Linktár

Nincs mitől félned!

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/3 számában.

- Félek… - suttogta Jázmin erőtlen hangon. Ahogy felemelte a kezét, láncai megcsörrentek, a penészes cella túlsó sarkában motozó patkány pedig visítva surrant ki a rácsok között.
- Mitől félsz?

A lány nem felelt azonnal. Távolba révedő szemei megcsodálták a férfi tiszta, fehér fényt árasztó testét és egy pillanatra látni vélte a vállai fölött szétterülő, aranyló energiaörvényt. Az idegen felsóhajtott és a testéből áradó fény ragyogása megszelídült.

- Hajnalban megégetnek. Én szeretném hinni…
- Hogy van valami odaát?

A fogoly szomorúan lehajtotta a fejét. Egy ideig nem szólt, csak halk zokogása törte meg a fojtogató csendet. Amikor felnézett, tekintetében már újra ott pislákolt a remény halovány lángja.

- Mondd, létezik megváltás? Létezik… Isten?
- Rajta kívül nincs más… Ott van mindenben és mindenkiben… benned is!

A lány tétován, ám elutasítóan intett. Hangja elcsuklott, ahogy a belé nevelt dogmákba kapaszkodva igyekezett összeszedni széthulló gondolatait:

- Ez szentségtörés! Miért kínzol zavaros kérdésekkel? Egyáltalán… ki vagy te és mit akarsz tőlem?!
- A lelked mélyén már tudod a választ… mindig is tudtad! Ismersz engem, a kérdés csak az, hogy önmagad tiszta forrására is képes vagy-e visszaemlékezni?

A rab lehunyta szemét és forró halántékát a rácsnak döntötte. A hideg vas bársonyosan fájó érintése lecsillapította háborgó gondolatait. Hangja csöndessé szelídült, amikor megszólalt:

- Imáim közben érzem őt… Olyankor nem vagyok magányos.
- Soha nem voltál egyedül, csak azt felejtetted el, hogy honnan jöttél!
- Gyűlölöm őket!
- Az inkvizítorokat?
- Mocskos féreg mindahány!!!

A lény felállt és odasétált Jázminhoz. Lehajolt hozzá és könnyedén végigsimított annak verejtékező homlokán.

- Ők pontosan ugyanolyanok, mint te. Mind egyek vagytok…
- Hogy mondhatsz ilyet?! – a halálraítélt arca eltorzult a fájdalmas zokogástól. – Soha nem bocsátok meg nekik! Nem kérheted ezt tőlem!
- Pedig pontosan ezt kell tenned. Ők is a testvéreid, csak… túl vastag még a szemükre boruló fátyol. Nem gonoszak, csak tudatlanok, így nem érzik a tetteik súlyát… Nem látják a következményeket!
- Ettől most jobban kellene éreznem magam? – az ifjú hangja keserűen reccsent.
- Már születésed előtt eldöntötted… Tudtad, hogy ez történik majd veled, ők pedig tiszteletben tartották a kérésedet. Nem kárhoztathatod őket ezért!

Jázmin fájdalmasan felkacagott, majd kisimította az arcából csapzott, összetapadt hajfürtjeit.

- A test olyan, mint egy ruha – fűzte tovább gondolatait az idegen. – Előbb-utóbb elkopik, és akkor leveted majd. Hirtelen hangnemet váltott és a lánynak szegezte a kérdést. - Szerinted aranyat, vagy bármilyen mást kincset magaddal vihetsz… oda?

A rab vállai megereszkedtek, majd halkan felsóhajtott és megrázta a fejét. Nagy sokára szólalt csak meg halkan, szinte suttogva:

- Mi az, ami igazán fontos?

A férfi elmosolyodott és gyöngéden megérintette a kormos arcot.

- Hasznos tudás, jóérzés és szeretet… Ezek a legfontosabb dolgok a világon, bár az utolsó különösen közel áll a szívemhez!
- Fájni fog?
- A halál?
- Igen…
- Hogyha visszaemlékszel rá… Ha elhiszed, hogy egy vagy vele és tiéd az ereje, akkor uralhatod a kínokat is – mondta halkan. Látta a másik tipródását, ezért meglágyította a hangját és sietve hozzátette még: - Ne aggódj, nem fog sokáig tartani!

A fogoly a cella falának támasztotta a fejét, szemét pedig fáradtan lehunyta. Arcán lassan kisimultak a feszültség szülte ráncok. Az idegen tűnődve nézte a szabályos vonásokat, majd újra megérintette a lágy ívű homlokot.

Jázmin már mélyen aludt, amikor a lény áttetsző teste feloldódott a cella homályában…