Születésnapi ajándék
Megborzongtam. A fagyos levegő nem tett jót a tüdőmnek.
- Hogy kerültem ide? – kérdeztem magamtól.
Egy mezőn álltam, az éjszaka közepén. Pizsamában. Fáztam, mégis melegem volt. A szememből folyamként zúdultak a könnyek. Nem tudtam, hogy miért sírok. Nem tudtam, hogy miért vagyok ott, ahol. A holdat eltakarta egy felhő. Éreztem a telet, az őszt és a tavaszt. Olyan volt, mint egy téli reggelen, mint egy őszi délutánon, vagy egy hűvös tavaszi estén. Figyeltem, hogyan lesz a könnyeimből tócsa a földön. Fél óráig álltam így, gondolatok és érzések nélkül. Aztán eszembe jutott, hogy mi is történt. Kiesett a kezemből az addig szorongatott bicskám, én pedig leültem a földre. Most már tudtam, hogy miért állok egy mezőn, sírva és gondolatok nélkül, pizsamában, az éjszaka közepén, és hogy miért szorongattam az előbb még azt a bicskát.
Otthonról jöttem el, mert csalódtam, féltem, és úgy éreztem, hogy már semmi sem köt ahhoz a régi, kis faházikóhoz, amiben eddig éltem. Csalódtam saját magamban és az agyamban. Nem bíztam már abban, hogy épelméjűnek lehet engem nevezni. Féltem saját magamtól, az emlékektől, az érzelmektől és az ítéletektől. Nem dorgálhatott meg ezután senki, hogy későn mentem haza, mert már nem volt, hova hazamennem.
Ahogy ezeket gondoltam, sírásom abbamaradt, bár még mindig érzelmek nélkül tekintettem magam elé. Lenéztem a bicskára. Az emlékek még részletesebben törtek ki a felszínre, és újra bőgni kezdtem, bár a szomorúság egy aprócska szála sem érzékeltette magát a közelemben. Csak találgatni tudtam, hogy miért nincsenek érzéseim. Idegtépően nagy csend volt. Egyetlen autó zaját sem hallottam, egyetlen sziréna sem üvöltött. És ez volt a legidegesítőbb. Hogyhogy senki se vette még észre? Hogyhogy senki sem keres még eszeveszetten, és üldöz fáradhatatlanul?
Délután kezdődött az egész. Egyedül voltam otthon, és a szemhéjamat vizsgáltam belülről. Nem aludtam, csak pihentem. Gondolkoztam, hogy mit adjak ötéves húgomnak a születésnapjára. Még mindig nem vettem neki semmit. Kinyitottam a szememet, mert furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, valaki van még rajtam kívül a szobában. Nem volt ott senki, de hirtelen elhomályosult minden, és én csak a kék árnyalataiban láttam. Fel kellett állnom. Ki kellett nyitnom az ajtót, és szívéjesen kellett üdvözölnöm az épp csöngető apámat, húgomat, meg bátyámat, aki tizenhét éves múlt.
Miután bejöttek, be kellett csuknom utánuk a kaput. Hirtelen rendesen láttam mindent, és beinvitáltam őket az ebédlőbe. Leültünk, majd megvacsoráztunk. Az emeleten, mikor már mindenki feljött, megint kékben kezdtem látni. Egy kis idő múlva arra eszméltem, hogy apám kiabál valamit, és testével takarja el Bradleyt és Maryt. A kezemben volt a bicskám, és őrültként tekintettem rájuk. Mary és Bradley (pedig neki nem volt szokásában) sírtak, és a sarokba kuporodva, félve tekintettek rám. Már mindenki pizsamában volt, én is és ők is.
Ijesztő, mélyről feltörő röhögést hallattam, amit életemben még soha. Hogyhogy Bradley és apám fél tőlem? Azt még megértem, ha Mary fél, de ő még kicsi, és sok mindentől meg tud ijedni, de hogy a bátyám, meg az apám félne tőlem, azt soha sem tudtam elképzelni. A karomban rettenetes erőt éreztem. Megint homályosan láttam. Később Mary és apa kiabálására és sírására ébredtem kábultságomból. Bradley feküdt a padlón vérrel áztatva. Mellkasán egy kis lyukkal, és üres tekintettel meredt a plafonra. Mary rángatta, mintha fel akarná kelteni.
- Bradley, ébredj, ébredj! – kiabálta. – Még nem mostál fogat! Majd csak utána fekhetsz le aludni!
Apa a kezével törölgette a szemét, majd odaszólt Marynek:
- Bradley nagyon mélyen alszik, nem fog felkelni.
Közben védte is a húgomat. Nem értettem, hogy mi történt, és hogy miért fekszik Bradley holtan az emeleti folyosón. A kezemben volt a bicska, úgy szorongattam, mintha attól félnék, hogy valaki elveszi tőlem. A penge, a nyél, meg az egész kezem vörös volt a vértől. Értetlenül bámultam a családtagjaimra. Majd elmém újra elhomályosult. Most láttam, hogy mi történik.
A bicskát magam elé nyújtva közeledtem az éppen Maryt a hátára kapó apám felé. Ő menekülni kezdett előlem. Rossz helyre ment, a fürdőszobába. Sarokba szorult. Én lassan közeledtem felé, majd egy mozdulattal hasba döftem. Ő összerándult, begörnyedt, majd a húgomat elejtve eldőlt. Mary nem tudta, hogy mi történik körülötte. Egy perc múlva kiszúrtam mindkét szemét, ő pedig hullaként borult a fürdő padlójára…
Aztán észhez tértem, de még mindig nem tudtam, hogy mi történt. Megöltem az apám és a testvéreimet? Én tettem mindezt? De hát miért? Mi történt velem? Azt hiszem, jogosan menekültem el. Minél messzebb akartam kerülni onnan. Nem számított, hogy hova, vagy merre, csak el, valahova, máshova, messzire. Néhány órányi séta után jutottam el oda, ahol most voltam. Mivel gyaloglás közben megint „bekékült” nekem a világ, nem láttam, hogy merre megyek.
Könnyeim miatt fátyolos szemmel pillantottam újra a késre, és egy gyönyörű gondolat gyökereit kezdtem el táplálni azzal, hogy felemeltem a földről. Fölnéztem az égre, majd a szívemnek tartottam a pengét. Úgy gondoltam, talán, ha én is meghalok, könnyebben megbocsátást nyerek a családomtól is és Istentől is. Mikor a bicska már eléggé közel volt ahhoz, hogy átfurakodjon mindenen, és eljusson a szívemig, meginogtam, és nem mertem megölni magamat. Féltem, hogy fájni fog. Ekkor kék látásom visszatért, és a kés szinte magától a szívembe szúródott. Életem utolsó másodpercében még láttam, hogyan spriccel szét a vérem a szélrózsa minden irányába…
- Igen, itt Johnny! Beszélhetnék a főnökkel?
- Rendben! Mr. Horton, Johnny az!
- Mi történt? Megtalálta?
- Azt hiszem, igen. Ugyanolyan pici seb van a mellkasán, mint a másiknak. Nála van a bicska. Azt hiszem, ő ölte meg a többit is. Aztán eljött ide, és magával is végzett…