Linktár

A papnő

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/4 számában.

A novícia kipróbálta a festéket. Tökéletes volt. Nekiállhatott, hogy átfesse a cellájában álló pirinyónyi oltárt az ünnepre. Megerősítette a tenger hullámainak elmosódott fehér vonalát a fekete kövön. Egyes részleteket eltörölt, másokat új kacskaringókkal egészített ki. A hullámok fölött szálló repülőhalat is újrarajzolta. Nagyrészt az eredeti vonalakat követte, csak a farokuszonyát hosszabbította meg.

- Ha elkészülök vele, szebb és egyénibb lesz, mint volt... Ezért használunk krétát - gondolta.

Akkor faggatta ki erről az oktatójukat, amikor, több, mint egy éve, becipelhette a cellájába az aprócska oltárt, és végre nekiláthatott feldíszíteni azt. Annyit tudott addigra már, hogy a többi isten novíciái és novíciusai vésik, vagy maradandó festékkel festik az oltárukra a saját istenük szimbólumait. Alaposan meglepődött hát, amikor kiderült, hogy Tengeristen papjaiként mindig is csak krétapépet használhatnak.

- Mert a mindig változó a mindig változatlan - suttogta akkor a pap, mint egy titkot (na persze a Tengeristen körül amúgy is nagyon-nagyon sok volt a titok) és közben megmutatta a hullámok egyszerű mintázatát. - Ennyi. Pár egyszerű hullámvonal. Minden más már rajtad múlik.

Akkor került a hullámokból kiemelkedő repülőhal Tengeristen szimbóluma fölé. A novícia úgy gondolta, hogy az állat őt szimbolizálja, amint elhagyja a visszahúzó közeget, és a Vízből kilépve szabadon repül bele a végtelenbe.

- Én mindig itt leszek, hogy visszatérjen - suttogták a rajzolt hullámok a keze alatt, és a novícia akkor megirigyelte a repülőhalat, ami bármikor visszatérhet a vízbe, ahonnan származott. Az első oltárdíszét a könnyei mosták el. Ezek voltak egyben az oltáron bemutatott legelső áldozata is. Sokkal később tudta csak meg, hogy a sósan folyó könnyeinél nem is adhatott volna a Tengeristen szemeiben értékesebb ajándékot.

Ahogy eszébe jutott egykori önmaga, ismét forró könnyek gyűltek a szemébe, de el is mosolyodott. Festett tovább, és halkan dúdolt hozzá. A Tengeristen szereti a zenét. Egyesek egyenesen úgy tartották, hogy ő maga az összes zene forrása a világon.

- Legalábbis a jobbaké.

Meg az összes nyelvek összes szavaié is. Ezért aztán a papjainak és papnőinek jószerivel kötelessége volt minél több nyelvet tudni. Ezt legtöbben úgy csinálták, hogy sok-sok-sok-sok nyelven tudtak csacsogni egy icipicit, és sokszor azt is hibásan.

- Na, azt már nem. Vannak szavak, amik visszhangot vernek bennünk - gondolta -, még akkor is, ha nem is tudjuk, mit jelentenek. De ha tudjuk, hogyha megtanuljuk... ha igazán megtanuljuk, akkor a Tengeristen szavainak mélységük van... nem is akármilyen.
- Mélyebbre nyúlnak, mint a fáknak gyökere, és magasabbak, mint a hegyek. Elnyújtóznak napkelettől napnyugatig; és kimondhatod őket egy szempillanat alatt.
- Ott az az "és", az egyben "de" is.
- Igen.

Éjszaka volt. Annak is a legmélye. Az a pillanat hajnal előtt, amikor a minden lebegni látszik, és megáll az idő. A gyertyák lángja megremegett, és a festett hullámok megmozdultak a fényüknél. A novícia dúdolásába a hullámverés lüktetése vegyült.

- Harcolni fogok érted. Ha csak tudom, nem teszem meg - suttogta a novícia a sötétségbe, és ott, az árnyak között némán rábólintott valami.

Az ünnep napja ragyogóan virradt. A kis sziget templomát elözönlötték a látogatók. Állítólag ezen a napon a Tengeristen kijön a partra, hogy elfogadja az ajándékokat. Állítólag, hogyha ezen a napon egy felszentelt pap (avagy papnő) mérgezett bort önt a tengerbe, megölheti vele az istent. Mégis mindig ezen a napon szentelik a novíciákat és a novíciusokat. Papokká és papnőkké. A felszenteltek pedig bort áldoznak a haboknak.

Szetiti egy halászfalu boszorkánya volt. Babonás félelemmel rettegte a tengert, de a férje és a lányuk csak nevették. Amíg egy nap aztán a férfit és a csónakját hiába várták haza. Szetiti félelme lángra lobbant aznap, és újonnan támadt gyűlöletként fordult a tenger felé. A gyermek viszont talán még az eddiginél is jobban szerette a vizet, és minden idejét a tengerparton töltötte.

- Ha elvitted az apát, akkor vidd magaddal a lányt is - sziszegte Szetiti a tengernek -, de ez alkalommal te magad, igen, még Te is belehalsz.

Az anya meséi ettől kezdve csak a gonosz tengerről szóltak. Megtanította a leányának mindazt, amit a boszorkányságról tudott, és mindazt, amit a tengerről sejtett, és telesuttogta őt a gyűlöletével. Azután elküldte novíciának a Tengeristen kolostorába.

A lány pedig kérdezett, és tanult, és most ott állt a felavatandók között. Kezében a kehely, amit az apjának kellene megtölteni az otthonról hozott borral. Csakhogy neki nincsen apja. Különleges engedményként engedélyezték az anyának, hogy elhunyt férjét helyettesíthesse "élete legfontosabb eseményén". A leány szemében a pánik könnyeit a meghatottság jeleként fogták fel.

Szetiti tehát a pereméig megtöltötte leánya kelyhét, és fagyosan és biztatóan rámosolygott. Mindketten tudták, hogy Tengeristent nem lehet büntetlenül megölni. A méregtől elfeketülő víz feltűnő, és a feldühödött tömeg azon nyomban megbosszulná magát a gyilkosán.

A novícia falfehéren lépdelt a víz felé. A hullámok a fülében dübörögtek a vérrel. Az előtte lévő lányok sorban térdeltek hófehér ruhájában a habokba. A fövenyre öntötték a kelyhükből a bort. Egy aprócska hullám felnyalta azt, a lány ruhája pedig világoskékre színeződött. Felvételt nyert a papi rendbe.

- Nálam nem így lesz. Az én boromtól a tenger feketére változik majd, és összeűrösödik, mint a kátrány. Azután a folyók, a tavak és a patakok is mind és soha többet nem lesz víz a földön. Víz nélkül pedig nincsen élet. Mindannyian kiszáradunk majd, mint a repülőhal, hogyha túl messzire repül. ...Vagy pedig...

Rákerült a sor. A vízhez lépett, és beletérdelt a habokba. A hullámok megmozgatták hófehér ruháját, és kellemesen hűvösek voltak.

- Gyerünk! Válassz! - mormogták.

A leány pedig a szájához emelte a kelyhet, és az utolsó kortyig kiitta belőle a mérgezett bort.

Amikor magához tért, a templomban ült a főpapnő régen üres trónusán. A főpapnők szokásos fekete-kék ruhájában, és a templom előtt őt éltette a nép.