Linktár

Kard és pöröly I.

Lesz egy-két keresetlen szavam ahhoz a fennhéjázó báróhoz! És hacsak nem akar magának egy kiadós verést, mélyen az erszényébe kell nyúlnia a hájas disznajának – bosszankodott magában Raek Werthon, miközben lecsapott egy szúnyogot.

Úgy vélte, ha most valaki látná, inkább hinné egy koszos koldusnak, mintsem véres csatákat megélt harcosnak. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy noha a térkép szerint csak a láp szélét érinti az útvonal, mégis alig haladt valamit az utóbbi órákban, és immár a harmadik éjszakát kell az óriási erdőségben töltenie.

Az arcára mély árnyékot vető csuklyát hátratolva végighordozta tekintetét a környező fákon. A nap már kezdett hanyatlóban lenni, így egy kis tisztáson jelölte ki erre az éjszakára a táborhelyét, mely viszonylag mentes volt a sártól és nedvességtől. Némi mohát hámozott le egy meglehetősen vaskos, de már pusztulófélben lévő fa törzséről, és elhalt gallyakat tördelt a tűzrakáshoz. Lámpaolajat csepegtetett rá, majd, ahogy a kovakövet pattintgatva próbált szikrát varázsolni, a gondolatai – a mai nap folyamán már sokadjára – ismét elkalandoztak.

Az utóbbi időben egyre többször kapta magát azon, hogy a múlton mereng, s hogy miként alakult volna az élete, ha bizonyos dolgok másként történnek. Egykoron nagy hírnév és tisztelet övezte, mely mára halovány emlékké fakult. Hol ocsmány szörnyetegek levadászásával, hol a kikötőkben ringatózó dereglyék kirakodásával, vagy pedig felfuvalkodott katonácskák parancsaira ugrálva, heti zsoldon tengődve kénytelen megszerezni a napi betevőt, de mindig is ott motoszkált szívében a vágy, hogy egyszer még újra kivívja a faja és klánja tiszteletét.

Misem egyszerűbb – gondolta. - Csupán megbocsátást kell nyernem a Fehér Lovagrend Uraitól, el kell érnem, hogy vonják vissza a száműzetést, és hogy amikor visszatérek, ne csapják le azonnal a fejem. Továbbá bizonyítanom kell az ártatlanságomat, és felkutatni a valódi bűnösöket. Bakfitty! Semmi az egész.

Már egészen megszokta a saját magán való gúnyolódást, elvégre csakis magának köszönhette, hogy így alakultak a dolgok. Túlságosan naiv volt, és ennek meg is lettek a következményei. Népének legnagyobb szentségtöréséért, valamint árulásért ítélték életfogytig tartó száműzetésre, és élt a gyanúperrel, hogy ha nem nemes atyja lett volna a klánparancsnok, valószínűleg már rég egy jelöletlen sírban bomladozna a fejetlen teste. A lelkét mardosó bűntudat, a kitaszítottként eltöltött öt esztendő alatt szemernyit sem enyhült. Szégyent hozott atyjára, aki csalódott benne, meggyűlölte, és olyan bűnökért kárhoztatta erre a szégyenteljes életre, amiket valójában el sem követett. Egyetlen percig sem táplált haragot a szívében apja iránt, hisz ő csak azt tette, amit egy jó vezetőnek tennie kellett abban a helyzetben, de szentül megesküdött, hogy bosszút áll még az alávaló hitszegőkön, akik tőrbe csalták, elárulták és ide juttatták. Nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét, s ahogy a tűz lángra lobbant, a nyomasztó gondolatcsokor az első felszálló füstfelhővel együtt szertefoszlott.

Az éjszaka leple hamar leereszkedett. A tábortűz fénye zord és ijesztő külsőt kölcsönzött a férfi sápadt, már-már fehérnek tetsző arcának. Hideg, szürke szeme kísértetiesen csillogott a lángok fényében, a teljesen tar fejére tetovált szimbólumok pedig még sötétebbnek látszottak, mint amilyenek valójában voltak, s ezzel valamelyest ellensúlyozták finom arcvonásait. Az emberek nem véletlenül aggatták a fajára a különböző neveket. A birodalomnak ezen a táján Arcnélkülieknek, az északi hegyekben pedig Fehérárnyaknak nevezték a Seyron nép tagjait. Mindig is kínosan ügyeltek az anonimitásra, és mivel külsőleg nem sokban különböztek az embereknél, eddig senki sem leplezte le őket. Sokan járták e világot, akik bármit megadtak volna, hogy rábukkanhassanak népe valamelyik táborára, s nem kívánt azok közé tartozni, akik életüket adták az otthonuk védelme érdekében. Bár tudta, hogy ha a végzet úgy hozná, ő is megtenné.

A bőségesnek nagy jóindulattal sem nevezhető vacsora elfogyasztása után ismét elkezdett visszalopózni agyába a sóvárgás, hogy milyen jó is lenne most atyja jobbján ülni a hatalmas tölgyasztalnál, és finomabbnál-finomabb vadsültekből lakomázni. Nagyot sóhajtva, gyorsan elhessegette magától a gondolatot, és úgy döntött, mára elég ennyi a múlton való rágódásból és az önsajnálatból.

A sajtot és a kenyeret jól esett leöblíteni a bárótól kapott borral, noha az ő ízlésének túlságosan is édes volt. Ahogy visszatette a tömlőt a vászontarisznyába, egy hanyag grimasszal nyugtázta, hogy a nemes udvarában magához vett élelem már nem tart ki másfél napnál tovább. Nem igazán zavarta ez a tény, hisz mindig is remek vadász volt. Ha kell, hát majd elejt egy nyulat, mókust, vagy bármit, ami ehető. Megjáratta kardját a hüvelyében, és gondosan maga mellé fektette. Gyerekkorában alaposan a fejébe verték tanárai, hogy soha ne engedje, hogy a fegyvere karnyújtásnyi távolságtól messzebb kerüljön tőle, s az évek folyamán nemegyszer volt kénytelen megbizonyosodni ezen tanítás hasznosságáról. Csuklyáját mélyen a szemébe húzta, fejét a vánkosként szolgáló tarisznyán pihentetve, éjfekete köpenyébe burkolódzva próbált elaludni. A száz és száz szúnyog idegőrlő altatókórusa csöppet sem segítette ebben, így gondolatait az elkövetkező napra irányította, hogy valamelyest elterelje figyelmét az idegesítő zümmögésről és a folyamatos csípésekről.

Tudta, hogy holnap az eddigieknél is nehezebb nap vár rá. Hacsak nem ütközik valami váratlan akadályba, valamint ha a nemes intézőjétől kapott térkép megbízható, akkor délutánra eléri a barlangot, ahová bevackolt az az erdei troll. Az intéző elmondása alapján a báró a legutóbbi alkalommal vagy féltucatnyi embert küldött a bestia megölésére, de nem jártak sikerrel. Ám nem szívlelhette, hogy egy efféle szörnyeteg portyázik a birtokán fekvő hatalmas erdőség mélyén, így aztán vérdíjat tűzött ki a lény fejére. Az utóbbi küldetésből mindössze egyetlen katona tért csak vissza, és két nappal később az is belehalt a bestiával vívott harc során szerzett, elfertőződött sebek nyomán jelentkező lázba. Felvetődött benne, vajon a saját embereinek mennyit ígérhetett a báró a troll fejéért cserébe. Némi töprengés után arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg semennyit, elvégre nekik az a dolguk, hogy mindentől megvédjék hájas, beképzelt urukat.

Raek gyűlölte az efféle arroganciát és dölyfösséget, mely a birodalom felkapaszkodott kereskedőkből lett nemeseit szinte kivétel nélkül jellemezte. Csak mert sikerült fölmászniuk az arisztokrácia ranglétráján – pontosabban: pénzen vásároltak nemesi címeket –, máris kiskirályoknak hitték magukat. Amikor először találkozott Stefan von Halzen báróval, és elvállalta a megbízást, nagyon is kedvére való lett volna félelemmé változtatni a kövér szemében csillogó megvetést és felsőbbrendűséget, melyet felettébb bosszantó módon még csak meg sem próbált palástolni. Tíz aranyat kínált neki a munka teljesítéséért, de ha az elmúlt napok viszontagságai után nem fogja kifizetni a dupláját, még a testőrei sem védhetik meg a veréstől, amit kapni fog. Ez a gondolat halovány mosolyt csalt Raek arcára.

Halzen azt a feltételt szabta, hogy bizonyítékképpen vigye el neki a troll mindkét agyarát, Raeknek pedig szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy hamar végezni fog a döggel. Azután felmarkolja a jutalmat, és első dolga lesz egy bőséges vacsorát rendelni a fogadóban, valamint legurítani egy kupa jóféle mézsört. Ahogy ezen töprengett, szinte már érezte is az ízeket a szájában. Lehunyta a szemét, s a világ elcsendesült körülötte. Az álmok lusta, szövevényes csápjai lassan befonták magukat a tudatába, s gyöngéden, de ellenállhatatlanul egy másik világ felé kezdték el húzni, ahol nincs száműzetés, nincsenek zsoldmunkák, s ahol nem kell el sem követett bűnök miatt szégyenkeznie. Nem is sejtette, hogy nem ő az egyetlen, aki hasonló gondolatokkal a fejében tér éppen nyugovóra ebben az erdőben.

Másnap reggelre sűrű köd ereszkedett alá, mely csak a déli órákban adta meg magát a nyári napnak. Amióta elindult, ez volt az első átaludt éjszakája, s bár iszonyatosan elgémberedtek a végtagjai, mégis végre tiszta fejjel és kipihenten vághatott neki az előtte álló útnak. A térkép helyesnek bizonyult, s pár órával a köd felszállta után Raek meghallotta a morajló vizet, mely csakis annak a térképen berajzolt zúgónak a hangja lehetett, ami észak-keleti irányban húzódva szel le egy jókora szeletet a zöldellő rengetegből. Eszerint a barlangnak valahol a közelben kell lennie.

Az utóbbi órákban furcsa érzés ette be magát a férfi tudatába. Folyvást az a benyomása támadt, hogy követik, ám amikor megállt, és lopva körbenézett, nem látott vagy hallott semmi szokatlant. Időről időre oldalra pillantott, hátrafordult, megváltoztatta léptei ritmusát, de semmi. Végül a napok óta vágyott cél közelségére és pattanásig feszült idegeire fogta a dolgot.

A táj egy ideje ismét arculatot váltott. A fák egyre ritkábbak lettek, a bokrok pedig egyre kisebbek, s a talajt itt-ott szikladarabok és apróbb kövek tarkították. Ahogy elérte a térkép által jelzett tisztást, máris megcsapta az orrát a trollokra jellemző, jellegzetes bűz, ami rothadó dögszaggal keveredett. A jobb oldalon hömpölygő hatalmas vízmosás, mely az erdő mögött messze emelkedő Agghegyből eredt, s valahol a mocsárban ért véget, egy kisebb folyónak is beillett volna. Rendületlen erővel ostromolta és formálta simára az útjába kerülő kisebb-nagyobb sziklákat. Raek egy hatalmas, kidőlt fa mögül kikémlelve végighordozta tekintetét a helyen. Ahogy alaposabban felmérte a környezetet, csak akkor vette észre, hogy a patak kimosott kavicsai között helyenként állati és emberi csontok hevernek, valamint hogy az egyik bokorra terítve, egy állat lenyúzott irhája szárad a napon. Néhány lépésnyire a robogó víztől, egy kisebb kőmeredély tövében végre megpillantotta azt, amiért idejött. A troll vackának bejáratát.

Jobban szemügyre véve a nyílást, a férfi megállapította, hogy a mérete és a környezet alapján valószínűleg egy kisebb földalatti barlangot rejt. Tudta, hogy az erdei trollok a nap egészét a vackaikban töltik, s csak éjszaka bújnak elő. Nappal szinte teljesen vakok, és rühellik a fényt. Megszámlálni sem tudta, hányszor volt dolga az évek folyamán ilyen és ehhez hasonló lényekkel. Tisztában volt vele, hogy nem lesz ennél jobb esélye a meglepetésszerű rajtaütésre. Alkonyatig még órák voltak hátra, és bolond lett volna megvárni, amíg besötétedik. Fától fáig, sziklától szikláig lopódzva közelítette meg a barlangot, miközben kivonta hüvelyéből a kardot.

Úgy tízlépésnyi távolság választotta el a bejárattól, de innen is tisztán hallatszottak a bestia horkantásai és szuszogása.

Ennél könnyebb dolgom nem is lehetne – gondolta. Egy alvó trollt még egy gyerek is képes lenne álmában leszúrni.

Ekkor azonban váratlan dolog történt. Pontosabban szólva már számított rá, de nem hitte, hogy éppen most következik be. Most, amikor mindössze néhány lépés választja el a céltól.

– Megállj ficsúr! – dörgött egy mély, rekedt hang a háta mögül, mire megtorpant és felsóhajtott.

Gondolhattam volna! – mérgelődött magában. - Miért ne velem történne? Az istenek ismét hozzák a formájukat.

Megfordult, s a tisztás másik oldalán egy furcsa alak lépett ki az egyik fa mögül. Egy törpe? – csodálkozott. Alacsony, mégis jól megtermett férfi volt. Vaskos nyakán ujjnyi erek dagadtak, s noha a feje búbja Raek mellkasáig sem ért, a válla majd' kétszer olyan széles volt, mint egy emberé, s a karjain hatalmas és erőtől duzzadó izmok feszültek. Egy bőrből készült és szegecsekkel díszített, ám igencsak réginek tűnő mellvért takarta csupán a roppant felsőtestet. Bő szabású nadrágja szakadozott, megviselt ócskaság volt, akárcsak a bakancsa. Vörös szakálla már ősz szálakban is bővelkedett, s egyetlen, az álla alatt összefont vaskos tincsként lógott a derekáig. Középkorú férfinak tűnt, habár ezt egy törpénél sosem tudhatja az ember biztosan. Jobb arcán otromba sebhely éktelenkedett, mélyen ülő, apró szemeivel a férfira meredt, miközben kopasz fejét csóválta. Egyik halántékát egy csatafejsze, a másikat pedig egy pöröly alakú tetoválás díszítette. Mosdatlan volt, és láthatóan elég dühös is. Jobbjában óriási csatabárd, baljában emberfej nagyságú harci pöröly pihent, s ahogy Raek elnézte a markolatokat szorító kezeket, az a benyomása támadt, hogy a törpe öklei önmagukban is halálos fenyegetést jelentenének.

– Hiszen te egy törpe vagy – mondta meglepetten. Bár egy ideje sejtette, hogy valaki követi, de egyáltalán nem erre számított.

A marcona alak biccentett egyet, s megszívta a fogát.

– Elismerésem. Lenyűgöz a megfigyelőkészséged. Mégis miből jöttél rá? – köpte oda gúnyosan amaz.
– Mióta követtél? És miért? Jobb, ha tudod, hogy nincs pénzem.

Raek tudta, hogy a törpék nem arról híresek, hogy lopnak, de az évek során már megszokta, hogy ha követik, azt általában azért teszik, hogy meglopják, vagy azért, hogy megöljék, így a kijelentés önkéntelenül csúszott ki a száján.

– Már azért megérdemelnéd a halált, hogy tolvajlással mersz vádolni egy törpét!
– Erre még visszatérhetünk, de előbb áruld el, hogy ki vagy, és miért követtél.
– Aggor vagyok, Belgor sarja, és nem követtelek. Most te jössz, ficsúr. Nem szívesen ölök meg olyat, akinek még a nevét sem tudom – dörögte a törpe, majd jobb lábát előrébb helyezte, a karjain pedig pattanásig feszültek az izmok.
– Nyugalom, Aggor uram! Ne rontsunk mindjárt ajtóstul a házba! A nevem Raek – mondta, majd leeresztette a kardot, jelezvén, hogy ha nem szükséges, akkor nem áll szándékában harcolni.

Ám a mogorva idegent csöppet sem hatotta meg a baráti gesztus. Lassú léptekkel odasétált a férfihoz, és a fegyvereit esze ágában sem volt leengedni.

– Ha jól sejtem... a prédámra fáj a fogad – mondta Aggor, majd megszívta a fogát. – Le kell, hogy lombozzalak. Ez a troll ugyanis az enyém. Nem mondok le tíz aranyról a kedvedért, úgyhogy jobb lesz, ha odébb állsz és hagysz dolgozni, mielőtt még megszúrod magad azzal a piszkavassal – bökött a roppant pöröllyel a férfi kardja felé.

Raeknek egyszeriben minden világossá vált. A báró nem csak őt küldte el a szörny megölésére. Az a hájas disznó a törpét is felbérelte, arra az esetre, ha ő kudarcot vallana. Vagy talán arra számított, hogy miután elintézik a trollt, összevesznek a jutalmon, és egymással is végeznek. Így Halzen mindenképp jól jár. Ha pedig történetesen mindkettejük túléli, a báró úgyis csak annak fizet, aki a végzetes csapást mérte a szörnyre. Attól a sunyi kis patkánytól minden kitelik.

– Ha Halzen báró küldött, akkor sajnálom, de azt kell mondanom, hogy átvertek. Úgy tűnik, ugyanazért vagyunk itt. Szóval, vagy megküzdünk, és a győztes végezhet a trollal – amint Raek megpillantotta a törpe arcán elővillanó kaján mosolyt, siteve folytatta –, vagy összefogunk, és együtt megyünk el a jutalomért. Méghozzá fejenként húszért, a nevetséges tíz helyett. Cserébe azért, hogy mindkettőnket megpróbált rászedni.
– Elég ebből! – mordult föl Aggor. – Nekem se társra, se segítségre, se semmi másra nincs szükségem, csak arra, hogy elkotródj az utamból. – Aggor egészen közel lépett a férfihoz, majd mindkét fegyverét megforgatta, aztán maga elé emelte őket. – Nos? Melyikükkel szeretnél közelebbről megismerkedni?

Egyáltalán nem volt sem kedve, sem ideje egy törpével való viadalhoz. Noha biztosra vette, hogy a hetvenkedő kis mitugrásznak semmi esélye sem lenne vele szemben, mégis jobbnak látta megpróbálni békés mederbe terelni az elharapódzó vitát.

– Lehet, hogy nincs szükséged segítségre. Hidd el, egy erdei trollal én is elboldogulnék. De csak gondold át! Húsz arany mégis csak több mint tíz. Tiéd az egyik agyara, enyém a m......

Raek elharapta a mondat végét, amikor észrevette, hogy a törpe rá sem hederít. Mintha nem is hozzá beszélnének, Aggor elfordult, és a barlang bejárata felé szimatolt, mint egy vadászkutya.

– Mi az? Neked meg mi bajod? Hozzád beszélek, ha nem tűnt volna fel.

Aggor sandán a férfira pillantott, majd visszanézett a bejáratra, és úgy bámulta a benti
sötétséget, mintha abból akarná kiolvasni a választ az élet nagy kérdéseire.

– Te nem érzed, ficsúr? – dünnyögte.
– Mit kellene éreznem? És egyébként Raek. De ezt mintha már említettem volna.

Egyre jobban kezdte dühíteni ez az ostoba időpocsékolás, és már-már úgy érezte, talán mégis jobb lenne megvívni a törpével, hogy végre azzal foglalkozhasson, amiért idejött. A törpnek amúgy sem kellene itt lennie, és valószínűleg nem fog letenni arról a szándékáról sem, hogy egyedül söpri be a jutalmat.

– Mi az a raek? – kérdezte a törpe tettetett kíváncsisággal.
– A nevem. Már mondtam. És megköszönném, ha nem ficsúrnak szólítanál.

Aggor a vállára csapta a hatalmas fejszét, és tetőtől talpig végigmérte a férfit. Amikor meglátta Raek sápadt, márványszerű arcbőrét a csuklya alatt, felvonta a szemöldökét, köpött egyet, majd vállat vont.

– Furcsa egy neved van, de legyen, ahogy akarod! Viaszképű.
– Tudod mit? Már nem is erőlködök – mondta, majd sóhajtott egyet. – Hívj, ahogy akarsz, csak ne vesztegessük itt tovább az időnket! Szóval? Mit kellene éreznem? Mármint a bűzön kívül.
– Vért. Méghozzá jó sokat. Hallgasd csak, a szuszogás is abbamaradt – morogta a törpe mély, dörgő hangon, és ismét a sötétségbe fúrta bősz tekintetét. – Ez a troll épp most lehelte ki a lelkét.

Raek mindig is tudta, hogy az Ősi Nép fiai különlegesen éles érzékszervekkel vannak megáldva, de ez az alak mégis honnan tudhatná, hogy egy barlang mélyén bujkáló troll éppen haldoklik? Mindenesetre az idegen eléggé felébresztette a kíváncsiságát ahhoz, hogy bele menjen a játékba.

– Na és? Annál jobb nekünk – bökte oda, s közben átvillant agyán a gondolat, hogy a báró embereinek talán mégis sikerült halálos sebet ejteni a bestián.

Nem kellett sokáig tanakodnia a feltevésen, mert a törpe helyette is választ adott. Ismét megszívta a fogát, megforgatta kezében a fegyverek markolatát, és széles, gúnyos vigyorral az arcán fölmordult.

– Csakhogy nem emberek ölték meg. Nem érzek emberszagot.

A férfi elcsodálkozott a kijelentésen, és nem értette, mire céloz a törpe, bár egyébként sem tűnt teljesen épeszűnek.

– Akkor mi...
– Nem tudom, mi végzett vele, de nagyon remélem, hogy még odabenn van. Maradj itt, ficsúr! Nehogy még megsérülj nekem. Semmi kedvem sírgödröt ásni – dörögte Aggor, s azzal bevetette magát a barlang sötétjébe.