Hervadó virágok

Szépirodalom / Novellák (783 katt) zsolti_tolla
  2016.07.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/9 számában.

A gazda értetlenül állt az eset fölött.

- Idén már a negyedik! - járta körbe a tettemet. - Szegény Etelka! - Átfordította óvatosan, nehogy elkapjon valami nyavalyát.

De a gazda ugyan nem kaphatott el semmit, hacsak nem egy kiadós megfázást itt a Mátraalján, március eleji reggeli faggyal. Etelka, a kecske érintetlen, akárcsak az előtte lévők, név szerint Tóbiás, Bodri és Helga. A macska, a kutya és egy gyapjas bárány, három a ház körül élő sokadalmasság közül. A család kedvencei voltak. És most szegény Etelka is!

Külsérelmi nyomok, vagy betegség jelei nincsenek! Egyszerűen elszállt belőlük a lélek, kialudt életük lángja, ámbár egyik se volt öregnek tekinthető. Az orvos, a család jó barátja, kérésre bevizsgálta a tetemeket, de ő se tudott okosabbat mondani:

- Bélám, ne vedd úgy a szívedre, egyszerűen csak vége lett. Nem... nem méreg az oka, és csak nem is betegség. Egyszerűen csak vége lett! Egyik pillanatban még egészségesek voltak, a másikban meg holtan estek össze. Előfordul ez olykor...

No de négyszer egymásután? Egyáltalán tud valaki ilyen esetről? Béla még sose hallott ilyet! Mégis akkor mi történhetett? A faluban szomszédok és vénasszonyok, a szószátyárok gyülekezetében hírül mentek az események. Átkokról meséltek, amitől a hallgató közönség megdermedt, és még nagyot nyelni is elfeledt. Szörnyekről és vérszopókról, pokolbéli fajzatokról, olyan csúfságokról, amitől még a gyerekek is abbahagyták a játékot és rémüldözve hallgatták a felnőttek beszámolóját...

Béla ugyan nem hitt efféle dajkamesékben, csacskaságokban, de az asszony annál inkább. Teli is aggatta a házat fokhagyma füzérekkel, a kulcslyukakat meg kibélelte egy-egy gerezddel, és az egész ház - ne is mondjuk többet - bűzlött.

- Kell ez, Bélum! - mondta az asszony. - A hármunk épsége érdekében. A fokhagyma majd megvéd minket az ártástól, a szomszéd Irike is azt ajánlotta...

Béla túlzásnak tartotta eleinte, de most benne is megrengett hite ledönthetetlen oszlopai. Jaj, Etelka...! Béla azt kívánta, bárcsak fellelne rajta harapásokat, vagy egy kígyómarást. A bőr puffadhatna a ritka és feledésbe merült Mátrai Mérges Özvegytől..., de semmi hasonló, semmi olyasmi, amire rá lehetne mutatni, hogy "Aha! Ez ölte meg az állataim!"

De nem, nem ám! Helyette csak a bizonytalan tanakodás, homályban tapogatózás. És persze a keserves várakozás, vajon ki lesz a következő?

Béla ismét körbejárta a tetemet, hátha valamin átsiklott a figyelme - Etelka olyan békésnek tűnt, mintha csak aludna -, majd az öreg diófa aláhúzta és elhantolta.

Az asszony a reggelit melegítette. Másodjára. Lopva az asztal felé pillantott, ahol az ura szótlanul hajtogatta az újságot. Nem olvassa - gondolta és fordított a bundás kenyéren. Az órát nézte, majd ellenőrizte a lángot a serpenyő alatt és ismét férjurára sandított.

- Később jöttél... - jegyezte meg végül hosszabb rágódás után.
Béla mordult egyet, mint aki ezzel jelezni kívánná a társalgás befejeztét, de végül magára öltötte udvariasabb énjét.
- Sírt ástam Etelkának. Ma reggel halt meg.
Az asszony felnyögött, majd keresztet vetett.
- Úgy?
-Úgy - felelte a férfi a lapok mögül.

Eztán nem akadt több kérdés vagy felelet. A reggeli feltálalásra került, de Béla mindenféle érdeklődés nélkül piszkálta villájával. Hogy jobb kedve kerekedjen, inkább a fészerre gondolt, amit reggeli után fog pofozgatni, míg az asszony a fiatalabb és vígabb évekkel próbálta magát távol tartani az ismeretlen rémtől. A csendet a zár kattanása szakította félbe. Az ajtó lassan kitárult, és egy öregasszony csoszogott be, sötét, mély árkokat festett a konyhaablakon bevirító Nap ráncos bőrére, majd reszketeg hangon így szólt:

- Béla!

De Béla rá se hederített, helyette annál is inkább a feleség, mintha parázson lépdelne, úgy szaladt keresztül a konyhán.

- Anyuka! - kiáltotta, mert az öregasszony kicsit süket volt ezenkívül vaksi is. - Én vagyok az, Emma!

Az öregasszony megbillent, feldűlőben volt, mikor Emma finoman elkapta édesanyját, aki könnyű volt, akár a pihe és törékeny, mint a porcelán.

- Szedjél rendbe, lányom...! - És Emma megigazította a hálóköntösét, gondoskodó ujjai félresöpörték a fátyolos szemekbe hulló, ősz tincseket, majd az asztalhoz kísérte, és finoman leültette az édesanyját. Anyuka fáradtan felnyögött, majd percekig egy pontot bámult az asztalon.
- Örülök, hogy jobban érzi magát - mondta végül Béla.

És való igaz, anyuka, még ha nem is mondta, egész biztos, hogy jobban van. Legalább is, ha azt vesszük, előző napokat önkívületben feküdte végig, és ha néha szólt is, azt is összefüggéstelenül a múlt tengerén hánykolódva. Bizony anyuka idős, rettentően idős a maga kilencvenhárom életévével. Megélt már háborúkat, kicsiket és nagyokat is egyaránt, látott ablakból forradalmat. Végig kísérte, hogy fogynak az erdők és hogy szélesednek az utak, gyorsulnak az autók, hogy veti meg lábát Neil Armstrong a Holdon. Diktátorok és pártok buktak el, történelmi személyek és rock sztárok haltak meg az ideje alatt, de ő túlélte mindet.

Béla darabig várt anyósa visszajelzésére, majd két falásra bepuszilta a bundáskenyeret. Orra alatt dörmögve megköszönte a reggelit, majd kiviharzott az ajtón.

Odakint melegebb lett, ahogy a Nap is magasabban járt. Virágék bátrabbik nemzetiségei színes orcájukat mutatták a végeláthatatlan kék égnek. Igen szép napnak ígérkezett egy kis kültéri munkához. Béla egy csapásra úgy érezte, kedvét még a diófa árnyékában megbúvó friss hantásnyom se ronthatja meg. Körüljárta a készülődő fészert, megcsodálta az erős tölgy gerendákat és a milliméter pontosan levágott deszkákat, majd szerszámot ragadott és nekiállt.

Szerette a munkát, főleg, ha fával kellett dolgozni. A fa a teremtés csodája. Kis magként kezdte és mégis mekkorára tudott nőni! Az ég felé nyújtózkodott és egyre csak erősödött, mígnem az erdőkerülő úgy nem döntött, a fa kivágásra kerül. Eztán a fa utazni kezdett, ide pakolták, majd oda. Szállították teherautón, vasúton, esetleg uszályon. Végül megérkezett a fatelepre, ahol méretre vágták, szárították és ismét megmunkálták. És csak mindezek után kerülhetett az eladósorba, ahol Béla hosszabb és gyakorlatias keresgélés után ki nem választotta.

És milyen jól választott!

- Ötven év! - mondta izgatottan egy csavarral a szája szegletében. - Minimum ötven évig egy deszka se lazul itt meg!

És járt is a kézben a dolgos szerszám, a levegő tele lett a faforgács édes-gyantás illatával. A fúró felsivított, a körfűrész sikított, a kalapács, mint géppuska szó, megállás nélkül ropogott. De csak a kívülállónak. Bélának ugyan nem. Bélának az egész muzsikának tűnt, a fa és a munka ódájának! És a dal csak akkor szűnt meg röpke időre, mikor az asszony jelent meg egy hatalmas zsák kíséretében, hogy bejelentse, mindjárt kész az ebéd.

- Mi van benne? - érdeklődött a zsák szájára mutatva.
Emma szétnyitotta, feltárva a bennük rejlő fonnyadt növénykéket.
- Komposzt.
Béla megcsóválta a fejét.
- Nem értem, miért aggatod teli anyuka szobáját virágokkal, ha egyik se bírja három napnál tovább?
- Kevés a fény abban a szobában, Te is tudod. Esetleg, ha kész leszel a fészerrel, üthetnél rajta még egy ablakot - próbálkozott Emma, majd halkabban hozzátette -, és a virágok elveszik az öregszagot...
Béla elmosolyodott. Nem először a mai nap, de emberek előtt ezt ritkán tette.
- Igen, talán egy új ablak...



- Béla! Ébredj már fel! - A férfi dünnyögve mélyebbre gyömöszölte arcát a párnájába, hátha még nyakon csípheti az álmát, de az szétesőben volt, és az asszony is rázta vállánál fogva. - Ébredj már fel! Itt van...!

Itt van! Ez elég is volt, s a férfi már talpon is állt, ujjai az éjjeli lámpa kapcsolóján, de még nem gyújtott világot - az ablakon keresztül sápadt fényével hintette be a hitvesi ágyat a Hold, ami akár az ijedt feleség tükörképe is lehetne.

- Hol? - kérdezte a férfi.
- A kert felől hallottam motoszkálást.
Béla kilesett az ablakon a nagy feketeségbe, majd vissza Emmára és a két félelemtől csillogó szempárra.
- Biztos?
- Mondom, hogy hallottam! Gondolod, hogy... - és a szemközti falra szegezte tekintetét, mintha átlátna rajta, egyenesen édesanyja gyenge testére. - Gondolod?
- Eredj már, vészmadár! Menj és nézd meg anyukát, én megyek a kertbe!
- Ne menj oda!

De Béla ment, mert ezt a becsülete is megkövetelte. Odakint az éj fagyos lehelete emlékeztette, alig múlt még el a tél. A terasz hideg köve csípte a meztelen talpát. A házból kiszűrődő kevéske fényben füstként gomolygott lehelete. Várt és hallgatózott. Úgy állt a teraszon, mintha odafagyott volna, noha dermedtségét korántsem az est hidegének köszönhette. Valami motoszkált a tyúkól körül. Nem látta, ahhoz túl sötét volt, de hallani hallhatta, ahogy a drótkerítés megcsörren, mintha valami a karmát próbálgatná, a baromfi idegesen bele-bele kityrákolt ebbe az idegtépő éjszakába. Mögüle monoton beszédfoszlány szűrődött ki, ahogy az asszony és anyuka beszélt.

Megindult a kerítés mentén a tyúkól felé, és amint a kertkapuhoz ért, ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy ellenőrizze, rendesen bezárta-e? Mintha jelenthet bármekkora akadályt is egy éjszakai rémnek egy olyan zárt kapu, amit egy magasabb és nagyobb lépéssel át lehet lépni Már ha az ilyen rémségek lábon közlekednek.

Alig érintette meg a kilincset, amikor az egyik csirke, alighanem Gabuska - állapította meg Béla - akkorát ríkoltott, gazdája összerándult, mint akit ostorcsapás ér, majd ismét csend lett és egy árny surrant ki az ólból.

Emma felsóhajtott, mikor ura megjelent anyuka szobájában. Az idős hölgy ismét visszaaludt, jóllehet ez már csak olyan álom nélküli alvás, ami nagyon fáradt embereknél fordulhat elő. Emma szeretett volna a férje nyakába borulni, mint hajdanán. A régi Béla engedte, sőt örült is neki. De azok az idők elmúltak, ahogy a fiatalságuk is. A férfi, aki anno levarázsolta volna a csillagokat is, jó ideje magának való, és óvakodik minden érzelmi megnyilvánulástól. Anyuka szerint - aki természetesen már túl volt három házasságon is, és most egyenletesen szuszog a nehéz dunyhák alatt - a férfinép ilyenné válik az idő elteltével. Így hát az asszony maradt ülve az ágy szélén, és kérdő tekintettel lesett férjére, aki a vázában kókadozó virágokat igazgatta.

- Holnap muszáj lesz megerősítenem a kerítést. A róka feltépte és ellopta Gabuskát.
Emma kissé elsápadt, majd szégyenlős kislányként a lábujjait fürkészte.
- Azt hittem, a rém jött el...
- Csak az a fránya vörös, ne izgulj! - majd kihúzott egy szálat a csokorból. - Nini! Ez már el is száradt.

Estéből reggel lett. Reggelből - kis ugrással - este. A tyúkól erősebb lett, de az öreg ravaszdi új bejáratott ötölt ki magának, és ismét elhordott egy csirkét. Majd még egyet, és ezt addig tette, míg volt baromfi és róka egyaránt. Mert a rém tovább tevékenykedett, újra és újra elvitt magával egy lelket, hogy maga mögött csak egy testet, mint ledobott szennyes pizsamát hagyjon.

A napok peregtek, akárcsak az évek. A fészer összedőlt és elkorhadt, és már nem volt, ki beszéljen a rémről. A falu kihalt, és hol egykor fák szöktek az égbe, ott most a kopárságot marcangolja a szél, és mikor megpróbálkozik egy-egy kisvirág, máris összeszikkadtan borul a földre.

Előző oldal zsolti_tolla
Vélemények a műről (eddig 1 db)