Coffee trilogy

Fantasy / Novellák (562 katt) Tordai Gábor
  2015.10.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/2 számában.

1.

Az ablakon át nézem Dirty City sápadt fényeit. Még mindig másnapos vagyok, és még sajognak a sebeim. Nem sokra emlékszem a tegnap késő estéről és a hajnalról. Csak a bunyóra…

Na, igen, a bunyó. Zug meccs. A keményebb fajtából. Ahol vesztenem kellett volna. De nyertem. Nyertem?

Végignézek magamon. Zúzódások, jókora sebtapaszok, melyek kicsit még mindig piroslanak az alattuk átszivárgó sebektől. Valószínűleg jókora üvegszilánkok okozták, talán… talán egy masszív ablak törött darabjai. Biztosra veszem, hogy érdekes éjszaka volt. Az utolsó ebben a fertőben. Minden megspórolt pénzem magamra tettem fel.

Nézem az esőcseppeket az ablakon. A komor felhőket a város felett. Közben ujjaimmal gereblyézem át kócos, hosszú, fekete hajam. Reménytelen.

Ideje lelépni, már így is túl sokat időztem itt.

Belebújok a kopott, régi bőrnadrágomba, majd úgy döntök, még egy kávé belefér. Átmegyek a konyhába és lefőzök egy baromi erős kávét. Keresek egy szál cigarettát. Azt a nappaliban találom meg. Az utolsó viharvert szál a dobozban szemrehányóan néz rám. Talán a szomszédjai miatt. Nem tudom, mikor tehettem oda a két stukkert. A jókora zsozsó mellett ez a két jó barát a kilépőm ebből a helyzetből. Számba veszem az utolsó szálat. Visszasétálok a kávéhoz, öntök egy jókora adagot a coffee feliratú bögrémbe. Vissza a nappalinak gúnyolt szobába.

Rágyújtok.

A fellobbanó láng és a koszos ablakon beszűrődő fény az egyetlen fényforrás. Így még komorabb a sötét tapéta, mely valamilyen goth éjszakai pillangóhoz jobban illene, mint hozzám a félresikerült…

Na mindegy.

Azért még csak rápillantok az egyetlen képre, ami a lakást díszíti. Pár éve az még én voltam. Karcsú, reményekkel teli alak, aki egy képzeletbeli pisztoly süt el, miközben cigizik. Nagyon kemény. Akkor még azt sem tudtam, hogyan kell elsütni egy fegyvert. Bezzeg most.

Karcsúság? Sehol. Izmos test, jó reflexek. Néhány kemény átverés után rájöttem, hogy meg kell védenem magam, rájöttem, hogy kellően agresszív vagyok. És egy idő után rájöttünk, hogy jól bunyózok. Hamarosan az illegális utcai bunyók éjszakáiban találtam magam. Edzések, tivornyák, szex és még több edzés. Aztán valahol útközben a világ iránt érzett gyűlöletem átvitt a legjobbak közé. Nem az ellenfeleket akartam pépé verni. Nem. A világot. Néhány kisebb alvilági meló és még több pénz, még jobb meccsek. De eltelt némi idő. Már nem feltétlenül én vagyok a legjobb. De még kellően veszélyes vagyok. Viszont megéri már lefizetni olykor az esélyes bunyóknál. Már nemcsak a világot utálom. Magamat is. Így úgy döntöttem, lelépek.

Pokolba. Fájnak a sebeim. A fejemben is lármáznak. És hol lehet a melltartóm? Kezemben a kávéval, cigivel a számban teszek egy kört. Biztos jól nézhetek ki, mezítláb, bőrnaciban és fedetlen csöcsökkel.

Hogy süllyedtem idáig?

Aztán rémleni kezd valami. Mintha a véres és szakadt pólómat a bejárati ajtó előtt dobtam volna le, s lehet, hogy akkor szabadultam meg… remélem, az azért még használható… a legkényelmesebb darabom. Irány a bejárat.

Na, igen, ezt hívják kellemetlen pillanatnak. Akadt már egy pár az életem során, de ez a legtutibb.

Két, nem mögöttük is van még. Négy fegyveres alak és én. Így nézünk többes szemet. Megdermed az idő. Csupán az eső kopogása az ablakon, kezemben életem legerősebb kávéja, számban parázsló cigi, a fejemben macskajaj. Nem túl ideális egy túlélés pillanatához.

Minden lelassulni látszik. A füst lassan gomolyog ki az orromból. A gravitáció lehetetlen, vánszorgó tempóban húzza le az elejtett bögrémet. Felkapom a pisztolyokat az üres cigis doboz mellől.

Három golyó húz el mellettem. Még a nyomvonalukat is látom. Komolyan. Az egyik hallom, ahogy eltalálja a kedvenc bögrémet, ami még nem esett le.

Most én lövök. Meg én a falon. Mindketten lövünk. Csak én igazi fegyverekkel. A másik én csupán úgy tesz. De szinte ugyanabban a pozícióban. Deja vu. Kicsit furán, de tényleg az. Mintha átéltem volna már ezt. Ártatlanul. De most már nem vagyok ártatlan. Már más valaki vagyok. Felnevetnék. De a cigi a számban, és egy túl közeli golyó, ami vért fakaszt belőlem, nem engedi. Négy egy ellen. Már csak három egy ellen. Kettő egy ellen. De jók vagyunk. Lehet, hogy a kép is lő?

Le kellett volna lépnem a zúzós este helyett. Vagy nem kellett volna az a kávé, meg az utolsó cigi.

Vagy ide sem kellett volna jönnöm.

Valami gyomron vág. Majd vállon. Egy egy ellen.

Aztán valami felcsillan a szemem előtt és sötétség…


2.

Az ablak helyett lévő nagy felbontású és jókora méretű kijelzőn nézem Neo-Paris esőtől sápadt fényeit. Nem vagyok másnapos - egy ideje már sosem, és sebek sem látszódnak. Nem sokra emlékszem a tegnap késő estéről és a hajnalról. A város sem árul el semmit. Nem könnyíti meg a darabkák helyre illesztését. A belém ültetett távvezérlő egységgel keresek valami zenét. Ez jó lesz: a Deux Ex zenéje. Irónikus.

Végigsimítok a karomon. Rá pillantok a zöld alkari kijelzőimre. Töltöttség, ami az elektromos eszközök távvezérléséhez kell - jó. Gyorsító és érzékszervek erősítő kijelző - hát, tűrhető. De fel kell majd töltenem. Durva éjszaka lehetett. Ha bekapcsoltam volna a mélymemória egységet, akkor persze mindenre emlékeznék. Hát, most már mindegy. Tudattalanul megérintem a bemeneti egységeket a fülem mögött. USB-4, Jack-5 és a töltőhely.

Pár éve menő adatfutár voltam. A Cégek jól fizettek, mármint, ha nem tudják, hogy nem vagy igazán hűséges. A konkurencia néha jobban fizet. Villámgyors lábak, kiváló reflexek, némi harcművészeti tudás, jelentős parkur múlt, jó érzék a biztonsági dolgok feltöréséhez. Csak egy kis memória beültetés kellett. Na jah… A 2000-es évek válságait csak az erős vállalatok élték túl. Szó szerint. Túlélték az EU szétesését, hogy Kína felvásárolta kilóra Afrikát és a bányáit, Amerika és az éhessé vált Oroszország harcát, a Közép-európai háborúkat… a politikát. A bankok és a vállalatok fúziói erőssé tettek egyeseket. Hamarosan nem országhatárok, vagy városhatárok, hanem Cég Határok jelentek meg. Élet és halál urai. Az ipari és netes kémkedés ideje jött el. Ha nem akart valaki fontos adatokat a neten küldeni, jöttek a futárcégek. Autóval, repülővel, vagy az olyan metropolisokban, mint a hatalmas alapterületű Neo-Paris: gyalog, futva, földön, falon, tetőkön, állványokon, dugóban…

Aztán jött a baleset. Egy fiatal és agresszív futárcégnek hála lezuhantam. Egy kamu futár megbízás, egy jól megbuherált állvány és máris kész a baleset.

Már nem voltam jó. De jött az MTC - Mechanikus Testrészek Cég, és voalá! Kaptam új csípőcsontot, lábcsontokat, egy új bal kart, álkapocs, egy új jobb szem. A testem vöröses vonalak hálózzák be, ezek viszik az éppen szükséges dolgokat. Gyorsaság, erő, élesebb látás, hő látás, élesebb hallás, beültetett távvezérlők. Persze a modulok a gerincbe ágyazva vannak, így a gerincvelő eggyé vált a technikai kütyükkel. Nem túl szép az a pár kinövés, de ez van. Meg a rengeteg adósság. Hitel. Hitel a testedre, szó szerint az életedre. Ha nincs kifizetve a részlet, levadászhatnak és kiszedhetik a hasznosítható dolgokat. Ha jó kedvük van, egy olyan Behajtó Cég jön, aki életben hagy. Rendes körülmények között távolítják el, amit csak lehet, aztán mehetsz a CS.K.E.O-ba, azaz a Csökkenetett Képességű Emberek Otthonába. Szobanövény, kísérleti alany… bármi lehetsz. Ha nincs jó napod, csak szétkapnak, és egy kukában végzed, vagy a megmaradt szerveid valaki másban. Szép új világ.

De most jó vagyok. Jobb, mint bármikor. Több meló, veszélyesebb melók, több pénz. A protézisek és az új életnek hála, a szervezetemet karbantartja a MTC. Valakinek fontos vagyok! Piálhatok, füstölhetek, és a legerősebb kábszereket kivéve, úgy bódulok, ahogy akarok. Persze hosszabb ideig kell fizetni a hitelem.

Őrület nem? A biztos pusztulás karjaiból a világ és én a cégek karjaiba omlottunk.

Homályos magamat nézem a kijelző lapján. Bőrömön visszaverődnek a mesterséges fények. Az egyik mellékhatás, amire még nincs pénzem. Addig szinte visszatükrözök minden fényt. Ez nem mindig jó, ha lopakodva észrevétlennek kellene lenni. De jól jön, ha lövöldöznek rád. Egy bizonytalan formát nehezebb eltalálni. Nézem lángvörös frizurámat, mely körben fel van nyírva és kékre vált. Valami belőlem a régi időkből. Hideg jobb szemem, ami soha nem sír vagy nevet. Dús ajkaimat helyre pofozták, mikor megkaptam az új álkapcsomat. A vörös, mégis lágy fényű vonalakat… talán itt az ideje felöltöznöm. Még egy pár pillanatig tekintetem elidőzik a Tornyon. Legalább ez megmaradt a koszos vizű Szajna mellett.

Utolsó munkám még a fejemben van. Jó kis pénzt kapok érte, ha végre eljönnek érte. Találka valami semleges helyen, egy pendrive és kész. Utána… utána nem tudom. Pihenni kéne. Tatarozgatni.

Nem könnyű FF-nek, független futárnak lenni. Sokkal több Cégnek dolgozhatok, de költségesebb a karbantartás. De az én döntésem.

Szóval mit vegyek fel? Egy testhez álló, sötétkék, ujjatlan top beépített sportmelltartó résszel, és egy nagy szakítószilárdságú sötétpiros parkur nadrág. Talán gyakorolnom kellene ma. Csak lazán, a mozgás öröme miatt, csupán önön képességeimben bízva. Picsába a feltöltéssel! Legyen ez egy old school nap! Úgyhogy jöhet egy hagyományos kávé, meg egy cigi.

Átmegyek a konyhába. Ablak itt sincs, de a természetes fény erejével felruházott kivetítő itt is van. Ezúttal nem kérek semmilyen képet, így a kinti fényviszonyoknak megfelelő esős félhomályt adja. Okos lakáshoz, okos ablakok, vagy ha arra nem telik, akkor okos kivetítők. Nem baj, esőben is jó lesz a mozgás.

A hideg kávét beleöntöm az intelligens fém poharamba. Mihelyst ráteszem a fedelet, életre is kel. Azonosítja a folyadékot, s mivel tudja, hogy forrón szeretem, már melegíti is. Az oldalán lévő kijelző jelzi a napot, a dátumot, majd átvált a hőfokra, végül a napi okos mondásra, amit a netről tölt le.

Napi mondás? Jöhet!

Életünk csupán illúzió, más életek lenyomata a pillanattal kiegészítve - futatja a betűket.

Na, ez nem nyert. Illúzió? Hát a hitelem és a beültetéseim, hidd el, elég valóságosak, Okos kütyükém, maradj a kávémelegítésnél.

A lassan éppen jó kávémmal a cigis dobozomhoz megyek. Már a dobozkijelzőn látom, hogy csak egy szál van benne. A kávéhoz jó lesz. Kiveszem. De még nem gyújtom meg, a kávéra még kicsit várnom kell.

Talán lőhetnék is ma, a lőtéren. Sosem árt.

A fali tenyérlenyomatos páncélból kiveszem a két spéci pisztolyomat. Az okos golyókat hagyom. Nem kell a betáplált távolságnál felrobbanó, vagy nyomkövető lövedék. Sima, hisz old school napot tartok.

Hat, hat a tárban. Majd a lőtéren veszek még. A fegyverek zöld kijelzőn mutatják a tárban lévő golyók számát, fajtáját, a szél sebességét, a bekapcsolt lézerrel a cél távolságát, és csak az én kezemben működnek. Hála az hiperintelligens marokrész, fogásfelismerő képessége miatt. Csúcs!

A fegyverekkel visszasétálok az időközben megmelegített kávémhoz. Cigi, füst, rá a kávé, füst kifúj. Mint a régi szép napokon. Majd parancsot adok az egyenlegem megmutatására az óriáskivetítőnek.

Neo-Paris előtt halványan felderengnek a számok. Azaz… mi a… semmi? Nulla? Le vagyok nullázva?

Tartozás? Tartozás egy heti lakbérrel, a számlákkal, az MTC felé pedig három hónapja? A picsába! Mi ez a szar?

Aztán lassan és fájdalmasan összeáll a kép. Ha tegnap a meló után, nem buliztam volna a leendő jutalom reményében, talán megnézhettem volna a védett csomagomat. Előre ittam a medve, most igencsak döglött bőrére! Valaki rohadtul átvert! Vagy az illegálisabbnál is illegálisabb a csomag, vagy nagyon hiányzik valakinek, vagy nagyon kéne másvalakinek… vagy… basszus! Háromhavi tartozás az MTC-nek? Hirtelen megfájdul a fejem, mintha másnapos lennék. Három hónap, az már Behajtás!

Szorítom, nagyon szorítom a kávéspoharamat. Mélyen és hosszan tüdőzöm a füstöt. Gondolkozz! Le nem tudnak kapcsolni, legalábbis a lakásban, mert előre látóan beszereztél egy erős zavarót. Van egy hordozható is, amit most mindjárt fel is teszel a lábadra vagy a kezedre. Készpénz, skuló... és…

És leszakad a bejárati ajtóm, a fali kijelzőm még mindig Neo-Parist mutatja az esőben, a komor felhőkkel, tehát faszán meghekkelték a biztonsági jelzőket, mert különben nem tudtak volna meglepni. Picsába az old school nappal! Csak fel kellett volna töltenem magam, így pőrén…

Két jókora fickó a lakásomba nyomul, jókora fegyverekkel, amikkel kábítani is lehet, vagy éppen ájulttá is tehetnek. Kedv szerint. Mögöttük két kisebb… mintha műtős ruhában… basszus, ezek itt akarnak kicsontozni és kukászsákba rakni!

Megdermed az idő. Csupán az eső hamis, 5.1-es kopogása a műablak okos kijelzőmön a háttérben az áruló Neo-Paris látványával, kezemben életem legerősebb kávéja, számban parázsló cigi, a fejemben nem létező macskajaj. Nem túl ideális egy túlélés pillanatához.

Minden lelassulni látszik. A füst lassan gomolyog ki az orromból. A gravitáció lehetetlen, vánszorgó tempóban húzza le az elejtett kávéspoharat. Felkapom a pisztolyokat, jobban jöttek volna a robbanó töltények. Három golyó húz el mellettem. Még a nyomvonalukat is látom. Komolyan. Az egyik, hallom, ahogy eltalálja az okos poharamat, ami még nem esett le. A kávé kirobban, persze lassítva. A meghibásodott szerkezet nemcsak mutatni próbálja, de fel is mondja a netes okosságot. Szívtelen gépi hangon.

Életünk csupán illúzió… más életek lenyomata… a pillanattal kiegészítve… illúzió… ill…

Fenébe!

Lövök, az egyiket mellkason eltalálom, de bezzeg ők csaltak, nem hallottak az old school napról. Golyóálló cucc, tehát csak minden fejlövés nyer! Kezdő pályát nem kaphattam volna?

Valami kiálltnak a műtősök… nem értem… máshol járok… deja vu… me-gint-át-let-tem-basz-va!

Csak most nincs állvány, új élet, csak szemeteszsák.

Célzok és lövök. A golyó súrolja a halántékát annak, akit mellen lőttem már. Egy kis időnyerés, egy darabig nem fog látni. A másik fickó nem céloz. Csípő magasságba tartja a bazi nagy stukkert.

Várjunk! Túl sokat vagyok a felspécelt állapotban, most meg lassú a felfogásom… Lő, kábít és… és igen… EMP…

Már jön is. Hihetetlen, milyen lassú most minden, de én is.

Megrándulok, a bennem lévő vezérlők így, hogy nincsenek aktív használatban, még így is totál készek lesznek. Zsibbadás fut szét a gerincemből mindenhova, majd utána egy erős ütés a mellkasomon, és pár volt áram rázza meg tehetetlen testemet. Kifekszem a földön, a cigi kirepült a számból. Jobb szemem semmit sem lát, a másikkal is el-elsötétül a világ.

Zajokat hallok, hangfoszlányokat.

„…mondtuk… de te már rögtön lövöldö… nem… a feje nagyon fontos… a többi ne… a csomag… jó lesz szobanöv…

Átvertek, már megint. Útban vagyok valakinek, vagy csak a világnak. De legalább nem szemeteszsákban végzem. Érzem a kiborult kávé illatát… kávé illatú sötétség, mint régen, old school nap… kár érte, kár értem…


3.

Az ablakon át nézem Mocsok Város sápadt fényeit. Meg az esőt. Még sajognak a sebeim. Nehéz nap volt. A keményebb fajtából. Mindenre emlékszem. A sűrű füstre, a testek és lőpor szagára. A vér ízére a számban. Nézem a koszos ablakon át a sűrűnek tűnő folyó vizét, a kikötőt, az óratornyot, látom a távolban lassan haladó léghajókat. Lent az ablakom alatt a vízen ringatózik a Hold. Innen pár tömbnyire van a kikötő. A vastag cölöpökön álló épületek közt mély a víz, csónakokkal közlekedve, vagy éppen a keskeny hidakon és falszegélyeken, vagy a tolvajok nyaktörő országútján gyorsan el lehet jutni. Mert ma ott lesz dolgom. Nem sokára hajnalodik, de még nem aludtam. Csak elláttam a sebeimet. Pihennem kellene. De kávéra, egy jó erős kávéra szomjazom, némi rummal, meg sűrű füstre a tüdőmbe. Ellépek az ablaktól és kicsiny konyhába megyek. Hideg kávé rum nélkül. Megteszi. Vissza nappaliba. Hol lehet egy cigi?

Miközben tűnődöm az ablakkal szemben, amit öreg, vöröses függönyök szegélyeznek, egy repedt tükörben megpillantom kísértet magam.

Sötétvörös hajzuhatag, acélos tekintett, sötétbarna, egykor szebb napokat látott bőrnadrág, barna és sötétpiros csíkos fűző. Széles öv, rajta különböző bőrtáskák, hasznos dolgokkal, mint töltény, fojtóhurok, kötszerek, némi pénzzel, egy gyors menekülés esetére… Tetoválások, a Céh jelei. Égő dobókockák, mert a szerencse a miénk. Vörös rózsa a könyökön, mert szépek vagyunk és szúrósak - hát igen, csak nők vannak a céhben -, a pikk egyénileg választott és a halálfej. Utóbbi igen nyilvánvaló egy fejvadász és olykor orgyilkosságokat vállaló Céhnek. És koponyaszerűen kimázolt arc. Dama De La Muerte Céh. Ez lennék én, meg a két hatlövetű az oldalamon. Hajdani árva, aki otthonra lelt egy amazon neveldében. A Réz korában, az Alkimisták Építő Egyháza, az Udvar és persze a léghajók árnyékában. Az erő és az erőszak kora ez. No meg persze a Pestisé, felégetett otthonoké, lázadó gyarmatoké, a repülés évszázada, az elektromosság hajnala. Sűrű homály közt felsejlő fény. Pár alkimista azt mondja, volt már jobb is, csak régen. De most csak ez van.

Elfordulok a tükörképemtől.

Sikerült a küldetés. Nem maradt túlélő. Pár seb persze, néhány zúzódás maradt, de nem vészesek.

Meg a feltörő emlékek minden golyózápor után. Tíz évesen azt hittem, szép az élet. De aztán apám kártyaadóssága miatt jöttek a behajtók. Menekülés, lövöldözés, ma is látom - főleg ha alszom - apámat a süvítő golyók között, ahogy harcol értünk. Kinyújtott kezében két hatlövetű és csak lő, csak lő. Az utolsó golyókkal kölcsönösen megölték egymást. Apám egyedül volt, a többiek négyen. Nem volt fer.

Persze az a golyó sem, amit azelőtt pár napja apámnak szántak, de végül az anyámé lett.

Ott találtak meg apám mellett álomba sírva. Aztán lelencház és onnan… onnan ide, kísértetté válni.

Sosem kérdezünk, miért. Megyünk és jövünk. Vért és kétségbeesést hagyva magunk után.

Meggyújtok egy olajlámpást. Nem szeretem az elektromosság fényét. Meg itt még be sincs vezetve. Úri mulatság, bár állítólag régen nem volt az. Csak széthullott a világ és mi a maradékain élünk.

Egyszer láttam egy pillangót. Szerettem volna, ha a szárnyaira vesz… Hol az az átkozott cigaretta? Csak nem ihatom meg a kávémat, füst nélkül!

Meg van. Az utolsó szál. Valamikor be kell ugranom egy Füstházba. Füstház - találó név egy olyan helynek, ahol mindenfajta dohányt árulnak. A jobb helyeken kérsz egy adag vízipipa dohányt vagy pár gramm pipadohányt, kiülhetsz egy erkélyre a víz fölé és ott szívod magadba a finom füstöt, egy újságot olvasva és kávézva.

Sercen a gyufa, és felizzik a cigaretta vége. Hosszan leszívom, és addig bent tartom a füstöt, amíg megiszom az első korty kávémat.

Majd bedől az ajtó. Tokostul. Hát villanyra sem telik, akkor rendes ajtóra? Meg ezeket elnézve… Két óriás, meg mögöttük két sunyi kis alak. Utóbbiak valószínűleg a késeket kedvelik. Előbbiek… már elő is kapják a bazi nagy lyukakat csináló fegyverüket. Egy olyan golyó képes letépni az én gyönge női karomat.

Megdermed az idő. Csupán az eső kopogása az ablakon, kezemben kávé, számban parázsló cigi. Nem túl ideális egy túlélés pillanatához.

Minden lelassulni látszik. A füst lassan gomolyog ki az orromból. A gravitáció lehetetlen, vánszorgó tempóban húzza le az elejtett bögrémet. Érzékelem a lassan szétfröccsenő hideg kávémat. Már kezemben is a pisztolyaim. Három golyó húz el mellettem. Még a nyomvonalukat is látom. Komolyan. Az egyik hallom, ahogy eltalálja a kedvenc bögrémet, ami még nem esett le. Négy egy ellen. Deja vu.

Kinyújtott karokkal tüzelek. Három az egy ellen.

Valami villanást látok az arcom felé közeledni. Félre kapom a fejem és tovább lövök. A kés pengéje vég karcolja az arcomat.

Szétrobban mögöttem az olajlámpa. Barmok. Golyók és tűz.

Egy férfit látok, kinyújtott karokkal tüzelni. Arcán keserű elszántság. Nem adhatja fel.

Kitisztul a fejem. Valami meleget érzek a vállamon csorogni. A vérem az.

Mögöttem melegség támad. Tűz van.

Az egyik késes farkasszemet néz az egyik golyómmal. A golyóm nyert.

Kettő az egy ellen. Aki sérült. Aki nem az apja. Neki nincs kit védenie. Feladhatja. Amint elmozdulok, érzem a mögöttem elhúzó golyók erejét. Éppen időben döntöttem a távozás mellett. Vaktában dobok egy fájó búcsúcsókot. Remélem, eltrafálok valakit vele.

Nekilódulok. Puffanást hallok és léptek rohanását. Korcs nyelv káromkodását. Ezek szerint tegnap este rosszul dolgoztam. Vagy életben maradt valaki, vagy meglátott valaki. Vagy feldobtak. Már mindegy.

Üveg és némi faszilánk keveredik a hajamba. Zuhanás közben valahogy a hátamra fordulok, és az ablakra célzok. Kibukkan a megmaradt késes feje, kezében a nagy mordály. Szerencsére nem talál, de én - minden égő dobókockák - igen. Belecsapódok a hideg vízbe. Kemény hátas. Erősen markolom a fegyvereket. Azokkal kapálózódom magam a felszínre. Felnézek és látom az egyre nagyobb világosságot a hajdani lakásomban. Mivel esik, lehet, hogy nem ég le az egész épület.

Később még mindig csurom vizesen lépek be egy módos Füstházba. Cuppogó csizmákban és nagyon elmosódott sminkkel, kicsit véresen és félig átfagyva lépek a pulthoz. Kora hajnal lévén nem sokan vannak még. Csupán ketten. Ők is a pultnál. Az eladó-pultos és egy cigarettázó vendég, aki egy bárszéken ül. Utóbbi tegnapi újságot olvas. Még nem tudja a friss híreket.

Rájuk nézek, majd egy némileg vizes bankót a pultra téve azt mondom: „Forró és erős kávét kérek a legjobból… és ölni tudnék egy cigarettáért…”


Vége

Előző oldal Tordai Gábor