorsan leguggoltam, így sikerült megőriznem az egyensúlyomat, majd ugyanazzal a mozdulattal lenyúltam és megragadtam a vámpír nyakában lógó kristályt. Forrón lüktetett a kezemben, én pedig maradék energiámat felhasználva szabadjára engedtem a belsejében szunnyadó erőt.

Olyan volt, mintha egy apró nap ragyogott volna fel a tenyeremben. Lehunytam a szemem, ám a fehér ívfény még a szemhéjam mögött is égette a retinámat. Tíz szívdobbanásnyi ideig tartott az egész, azután a kő fénye pislogva kihunyt.

Amikor kinyitottam a szememet, a fantomoknak nyomát sem láttam. Csak kesernyés illatú, kékesfehér füst terjengett a víz fölött, én pedig lehajoltam és végre sikerült elérnem Ariel kinyújtott kezét. Felhúztam magam mellé az apró párkányra, és mivel a varázslat az összes energiámat felemésztette, egyelőre tétlenségre voltunk kárhoztatva. Egymásba kapaszkodtunk és igyekeztünk megőrizni az egyensúlyunkat. Egy perc is eltelhetett már így, amikor észrevettem, hogy a nő - fejét oldalra billentve - az arcomat fürkészi. Zavarba ejtett ez a kendőzetlen érdeklődés, amely társamra – eddig legalábbis - egyáltalán nem volt jellemző. Arcvonásai ellágyultak kissé, a szemében pedig idegen érzés visszfénye tükröződött. Végül halkan felnevetett:

- Tudod, milyen mókás képet vágsz most?
- Én csak… nem tudom hová tenni a viselkedésedet. Sehol egy cinikus megjegyzés, vagy egy csípős tréfa…
- Létezik egy ilyen arcom is, csak keveseknek mutatom meg.
- Ez lenne a hálás Ariel? – kérdeztem mosolyogva.
- Minden okom megvan rá, hogy hálás legyek, nem igaz?

Néhány lélegzetvételnyi időre elmélyült közöttünk a csend. A borostyánszínű tekintetben most nem a ragadozók féktelen vadsága tükröződött, hanem valami sokkalta finomabb érzés. Már épp szóra nyitottam ajkamat, amikor halk, súrlódó neszre figyeltem fel, a következő pillanatban pedig egy vastag kötél ereszkedett alá a meredek partoldalon. Kinyújtott kézzel elértem és viszonylag hamar sikerült felkapaszkodnunk rajta.

Narmiraen leoldozta az egyik obszidiántűre csomózott holmit, majd vigyorogva elkezdte összetekerni.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Olyan jól elrejtettem, hogy alig sikerült megtalálnom… - mondta a kapitány szabadkozva.

Válaszra nyitottam a számat, ám sietve vissza is nyeltem a szavakat. A többiek követték a tekintetemet és végre meglátták a túlparton némán várakozó, magányos alakot…

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)