Gyilkosok kora: Prológus

Fantasy / Novellák (684 katt) anonim88
  2015.05.09.

A dermesztő hideg és a hófúvás igencsak lelassította az orléz lovagokat. A tél legalább öt héttel korábban érkezett a megszokottnál, ami rengeteg kellemetlenséget okozott.

- Mégis mi a fene van ezzel az időjárással? – bosszankodott egyikük.
- Vissza kéne fordulnunk, lord Coupé! – javasolta az ötfős kíséret parancsnoka. – Még legalább félnapnyi járásra van a város, ha egyáltalán jó irányba haladunk, de ilyen viharban ezt lehetetlen megmondani!
- Hát fordulj, te gyáva! – förmedt rá az öreg Sebastian Coupé, sötét szemeivel haragosan a parancsnokra pillantva.



Már belefáradt a várakozásba, a dolgok halogatásába. Először csak követet küldött a nevében, de az soha nem tért vissza. Akkor küldött még egyet, idővel egy újabbat, de egyikükről sem hallott többé. Aztán egyik éjjel egy hívatlan látogatója akadt.

Édes álmaiból vizelési ingere ébresztette. Kábán felült, szemei elkerekedtek, mikor megpillantotta az előtte álló árnyat. Máig nem tudja, az illető hogyan volt képes az őröket kijátszva a hálószobájába osonni. Kiáltani akart, de a torkának szegezett kés meggyőzte ennek ellenkezőjéről.

- K-ki maga?
- Ha valamit akar tőlünk, személyesen kell kérnie! – felelte egy női hang. Egy összegyűrt papírt dobott az ágyra. – Itt a város, a taverna és a személy neve, akit keresnie kell! – azzal elindult épp oly hirtelen, mint ahogyan felbukkant.



Sebastian arcába húzta csuklyáját, így próbálván védekezni a jeges szél ellen.

Magam kell, eléjük járuljak, mi? – gondolta. Ezt a legtöbb herceg személyes sértésnek érezte volna. A császáron és gyermekein kívül senkinek nem állt jogában az ilyesféle hangvétel egy főnemessel szemben, de Sebastian úgy döntött, lenyeli a békát. Tervei megvalósításához segítségre szorult, olyanra, amilyet csak ezektől kaphatott meg. Kénytelen-kelletlen, de alávetette magát a játékszabályoknak.

A testőrség egyik tagja összeesett. Ketten lehajoltak, de az őrgróf intetésére hátraléptek.

- Hagyjátok, csak lelassítana! Mondtam, csak a legerősebbek tartsanak velem! – megvetően a fiatal lovagra pillantott. Ősz szakálláról letört egy jégdarabot, mielőtt köpött egyet.

Túl a negyvenedik életévemen jobban bírom az utat, mint ezek az anyámasszony katonái! – gondolta. – Az egyik a hajón lett rosszul, ez meg egy kis hideggel nem képes megbirkózni! Remélem, a fereldeni lovagok még silányabbak, másképp komoly bajban leszünk!

Ferelden, Orlézia keleti szomszédja, amit sokan inkább az Orléz Birodalom részeként látnának szívesen, mintsem független államként, legalábbis az oléz nemesség köreiben. Sebastian is ezek közé tartozott, a tíz éve megköttetett „szégyenteljes kirkwalli béke” óta.

A városkapun két vacogó őr eresztette át őket a széles, kihalt főutcára. Sehol egy árva lélek, bár ilyen ítéletidőbe mégis kinek lenne kedve az utcákon dologtalankodni? Így haladtak egyre előre, a térdig érő hóban, dacolva az ítéletidővel, de végül csak megérkeztek a Szürke Homár nevezetű tavernába, ami a főtéren, a Városházával szemben állt.

Legnagyobb meglepetésükre a tavernát nyitva találták, igaz, a csaposon kívül nem talált bent senkit.

- Tiszteletem! – szólította meg a kövér, szakállas férfit. – Egy bizonyos Cliffet keresek.
- Megtalálta! – Sebastiant meglepte a válasz. Cliff, ezt a nevet mindig is egy vékony, pattanásos képű suhanchoz társította gondolatban, sosem egy nagydarab, kopasz kocsmároshoz.
- Remek! Akkor vigyél a főnöködhöz!
- A magam főnöke vagyok, jó uram! Ez egy családi vállalkozás.
- Nem a szaros kocsmád érdekel! - vágta rá türelmetlenül. - Én a Végzet Prófétáit keresem!
- Nem tudom, miről beszél – felelte szárazon, egy korsót törölgetve.
- Hagyjuk a játszadozást! Én vagyok az orléz keleti hercegségek ura, Sebastien Coupé! Fontos ember, fontos feladattal és rengeteg arannyal!
- Ó? Hát mé’ nem ezzel kezdte? – kérdezte vigyorogva a csapos. Nagyot kiáltott, mire egy fiatal fiú jelent meg. – Az urak a főnököt keresik.
- Erre tessék! – a fiú egy csapóajtóra mutatott.

Útjuk egy fénykristályok által megvilágított földalatti folyosón át vezetett.

- Van itt más valaki is? – kérdezte az egyik lovag.
- Nincsen – felelte a fiú határozottan.
- Akkor mik ezek a furcsa kaparászások?
- Biztosan csak a patkányok.
- Zeff, tán megijedtél? – gúnyolódott egy idősebb, fogatlan lovag.
- Én? Soha!
- Ne tagadd! Idáig érzem! Szerintem nadrágot kéne váltanod!

A folyosó egy hatalmas tölgyfaajtóval ért véget, rajta egy ember nagyságú napos címer. Sebastian azonnal felismerte, ez a Káptalan egyház címere.

Egy templom? - gondolta. - Mit keres egy templom a föld alatt?

Az ajtó kinyílt, egy hatalmas, földalatti csarnokot tárva eléjük. A padokat eltávolították, a falakon fáklyák világítottak. A lovagok tátott szájjal haladtak el a hatalmas tartópillérek előtt, végig, mindkét oldalt az oszlopok között két-két csuklyás alak állt. Összesen tizenkettő.

Mikor az utolsó mellett is elhaladtak, egy lépcsősorhoz értek, ami egykor a papnők szónoki emelvénye lehetett, most azonban trónként szolgált.

- Sebastian báró, igaz? – hangja mély volt, és lenéző. – Én Dunkel vagyok, a Végzet Prófétáinak vezetője.

Báró? Én herceg vagyok, nem egy egytelkes őrgróf! Ennyire ostoba lenne ez az ember, vagy szándékosan bosszant? – mérgelődött magában Sebastian, de aztán eszébe jutott, most bizonyára próbára teszik.

- Tisztelettel, uram, nem őrgróf vagyok, hanem herceg.
- Felőlem! – világoskék szemei fagyosabbnak tűntek a kint tomboló hidegnél is, érdektelen hangja csak ráerősített erre az érzésre. – Most beszéljünk az aranyról!
- Igen, a megbízás…
- Tudok róla, a küldötteid ismertették a feladatot és a fizetséget is.

Átkozott, meghallgatta őket, mégis iderángatott! A zarándokút, a napos címer, a templom, a követők, a trón, a rajta ülő férfi. Így akarja éreztetni a kettőnk közti különbséget? – Sebastian egyre dühösebb lett. Végignézett a csuklyásokon. – Mind erősek, de ebből a férfiből valami olyan aura áramlik, amitől kiráz a hideg! Elég egy rossz szó, vagy mozdulat, és nekem végem! - gondolta.

- Dupla pénzt akarok, és megegyeztünk! – Dunkel hangja elárulta, ellenvetésnek helye nincs.
- Legyen! Nem érdekel, mi az ára, ha megkapom a bosszúm! - Ha már eddig elment, nem fordul vissza.
- Most távozhatsz!
- Várjon! Mikor hajtják végre?
- Hamarosan. Most pedig távozz!

Megfordult, kíséretével tett néhány lépést.

- A-a – szólt egy gúnyos hang. Egy villanással később Sebastian négy testőre holtan feküdt. – Csak te kaptál engedélyt a távozásra.

Sebastian ijedten meredt az előtte álló férfi sárga szemeire, de szólni nem mert egy szót sem.

- Kérem, Sebastian herceg, kövessen! – intett az inasfiú, mintha semmi se történt volna.

Előző oldal anonim88
Vélemények a műről (eddig 2 db)