A hamelni patkányfogó legendája

Szépirodalom / Novellák (622 katt) Tordai Gábor
  2015.09.18.

Két középkorú férfi sétált a város egyik fogadója felé. Lépteik hangosan kopogtak a macskaköveken. Komoly, mégis jókedvű vonásaik alapján bárki felismerhette a testvéri rokonságot.

A szűk utcát kétszintes házak határolták, melyek kőből és fából épültek. A házak zsindely teteje fölött a Hold le-letekintett a felhők mögül.

- Szerinted tényleg igaz lenne? – kérdezte az egyik férfi a másiktól.
- Hogy igaz-e? Megtaláltuk a városőr naplóját, aki a romok átvizsgálását irányította. Írta, hogy ugyanattól a helytől nem messze, az erdőt átszelő folyó egy szakaszán találtak egy lovas kocsit, illetve ami maradt belőle. Megégett és összetört. Nem messze az összetört kocsitól pedig holttesteket és két ló tetemét. Kis Hameln lakói pedig nem tudtak róla. Nagyjából egy évre rá a falu pedig leégett. A lakók közül egy sánta gyermek maradt életben, de az is csak össze- visszabeszélt a láztól. Igen, kezdem úgy gondolni, hogy igaz lehet a legendából valami.
- Hát, ha minden igaz és a piacon nem hazudtak, akkor a fogadóban lesz a mi emberünk. Hátha nekünk is elmeséli a történetet pár garasért, meg némi borért cserébe.
- Úgy legyen…

A beszélgetés befejeződött, mert a Fáradt Vándor Fogadó ajtaja elé értek.

- Csak ön után - mosolygott az egyikük.

Belépve barátságos hely fogadta őket. Szépen megmunkált asztalok, bodros felhőket eregető pipázók, halk duruzsolásnak ható beszélgetések. Nem volt sok vendég, akadt üres asztal, de ők csak egy férfit kerestek. A csaposhoz mentek.

- Adjon Isten szép estét, urak! - köszöntötte őket a jókora termetű férfi.
- Hasonlóan jót kívánunk! Tudna segíteni, két messziről jött, fáradt utazónak? Egy kancsó jó bor és egy mese, egy történet érdekelne minket. Állítólag van itt valaki, aki olykor elmesél egy szomorú történetet.
- Valóban. Tudok segíteni mind a két esetben. Jó borom akad, csak inni tudják a hordóimat - nevetett a velük szemben álló, majd halkabban folytatta -, de a másik... nos, az nem is csak szomorú… igazi rémtörténet. De majd elmeséli maguknak a Sánta, mert csak így nevezi magát. Ott az az öregember, a kandalló melletti asztalnál, a terem végében. Tudják, hagyom, hogy itt legyen esténként, mert vannak, akik csak a története miatt itt ragadnak.

A testvérek a kandalló felé néztek, majd egymásra.

- Legyen inkább két korsó.
- Na, ezt már szeretem, menjenek, majd kiviszem.

A két késői vendég az öregember felé sétált. Nem messze tőle megálltak, és megszólították a nekik háttal ülő, tűzbe bámuló, görnyedt férfit.

- Jó estét, elnézést a zavarásért - kezdték, de a magányos alak reszelős hangon közbeszólt.
- Estét, ha a történetemre kíváncsiak, akkor pár garas lesz az ára, egy-két pohár bor, no meg egy álmatlan éjszaka maguknak.

Azzal lassan feléjük fordult. A testvérek egy pillanatig még álltak, majd leültek az asztal másik oldalára, szembe az öreggel. Az idős férfi ruhái elnyűttek voltak, de tiszták, sok varrás és folt tarkította. Csupa ránc arcát ősz szakáll és hófehér haj keretezte, és csupán egy szeme volt. A másik szemén ugyanis hályog takarta el a világot.

- Álmatlan éjszaka? Hát ennyire hosszú a története?
- Nem éppen… rövid, de annál szomorúbb.
- Mi úgy hallottuk, hogy inkább félelmetes.
- Van, akiknek az, nekem nem… bár igaz, nem a legszebb történet.
- Tessék, urak! Két kancsó jó bor, kupák, és ne sajnálják az öregtől sem, mert minden cseppet megér a meséje. Szóljanak, ha kellek még! – szólt közbe a csapos, és közben lerakta az asztalra az italokat.
- Nézze, mi találtunk egy naplót, amelyben azt írta valaki, hogy a város leégett. Azt pedig hallottuk, hogy nem messze onnan, a tűzvész előtt, az erdőben találtak egy lovas kocsit. Csak azt nem tudjuk, hogy az utóbbinak mi köze van a férfihoz, aki…
- Semmi és minden. Nem férfi volt.
- De mindenki…
- A népek beszélnek, de nem látnak az orruknál tovább. Tegyenek pár garast az asztalra és öntsenek nekem egy pohárral! Utána megtudják az igazságot.
- Legyen!

A kopott asztallapon hamarosan pár érme fénylett a tűz fényében, és mindhárom pohárban bor ringatózott.

- Tudják, a tűz melegít, olykor éget. De nem a tűz a legrosszabb, hanem a kapzsiság… gyerek voltam még. Félárva. Csupán anyám élt, de ő is beteg volt. Én eltörtem a lábam, mely rosszul forrt össze, mivel nem volt pénzünk orvosra. Így kéregettem és virágot árultam, anyám rózsáit. Ez előbbi szokásom a mai napig magmaradt, mivel csak így jutok ételhez.

Az idős férfi egy pillanatra megremeget, mint aki fázik. Elhallgatott, majd újra beszélni kezdett.

- Eldugott kis város, vagy inkább városka volt. A hegyek lábától nem messze, egy gyors folyású folyóval, egy fahíddal… s a hídon túl egy nagy erdő volt, a folyó egy részen az erdőbe visszakanyarodott, de távol az úttól. Egy évben… valami ok miatt megszaporodtak a patkányok. Termetes jószágok voltak, és szinte mindenhol ott voltak. Még napközben is. Sok gondot okoztak. Egy nap a hegyek irányából egy kis kompánia érkezett. Vándor mutatványosok, egy lovas kocsival. Afféle guruló otthon volt, az oldalához sátort lehetett rögzíteni. A kocsi fából volt, és az oldalai pepitára voltak festve, bár már igen kopott volt. A városunk végén vertek tanyát, nem is olyan messze a hídtól. A piactérre kitűztek pár papírt, amin a műsorukat hirdették. Akkor szólította meg őket az előjáró. Azt mondta, hogy semmi szükség bajkeverőkre, álljanak odébb. Nem akartak azok pedig semmi rosszat, csupán szórakozatni és cserébe pár érmét kapni. Végül felajánlották, hogyha maradhatnak egy hetet, akkor megszüntetik a patkány gondot. Cserébe a város fizessen nekik. Műsort adnak és megszüntetik a gondot is.

Ott voltam nem messze tőlük a virágaimmal és mankómmal. Akkor csak azzal tudtam járni… minden szót hallottam. Aznap este megtartották az első előadásukat. Városunk első embere, akkor hirdette ki a megállapodásukat. Hozzátette, hogyha nem sikerül egy hét alatt eltüntetni a patkányokat, akkor egy vasat sem kapnak. Belementek.

A mesélő elhallgatott és beleivott a kupájába. Elmerengett.

- Milyen volt az előadás? Hogy néztek ki a vándorok?
- Hogy milyen volt? Számomra és legtöbb, világot sose látott számára fényes és izgalmas. Volt egy kardnyelő férfi. Először vékony pengéjű kést, majd tőrt és végül két kardot is elnyelt. Vékony volt és nagyon magas. Akkor ott volt a fiatal fiú, alig idősebb nálam… de olyan ügyes volt. Több dolgot dobált fel és kapta el őket. Egy öreg, akinek hajlott háta volt, gyógyírt kínált a bajokra. Kuruzsló… és… a nő. Táncolt, de meseszépen. Közben tüzet fújt és égő legyezővel, égő bottal táncolt. Gyönyörű volt és fiatal. A haja olyan színű volt, mint a legszebb rózsáim, a szeme pedig kék, mint a viharfelhők…

- Ők voltak, akiket az erdőben…?
- Igen. Ők haltak a vízbe.
- De női testet nem találtak.
- Hogy találtak volna? Hiszen, akkor nem lenne történetem - nevetett fel keserűen az aggastyán.
- És maga is látta az előadást?
- Persze, az egész falu. Hisz az volt a megállapodás, hogy egy hét után, miután eltakarították a rágcsálókat, majd utána lesz fizetség. A mutatványok után történeteket adtak elő. Egy hegedű és egy furulya kísérete mellett a tűztáncos nő énekelt. Olyan hangja volt, ami megbabonázta az embereket…
- És elintézték a patkányokat?
- Másnap munkához is láttak. Rengeteg csapdát készítettek, a kuruzsló valami szert is kevert, amit a járataik elé is letettek. Persze pár kutya meg macska is belehalt, de ez nem volt nagy ár, hogy végre nyugta legyen a falunak. Egész nap szorgoskodtak. Mindenhol feltűntek. Hordták a döglött jószágokat a folyóba. Aztán estefele még minket is szórakozattak. Két napig ment ez így. Csakhogy nagy eső jött. A hegyek felől gördült le a felhő, mely két napig áztatta a környéket kis szünetekkel éjjel és nappal. A folyó is megduzzadt és még veszélyesebb lett a sodrása. Az előadások elmaradtak. De ők… tovább dolgoztak. Csak hordták a döglött és elkapott férgeket…

Az utolsó előtti napon az ég kiderült. Mindenütt sár és esőtócsák voltak. Kimentem a piacra koldulni és árulni. Csak pár rózsám akadt, ami olyan szép volt, hogy árulni lehetett. Nem volt szerencsés napom. Éhesen mentem hazafele, amikor meghallottam dúdolni. Azt mondták, hogy még az esőzés alatt is úgy szedte a patkányok tetemét, hogy énekelt vagy dúdolt. Megálltam és megláttam, ahogy egy kosárba szedi a döglött csupaszfarkúakat, ami egy ruhával volt letakarva. Ő is meglátott. Elmosolyodott és megszólított, miközben felém jött, kezében a kosárral. Még így is szépnek találtam, karikás szemekkel, sáros ruhában, összekötött hajjal. Emlékszem… az ujjai sebesek voltak, az állandó kosárfogástól. Azt mondta, hogy szépek a virágaim. Azokra mondta, amelyek nem kellettek és megmaradtak aznap. Mondtam, vegyen egyet. Nem volt nála pénz, de alkut kötöttünk. Elkísérem és kapok cserébe ételt. Így kerültem hozzájuk. Mind fáradtnak látszódtak, beesett szemük mégis vidáman csillogott. Én odaadtam az összes rózsámat, cserébe kaptam ételt, sőt még haza is vihettem egy adagot. Mondhatom, bőkezűek voltak. Bőkezűek… hát igen, az ujjaik, mind sebesek voltak. Nem lehetett nekik könnyű. Főleg az esőben nem. A kuruzslójuk valami kenőccsel kenegette nekik. Az egyik falusi látta is egyszer. Kedvesek voltak, és volt mit ennünk otthon. Aztán jött a másnap. Az utolsó az alku szerint.

- És a patkányok? Tényleg eltűntek? Az összes?
- Hát, legalább is nem igen szaladgáltak többet. Elvétve látni vagy hallani lehetett párat, de ez csupán a kevés, ám megszokott mennyiség volt, ami előfordulhat mindenhol. Főleg olyan helyen, ahol állatokkal foglalkoznak leginkább. Aznap összepakoltak ragyogó napsütésben. Délután még búcsú műsorral is készültek, azzal a kisebesedett kezekkel nem lehetett könnyű nekik. De végig mosolyogtak.

- És a fizetség?
- A fizetség? Megkapták. Igen, megkapták. Az előjáró a fogdmegjeivel ment oda. Az előadás után, amit kivételesen a piactéren tartottak. A végén egy két erszényt adott oda a görnyedt hátú kuruzslónak. Az belenézett és meglátta, hogy csupán garasokkal van teli.
- Micsoda? Mert maradtak patkányok?
- Hát igen… maradtak. Mert hallották őket neszezni. Épp az előjáró is látott egyet az udvarán. Meg örüljenek, hogy megpihenhettek a város határában. Pár sutyorgó azt is elerjesztette, hogy a kuruzsló meg a kompánia boszorkánysággal foglalkozik, a szerek, amiket adtak, inkább megbetegítik az embert, mintsem meggyógyítják. A tűztáncos nő pedig énekes bűbájjal hívta magához a patkányokat. Végül a mutatványosok feladták az alkudozást és a bizonygatást. Inkább elindultak a falu határába. A feltüzelt tömeg gúnyolta őket, és rájuk kiabálták az eretnekséget, a mágiát… valahogy előkerült pár tojás, kisebb kövek is. Én nem mentem velük, a piactéren maradtam. Csak a tömeg hangját hallottam. Teljesen megvadultak, mert megijedtek, hogy őket is majd megbabonázzák. Aztán a többit csak a nagyszájú hencegőktől tudtam meg.

Az előjáró megparancsolta, hogy tisztítsák meg a várost, mert bizony a bűbájosok egy héten át voltak itt, és ki tudja, mit műveltek éjszakákon át. Már a kocsin voltak, amikor a pepita színű deszkák lángra kaptak. Az öreg hajtotta a lovakat, de azok megbokrosodtak a tűztől. A kardnyelőt homlokon találta egy kő, így az elájult, ha meg nem halt… valószínűleg a tűztáncos szerei, amiket az előadásoknál használt, felerősítette a tüzet. És így a megvadult lovakkal áttörték a fahíd korlátját és a felduzzadt vizű folyóba estek. Az pedig gyorsan elnyelte őket. Milyen bátraknak képzelték magukat, Isten bajnokainak, akik megszabadították a világot egy boszorkánycsaládtól. Egyre vadabb dolgokat meséltek, hogy miket láttak azon az egy héten keresztül. Hogy a kardnyelő lenyelte a patkányokat, az öreg meg azokból főzte a gyógyitalait… hát így kapták meg a fizetséget…

- Akkor őket találták meg később az erdőben… - szólalt meg elborzadva az egyik testvér.
- Igen. Egy vadőr talált rájuk, aki a szomszéd városnak dolgozott, és jelentette. A városőr vezető nem vizsgálódott sokáig. Kis Hameln lakói, az élükön az előjáróval, pedig nem tudtak semmit. Így a dolgot hamar elfelejtették.
- A falu lakói közül senkinek nem támadt bűntudata?
- Bűntudat?! Fura dolog az. Én napokig nem tudtam aludni, ha el is aludtam, azt álmodtam, hogy a vörös hajú énekesnő mosolyogva veszi át tőlem a rózsákat, s mikor odaadom őket, azok tűzre lobbannak és elégetik a szerencsétlent… valószínűleg mások is hasonlóan aludhattak, mert egy-két család gyorsan és csendben távozott, akik pedig halkan hangot adtak a rossz érzéseiknek… nos, őket a boszorkánycsalád bűbája még fogva tartotta. Ki lettek közösítve, vagy éppen leégett a házuk… szóval gyorsan semmivé lett a bűntudat.

Az ősz mesélő belenézett a kupájába. Majd a hallgatóságára nézett. Észre sem vették, és a történet közben majdnem elfogyott az italuk. Rendeltek még két korsó bort. A fogadós gyorsan kihozta a borokat. Az öregember belekortyolt a fakupába és a tekintetén látszott, hogy elmerült a múltban.

- De hogy lett a tűzvész? Csak nem az egyik család véletlen háztüze? – érdeklődtek a testvérek. - És mi lett a testekkel az erdőben?
- A testeket a szomszéd város temette el az erdőben, mert hozzájuk tartozott az erdő. Mikor megtalálták őket, nem igen lehetett már szállítani azokat. Egy gyermek és két férfi… csak ennyit találtak. A tűz… a tűz - s itt újra megborzongott a mesélő - pedig nem a legrosszabb volt. Egy évre rá… meleg éjszaka volt, a hegyek felől sűrű, sötét felhők úsztak a falu fölé. Nem esett, de villámok fénylettek fel a felhők között. A homály mintha ragadt volna. A város lakói elbújtak az otthonaikba, mert a felhőt látva előbújtak az emlékeik. Addigra már teljesen árva lettem. Még mindig mankóval jártam, és ritkán ettem. Hosszú idő után újra előjött a rémálmom. De most a tűz nem emésztette el az énekest, sőt a tűzben táncolva énekelt. És erre ébredtem…

- Mire? A tűzre? – kérdezték izgatottan.
- Nem… nem. Még mindig hallom a hangját. Tiszta volt és erős. Szomorú, de a szomorúság alatt ott erősödött a harag tüze. Énekelt. A nő, akit nem találtak meg. Ő énekelt a villámló ég alatt. Először távolról hallottam, majd egyre közelebb. Nem bírtam megállni, kimentem a házból és a hang irányába botorkáltam. De nem csak én. Más gyerekek is. Csak gyerekek, no meg a csupaszfarkúak. Ott szaladgáltak a lábunk között, vörös szemeik parázsként izzottak. A hegyek irányából jött, a piactéren keresztül, a híd felé tartott. Pepita mintájú ruha volt rajta. Fehér volt, akár a hó, a szeme pont olyan színű volt, akár az ég. A hangja lélekbe hatoló. És… és… a jobb kezében kék színű láng lobogott…

- Lángolt a keze?
- Igen. Körülötte pedig papírlapok keringtek, azok a plakátok, amiket kitettek a faluban. A teste előtt pedig egy jókora könyv úszott, vagy lebegett, vele teljesen egy időben haladva. De azt a könyvet nem fogta senki! A könyv fölött pedig sötét színű papírok úsztak a levegőben! De azt nem tudom, mi volt rajtuk, egyszerűen nem emlékszem rá…
- Levegőben úszó könyv… - hitetlenkedett az egyik testvér -, meg a kiszögelt plakátok keringtek körülötte? Ez hihetetlen…
- Pedig így volt. Sőt! Egy patkány felmászott a bal kezére és ott mászkált a tenyere és válla között, mi gyerekek pedig megbabonázva követtük őt. Minden gyerek, aki már járni tudott, őt követte és énekeltünk vele. Legalább is egy versszakot a sok közül.
- És a szülők, a felnőttek, az előjáró és az emberei? Ők mit tettek?

- Mit? A legtöbbjük semmit. Megbabonázta őket is a dal. Az ajtón kívülre nem tudtak lépni. Mintha megbénultak volna. Voltak páran, akik megpróbáltak, de elestek, hiába kaparták a küszöböt, és sírtak a gyermekük után, mintha a valami nem engedte volna őket. Aztán az előjáró házából is kisétált a lánya. Hálóruhában, ami olyan színű volt, mint a tűztáncos bőre. Az előjáró sem tudta átlépni a küszöböt, de megfenyegette a mutatványost. Az felé nézett, elmosolyodott és a patkányos kezével a ház felé intett. Az eddig a lábunk között nyüzsgő, szőrös jószágok hang nélkül neki iramodtak. Pillanatokon belül ellepték és marcangolni kezdték az előjárót. Egyetlen szőrös csomónak nézett ki és visított. De az ének erősebb volt. És már nem szomorú, hanem dühös. Nem tudom, honnan jött annyi csupaszfarkú, de sokan voltak, és nem csak az előjárót támadták meg. Minden olyan lakót, akik nem lettek megbabonázva, akik sírtak vagy kiabáltak a gyerekek után. Mind meg lettek támadva. Ott nyüzsögtek rajtuk a szőrös testeikkel… ő pedig csak énekelt… ma is hallom, ma is tudom a szöveget…

- El tudja énekelni, vagy el tudja mondani?
- Megpróbálom elénekelni, bár nincs túl jó hangom… hallgassák…

„Szívem üres, szívem kihalva
Dalomban a pokol hatalma,
Ki nem tanultam mesterséget,
Hogy mit tudok: most megnézzétek!

Hadd hallják meg a hegyek, síkok:
Most megfújom a varázssípot!
Az Isten engem nagyon megvert,
Patkányt fogtam, most fogok embert.

Mindegy nekem: ha nő, ha férfi
Az agg, a gyermek is megéri
Én rontó, gonosz fáradságom,
A sípszóra ha jőni látom.

Elhagyja játékát a gyermek,
A férfi délibábot kerget,
Jegyest én eltépek arától,
A barátot a barátjától.

Dalomból csap a gyilkos hőség,
Anya elhagyja csecsemőjét,
Tudós a fényt, mely néki lángolt
És követik a szörnyű vándort.

Pihen a munka, áll a vásár,
Velem jő gazdag, szegény sáfár,
Ődöng a pap a templomtájon,
Mert nem zúg csak az én Zsoltárom!

Zeng, zúgva betölt zeget-zugot
S amerre megyek, merre futok,
Utánam jőnek esve-állva
És nem tudják, hogy a halálba!

Utánam jőnek szembehúnyva,
Viszem őket a hegyen túlra,
Hol szertefoszlunk esti köddé
És visszatérés nincsen többé.

Ki nem tanultam mesterséget,
Hogy mit tudok: most megnézzétek!
Szívem üres, szívem kihalva,
Dalomban a pokol hatalma!”


- Az utolsó sorokat vele énekeltük. Semmit sem tettünk, csak sétáltunk utána és énekeltünk. Mezítláb, hálóruhában… csak mentünk, miközben fejünk felett hang nélkül villámlott az ég… énekeltünk. A városból kiérve a többiek átsétáltak a hídon, én addigra már lemaradtam valamelyest, mert a mankó nélkül indultam el. Magam sem tudom, hogyan sikerült. Néha, mintha a falaknak támaszkodva bicegtem volna… de végül elfogytak a falak. El is estem párszor, de hívott a dal. Úgy éreztem, mennem kell utána. A többi gyerek átsétált a hídon és az erdő felé menteteltek. Az erdő fái közül szürke köd kúszott feléjük és lassan belevesztek. A nő a híd falu felőli oldalán állt meg. Bal kezével az erdő felé mutatott és énekelt, egyfolytában énekelt. A könyv ott volt előtte. A könyv fölött a sötét színű papírlapok… a mutatványos plakátok, amik ott keringtek körülötte, egyszer csak lángra kaptak. Ekkor jobb kezével a város felé mutatott és a kék tűz egy nagyot lobbant és eltűnt. Ekkor megdörrent az ég, és egy hatalmas villám csapott be valahova a város közepébe. Majd még egy… és még jó pár. Én megpróbáltam felállni. De nem igazán ment. Kúsztam, csúsztam a hang felé… majd valaki megérintett. A nő volt az. Még akkor is énekelt, de már szomorúan. Halkan. Nem volt már semmi körülötte, vagy előtte. Csak ő volt pepita ruhában, vörös hajjal, könnyekkel a szemében és sebzett ujjakkal. Megsimogatta az arcom. Keze olyan hideg volt, akár a téli éjszaka. Rám mosolygott és többre nem emlékszem… elájultam.

- Akkor magát találták meg a leégett házak előtt?! - hitetlenkedtek a testvérek.
- Igen. Nem tudom, meddig voltam ott. Állítólag akkora volt a tűz, hogy messzire ellátszódott a fénye. Mire odaértek a szomszéd városból, már leégett. Üszkös romok maradtak csak. És a felnőttek, meg a pólyások, a járni még nem tudó gyerekek feketére égett holttestei. Meg én véresre horzsolódva, lázas önkívületben. Állítólag majd két hétig voltam ebben az állapotban. Csoda, hogy nem haltam bele. A házakból semmi nem maradt, kísértetjárta hely lett állítólag. Nem tudom… én már soha nem mentem vissza… a városból is az első alkalommal eljöttem.

Átutazó kereskedők vittek magukkal. Ott segítettem, ahol csak tudtam. Megtanultam bicegve, sántítva járni. Messze-messze kerültem onnan. Még ma is csak futnék, de már rájöttem, hogy nincs az a hely, ahol ne álmodnék azokkal a mutatványosokkal. Hát igen… így történt. Nem volt foltos ruhában furulyázó férfi… nem. Pár jó szándékú, dolgos idegen. Akik megkapták a jutalmukat, ahogy a falu is. Ennek már több mint ötven éve. És csak én emlékszem erre, mert senki más nem akad, aki el tudná mondani az egész történetet. Azok a gyerekek, lehettek vagy százötvenen… ők nyomtalanul eltűntek. Soha nem találták meg őket… soha… csak énekeltek, miközben a ködbe vesztek… „Szívem üres, szívem kihalva, Dalomban a pokol hatalma!” - motyogta az utolsó szavakat az öreg. Majd elhallgatott.

- És utána? Senkit nem találtak meg az erdőben? Hová lettek? Minden leégett?

Az mesélő azonban már nem válaszolt, feje lehorgadt, tekintette valahol máshol járt. A fogadós lépett halkan a testvérekhez.

- Ennyi volt, urak. Már nem fog szólni többet az este. Még elüldögél pár órát, aztán kisétál innen szótlanul. Majd pár nap múlva visszajön, leül és várja, hogy valaki újra meghallgassa a történetét.
- Maga szerint… igaz, amit mesélt? – álltak fel a testvérek. Letettek még pár érmét az asztalra és csapossal arrébb mentek.
- Hogy igaz-e? Nem tudom. A történetet mindenki egy férfival ismeri, aki hegedűvel, vagy furulyával elrabolt több mint száz gyermeket, mert nem fizették ki, hogy eltüntette a patkányokat. Vannak olyanok, akik szerint a gyerekek visszatértek, meg végül csak megkapta a pénzét. Mások szerint csak három gyerek maradt meg, akik el tudták mesélni a történetet. Az biztos, hogy az öreg elég részletesen tudja elmesélni a történetét… és az ő meséje sokkal rémisztőbb, mint a többi ember meséje… de kérnek-e még valamit az urak?
- Nem köszönjük! Elég volt mára az italból és a rémtörténetekből. További szép estét, fogadós!
- Önöknek is! Remélem, fognak tudni aludni… mert nem sokan tudtak, mikor meghallották a Sánta történetét… Jó éjt!

A két férfi kilépett a fogadóból. Egy darabig szótlanul sétáltak, csupán lépteik koppanása hallatszódott a köveken.

- Tudod mit, drága testvérem? Én nem biztos, hogy tudok aludni. Menjünk a szállásunkra és írjuk le, amit hallottunk!
- Amit hallottunk? Lebegő könyvvel, meg lángoló kezű boszorkánnyal? Nem, nem… ez így nem jó lesz… mindenki másként ismeri a történetet, de azért beletehetünk némi igazságot a mesébe…

VÉGE



(A műben olvasható vers Reményik Sándor munkája)

Előző oldal Tordai Gábor