A vén eperfa

Szépirodalom / Novellák (819 katt) szli
  2015.03.22.

A kicsiny szabolcsi falu semmit sem változott az évek során. Mintha megállt volna az idő kereke. Az udvaron virágok termelik a nektárt, a kertben takaros gyümölcsfák pompáznak. A régi vályogházikó apró ablakaival ismerős emlékeket idéz a hazalátogató emberben.

Hatalmas, csillogó fekete autó jelenik meg a poros utcában, feltűnést kelt a szomszédok között, akik az alig elhúzott függöny mögött fürkésző szemükkel igyekeznek kikémlelni a jövevény kilétét. Egyenes tartású úrféle száll ki a limuzinból, hívás nélkül, határozottan lép be az udvarba, nyitva hagyva a nyikorgó, öreg kaput. Férfiúvá érett érces hangon mondja:

- Jó napot! - nem a tisztes köszönés végett, inkább, hogy figyelmezzen rá valaki. - Merre bujkálnak? - inkább fitymálóan, mint kérdően.

A hangra a kas felől előtűnik a gazda, hajlott gerincű, ősz öregember, a disznóólhoz érve leteszi a vellát, és kíváncsian közeledik az ismeretlen felé, csak közelebb lépve ismeri meg az eperfa árnyékában álló fiát, szeme sarkában megcsillan egy könnycsepp, alig hallhatóan motyogja:

- Kisfiam, te vagy az?
Fölényes hang válaszol:
- Ha látja, minek kérdezi?

Az ellentmondást nem tűrő választól a szomorú csend magas falat emel apa és fia közé. Az apa a nyári konyhába invitálja fiát, közben elcsukló hangon meséli, hogy a mama két hónapja kórházban van. A fiú nemigen hallja, mert gondolatai messze járnak, homlokát a nagy töprengés sűrű hálója elfedi. Vonakodva ül le az asztal mellé a hokedlire, ápolt ujjaival előzőleg megérinti, hogy ellenőrizze a tisztaságát. A szerető atya igyekszik minden jóval kedvében járni rég nem látott fiának. Előkerül a tányérra a kolbász és kenyér, mellé paradicsom, paprika, és ki tudja, mennyi mindent rakna a csöppnyi asztalkára, ha érkezése lenne.

- Egyél kisfiam, addig én szívok fel egy korsó finom fehérbort, hogy jobban csússzon az étel.

A fiú belecsíp a kenyérbe és hideg, érces hangjával szakítja meg az invitáló szavakat.

- Nem vagyok én éhes! Sötét van itt, akár a kriptában, miért nem kapcsolja fel a lámpát?

Az apa sietve kapcsolja fel a villanyt, s közben mentegetőzik:

- Spórolok az árammal, mert kicsi a nyugdíjam.
- Ugyan már, amiben maga a hibás, azt ne kenje másra! - hangzik a könyörtelen válasz.

A szerető fiúból nagyon fontos ember lett a városban, így könnyen ítél meg másokat. A szülői ház, ahol tizennyolc évig élt, túl földhözragadt és poros viskónak tűnik mára. Fintorogva lép ki az udvarra, krákog, zavartan rágyújt egy cigarettára, megtörli izzadt homlokát egy illatos kendővel, majd gyorsan határoz.

- Na, megyek, apám, mert sietnem kell.

Villámgyorsan zárja be a kaput, az apa a kapun belülre szorul. Megfordul, és akkor veszi észre az eperfát, amin annyit játszott gyerekkorában. Homályos emlékek tűnnek fel előtte, amelyek zavart okoznak a gondolataiban. Az apja akkor ültette a fát, amikor a gyerek született, és ma már égig ér.

- Hogy megnőtt ez a fa! - morogja a fiú.
- Meg, fiam, látod, akármilyen magasra is tör a koronája, azért ebbe a földbe gyökerezett.

Az úrfi a kapun át felülről sietősen nyújt kezet az apának, nem néz rá közben, mert az autó riasztóját babrálja. A hatalmas autó felkavarja a szűk kis utca porát, és ahogy jött, olyan gyorsan tűnik is el benne. A nagyvilág elnyeli az autót és vele együtt a fiát. A könnyeivel küszködő apa még áll egy darabig a kapuban, közben megnyugszik az út pora, és vele együtt megnyugszik az öregember is. Lassan, komótosan elindul a szénaboglya felé, a disznóólnál vállára veszi a vellát, közben halkan súgja magának:

- A fiam volt?

Előző oldal szli