Vérrel írt krónikák... XII.

Fantasy / Novellák (626 katt) bel corma
  2015.03.29.

Feleszmélvén révületemből, alaposabban szemügyre vettem táborunkat. A bőrváltók szétszabdalt, gőzölgő tetemei förtelmes szagot árasztottak, kocsonyás maradványaik pedig vastagon borították a földet. Narmiraen egy könnyed mozdulattal lecsapta kardjáról a rátapadt nyálkát, majd ügyesen megtörölte a pengét egy finom kelmében. Amelia sápadtan üldögélt egy lapos kövön. Amikor végre észrevett, sikerült magára erőltetni egy elkínzott mosolyt. Átkoztam magam könnyelműségemért, amiért nem hoztam létre komolyabb védelmet a sátrak körül, ám ennél is jobban aggasztott Ariel és Nikodémusz eltűnése.

Féltem, hogy a nőn esetleg újra elhatalmasodott a szomjúság, a kárhozottal kapcsolatban pedig teljes volt a bizonytalanságom. Nemrég csatlakozott csak hozzánk és megvolt rá az esély, hogy az ő keze is benne van az éjszaka folyamán minket ért támadásban.

Kiélesített hallásom halk, súrlódó neszre lett figyelmes. Olyan volt, mintha könnyű lábak tapodnák a durva sziklán, én pedig lassan felnéztem a fejem fölött húzódó, tíz láb magas sziklaplatóra. Ariel állt a meredély szélén. Ragadozómosolyt villantott felém, majd egy kecses ívű ugrással lehuppant mellém a földre. Lábait csak könnyedén hajlította, hogy tompítsa a zuhanás erejét. Ujjai hegyével épphogy érintette a talajt, egy pillanattal később pedig már vigyorogva egyenesedett fel.

Lenyűgözött engem az ereje, ezzel egyidőben pedig felvillantak agyamban az éjszakai rémálom zavaros töredékei. Viszonylag gyorsan sikerült elhessegetnem a képeket. Próbáltam meggyőzni magam, hogy Ariel semmit nem sejt a dologról és csak reméltem, hogy éles szeme nem figyel fel hirtelen támadt zavaromra. A lelkemben újra feléledő gyanakvásra összpontosítottam és végre sikerült megszólalnom:

- Hol a pokolban voltál?
- Vadásztam… - mondta vidáman és tarisznyája mélyéről véres csomagot húzott elő, majd választ sem várva, ledobta a lábam elé a földre.

Egy bőrváltó feje volt az, ám ennek az arca különbözött a többiétől. A koponyacsontra vastag szürke bőr feszült, agyarai pedig hosszabbak és vastagabbak voltak, mint éjszakai látogatóinké. Rossz érzés kerített hatalmába.

- Olyan, mintha valamiféle harcos lenne…
- Ráhibáztál… Úgy küzdött, mint egy fanatikus, persze csak addig, amíg le nem téptem a fejét!
- Nikodémusz veled volt?
- Jövök már, jövök!

Mintegy végszóra az apró, beteges külsejű emberke is megérkezett. A sziklák takarásából óvakodott elő és szuszogva mászta meg az emelkedőt, egy perccel később pedig már ott állt mellettem. Sietve lehunytam a szemem és megpróbáltam beférkőzni az öreg elméjének kusza labirintusába. Legnagyobb megdöbbenésemre láthatatlan falba ütköztem és hamarosan felhagytam a hiábavaló próbálkozással, hogy kifürkésszem a gondolatait. Tompa tekintete most feneketlen kútként csillogott, melyből semmilyen érzést, vagy gondolatot nem tudtam kiolvasni. Megborzongtam…

- Mintha egy bosszúálló nemezis járt volna ezen a helyen… - mondta Nikodémusz és megnyalta a kőtömb oldalára felkenődött kocsonyát. Hangja ártatlanná és furcsán réveteggé szelídült, ahogy tovább fűzte szavait. – Mégis… mi okozta ezt?

Még érzékeltem, hogy a manaháló lobot vet, de már képtelen voltam megakadályozni a kitörni készülő varázslatot. Amelia hangja éles pengeként hasított a levegőbe:

- FÁJDALOM!!!

A hatalomszónak szerencsére csak a szele érte el az öreget, ám az így is hanyatt vágódott a sziklás talajon. Kínlódva könyökölt fel és láttam, hogy törött orrából és széthasadt ajkából csorgó vére egy szempillantás alatt nyálkás, fekete kóccá áztatta ritkás szakállát. A lány kényelmesen, sétálva közeledett felé, én pedig úgy döntöttem, hogy egyelőre nem avatkozok közbe. Reméltem, hogy a tünde többre megy majd vele, mint én.

Amelia megállt fölötte és lassan, ráérősen elővonta a hüvelyéből karcsú tőrét. Leguggolt a kárhozott mellé és pengéjét kíméletlenül az álla alá feszítette, majd annak hegyével megemelte az öreg fejét.

- Te hoztad a nyakunkra őket? – a királylány hangja most kemény volt és parancsoló. Választ követelt magának és uralkodáshoz szokott természete nem tűrt semmilyen ellentmondást.

Láttam, hogy az aggastyán tekintete kitisztult, majd lassan megrázta a fejét. Hangja most szokatlanul halk volt:

- Úgy döntöttem, körbeszimatolok egy kicsit, amíg ti pihentek. Ellenség után kutattam és sikerült is ráakadnom egy démonokból álló csapatra innen úgy egy mérföldnyire, délre. Nem vettek észre, én pedig addig lapultam egy kőtörmelék takarásában, amíg az ivadékok odébb nem álltak. Sikerült kihallgatnom a beszélgetésüket, így megtudtam, hogy valamiképpen érzékelik a jelenlétünket. Egyelőre nem sejtik, hogy kik vagyunk, de tisztában vannak az erőnkkel. Kissé tartanak tőlünk, ezért úgy döntöttek, hogy egy ideig párhuzamosan haladnak velünk. Abban bíznak, hogy talán erősítést kapnak és egy alkalmas helyen kelepcébe csalhatnak majd minket. Az biztos, hogy most egy meredély alján vonulnak és a szavaikból úgy vettem ki, hogy nem áll szándékukban megmászni azt. Viszonylagos biztonságban vagyunk tőlük, ám ez a helyzet bármikor változhat. Szerintem jobb lenne fokoznunk a tempót, ha nem akarjuk démonvacsoraként végezni!

A lány kielégíthette a válasz, mert kemény arcvonásai végre megenyhültek.

- Sajnálom, amit veled tettem, de tudnom kellett, hogy nem űzöl velünk kettős játékot! Ha gondolod, meggyógyítom a törött orrodat…
- Hagyd csak… Az én testem gyorsabban regenerálódik, a varázserődre pedig még szükségünk lehet.

Amelia felállt és egy könnyed mozdulattal a hüvelyébe lökte a tőrét. Lehajolt és kezet nyújtott az öregnek, majd felsegítette őt a földről.

Úgy döntöttem, ideje továbbállnunk. Amíg a többiek szedelőzködtek, én félrevonultam és félig kivontam a tokjából obszidián kardomat. Újra megcsodáltam a pengén tükröződő, majd elfolyó tükörképemet és rebbenő ujjaim megérintették a fegyver markolatába ágyazott tökéletes gyémántot. A kapitány hangja zökkentett ki merengésemből:

- Ügyesen forgatod a fegyvert!

Tétován megráztam a fejem, hogy összeszedjem elkalandozó gondolataimat.

- Csak… szerencsém volt. Te kettőt is levágtál közülük.
- Őseink úgy tartották, hogy az ilyen csodálatos holmiknak lelkük van. Ha szerencsés vagy, akkor hozzád is egy ilyen kard került!

Meglepett a hangsúlya és sikerült elkapnom a tekintetét. Íriszén ezüstös felhő suhant át, majd látva megdöbbent arckifejezésemet halkan felnevetett.
- Honnan tudtad, hogy…
- Csak egy megérzés volt, nem több! – mondta ártatlanul, majd a vérszínben derengő hegygerinc felé intett. – Szerinted megpróbálnak majd elénk kerülni?
- Remélem, hogy nem – suttogtam és óvatosan a tokjába csúsztattam a fegyveremet.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 4 db)