Vérrel írt krónikák... XIII.
Őrült versenyfutás vette kezdetét köztünk és a démonok között. Mágiánk egy részét is feláldoztuk a gyorsabb haladás érdekében, mégsem tudtunk egérutat nyerni üldözőink elől. Igaz, ők sem jutottak közelebb hozzánk, ám tudtam, hogy a számunkra idegen terepen nem sokáig halogathatjuk majd az elkerülhetetlen harcot.
Lopott órákra pihenhettünk meg csupán, ám a közelgő iszonyat ígéretétől mérgezett álmaink nem hoztak számunkra megnyugvást. Törötten és fáradtan eszméltünk fel felszínes szendergésünkből, majd élőhalottak módjára, akaratunkat megfeszítve vetettük bele magunkat újra a rohanásba. A feszültséggel teli órák lassan egyetlen, összefüggő rémálommá olvadtak össze.
Az egyetlen, aki viszonylag jól viselte a megpróbáltatásokat, az Ariel volt. Boldogan vállalta magára a felderítő szerepét, mi pedig szorongatott helyzetünkben kénytelenek voltunk megbízni benne.
Kétnapnyi erőltetett menet után végül egy magas sziklaplatóra értünk, az elénk táruló látványtól pedig elakadt a szavunk…
A mélyben roppant, fekete folyam hömpölygött komoran és vészjóslóan. Még ilyen távolságból is jól kivehetőek voltak a tintaszínű vízben sodródó emberi lelkek egykoron fehér, mostanra azonban már mocskosszürkévé sápadt kontúrjai. A piszkos habokból időnként felbukkant egy-egy elkínzott arc, én pedig elhűlten néztem a néma sikolyra nyíló, fekete üregként tátongó ajkakat és a csillagtalan éj sötétjét tükröző kifejezéstelen, halott szemeket. Reménytelen küzdelmük mindig pillanatokig tartott csupán, azután halk sóhajjal újra magába nyelte őket a feneketlen mélység.
- Mi az ördög… - leheltem döbbenten és önkéntelenül megszorítottam a nyakamban lógó, oltalmazó amulettet.
- A Gash’ Gar magához szólítja a kárhozottak lelkeit… - suttogta Nikodémusz. – Kilúgoz belőlük minden emberi érzelmet, hogy azután a saját képére formálja őket.
- Átformálja őket, de… mivé? – kérdezte Ariel kíváncsian, miközben leguggolt a meredély szélén és beleszimatolt a levegőbe.
- Újszülött démonokká, hogy azután szétszórja őket a köztes dimenziókban.
- Hogy lehet az, hogy te nem vagy köztük? – Amelia értetlenül megrázta a fejét és tétován a víz felé intett.
Az öreg nem felelt azonnal, csak megnyalta cserepes ajkát, majd tűnődve megsimogatta a jobb kézfején izzó, vörös szimbólumot. Amikor újra megszólalt, hangja már magabiztosan csengett:
- Azt hiszem, a bélyeg miatt van, amit a démonszuka rám tett. A tizenhármak hívása erős, de a jel segítségével képes vagyok dacolni az akaratukkal…
- A sötét tizenhármakra gondolsz? – kottyantotta közbe Narmiraen. – A vigasztalanokra?
- Igen, talán ti is ismeritek a történetüket… Úgy tartják, valaha angyalok voltak, akik később fellázadtak az égiek irányítása ellen. Árulásukat kezdetben siker koronázta és tizenhárom napon át voltak ég és föld urai. A krónikák szerint ezen idő alatt egyetlen lélek sem halt meg, vagy született újjá a világunkban. Az isteni törvényekkel együtt a természet rendje is megszűnt létezni. Sötét, csillagtalan éj borult a földre, a szabadban pedig gonoszsággal megfertőzött, tisztátalan kreatúrák kóboroltak áldozataik után kutatva. Az emberek egyetlen menedéke az imádság és az isteneik visszatértébe vetett hit volt csupán.
- Mi történt azután? – kérdezte Ariel, miközben egy fekete kendővel hátrakötötte a haját.
- Alea-Mithra maga köré gyűjtötte félisten ivadékait és azokat az angyalokat, akik ezekben a sötét időkben is hűen kitartottak mellette és megütközött a gonoszság ivadékaival. Egy napon és egy éjszakán át folyt a küzdelem, melynek során a kristályvilágok fátylai felhasadtak. Istenek veszítették el erejüket, vagy idegen dimenziók urai rekedtek a mi világunkban. Az istennő és szövetségesei végül diadalt arattak a gonosz fölött és létrehozták a Gash’ Gart, hogy azután ide száműzzék a pártütők hordáit. Kialakult egyfajta egyensúly, melynek törvényei szerint a tiszta lelkek a mennyekbe kerülnek, a bűnnel megfertőzött entitások pedig itt végzik… - az öreg hangja rekedt volt, ahogy reszkető kezével a folyó irányába intett, majd önkéntelen mozdulattal megdörzsölte a bőrén lüktető ábrát.
Tekintetemet nem kerülte el a gesztus és felfigyeltem rá, hogy szeme ugyanolyan tompán fénylik most, mint pár nappal ezelőtt. Egy hirtelen sugallat hatására úgy döntöttem, újra próbát teszek vele. Összpontosítottam és mentális energiáimat egy pontba sűrítve megpróbáltam behatolni elméjének bonyolult útvesztőjébe. Újra falakba ütköztem, ezzel egy időben pedig láttam, hogy Nikodémusz bélyege haragosan felizzik.
Az elmúlt napok zavaros történései nyomán feltámadó megfoghatatlan, rossz előérzet most fájó bizonyossággá érett bennem. Villámgyors mozdulattal torkon ragadtam a férfit és kíméletlenül nekipréseltem az egyik fekete obszidián oszlopnak. Tőrömmel apró vágást ejtettem az arcán és hagytam, hogy fegyverem szörcsögve szívja magába a sebből kibuggyanó fekete cseppekkel együtt elfolyó életerőt. Az öreg térdei megrogytak, tekintete pedig megfakult, így jobbnak láttam, ha megszakítom a kapcsolatot, ám a pengét továbbra is a nyakánál tartottam.
- A démonok a rajtad lévő rúnát követik! – hangom most hideg volt és érzelemmentes.
- Sajnálom… - hebegte az öreg. – Ezer fájdalommentes évet ígértek nekem, ha a nyomotokra vezetem őket. Tudod te, milyen hosszú ezer év? Ezen a helyen különösen az…
A halk, surranó nesz árulkodó volt számomra. Elmosódott, szürke árny mozdult tőlem jobbra, mely egy szemvillanásnyi idő alatt elérte az öreget. Annyi időm maradt csupán, hogy hátralépjek, amikor a vékony nyak száraz roppanással oldalra bicsaklott. Még láttam, ahogy Ariel fogást vált a férfin, azután körvonalai újra elfolytak. Ezúttal nedves reccsenés következett, az áruló feje pedig pörögve repült a levegőbe, majd a mélyben tomboló, fekete habokba hullott. Haldokló torzója vért köpködve, rángatózva omlott a földre.
A vámpír levegő után kapkodva állt a test fölött, majd nyelve hegyével megízlelte az ajkán szétkenődött vérmocskot. Láttam, hogy fekete szeme körül elmélyülnek a márványfehér bőr alatt lüktető vénák sötét kontúrjai. Végül megrázta a fejét, és amikor rám nézett, tekintete már újra a borostyán színében derengett. Hangja fáradtan, ám magabiztosan csengett:
- Csak lelassított volna minket, ha pedig elengedjük, akkor első útja a démonokhoz vezet! Tudod, hogy nem volt más megoldás…
- A mi fejünket is letéped majd, ha megéhezel? – kérdezte Narmiraen gúnyosan.
A nő meglepetésemre csak vállat vont és elmosolyodott.
- Miért, lenne rá okom?
Ebben a pillanatban öblös üvöltés rázta meg a sziklákat a talpunk alatt. Véres kínhalál ígérete remegett benne és csak lassan, vontatottan halt el a távolban. A közeli dombok mögül érkezett és gyorsan véget vetett torzsalkodásunknak.
Nem mertem szavakba önteni azt, amit mindannyian tudtunk már. Torkom összeszorult és meglazítottam a hüvelyében fekete pengémet.
- Ha igyekszünk, talán még sikerül átkelnünk a folyón, mielőtt ideérnek!