Vérrel írt krónikák... X.

Fantasy / Novellák (850 katt) bel corma
  2015.02.27.

A hely, ahová megérkeztünk, a kőkör sötét árnyéka volt csupán. A koromfekete járólapokból és obeliszkekből is gonoszsággal átitatott hűvösség áramlott felénk. Negatív, disszonáns rezgések voltak ezek, melyekben ott remegett az élet iránti olthatatlan gyűlölet. Az oszlopok tetejéről kosszarvú démonfejek és más, szentségtelen teremtmények eltorzult vonásai néztek le ránk. Fogakkal teleszórt, vicsorgó pofájuk ősi, átkos igéket szórva dermedt hideg mozdulatlanságba. Halottak voltak, mégis, ahogy néztem őket, olyan érzésem támadt, mintha elkínzott, hisztérikus kacajok és sikolyok árnyai kísértenének a kövek közötti sűrű homályban. Jeges ujjak simítottak végig könnyedén elmém felszínén, majd, miután megérezték hatalmamat, szisszenő visszhanggal foszlottak semmivé a köztes dimenzióban.

A táj látványa sem volt kevésbé lehangoló. Vörös kövek málladékából álló durva, homokos felszín remegett a talpunk alatt. A sivár pusztaságból hatalmas mutatóujjak gyanánt fekete sziklák töredezett körvonalai törtek a vérszínben tündöklő felhőktől terhes ég felé. A kietlen vidék egyhangúságát csak a horizont határán húzódó csipkés hegygerinc meredek lankái törték meg. A levegő meleg volt és száraz, az időnként feltámadó, forró légáramlatok pedig csöppet sem javítottak a helyzeten.

Az aranykapu csillogó tükre még mindig ragyogott, bár mérete az eredetinek csak töredéke volt már. Ariel és Narmiraen értetlenül néztek rám, én pedig csöndben nyugalomra intettem őket. Tudtam, hogy mi következik majd.

Az összeomló kapu egy karcsú alakot okádott ki magából. Amelia volt az. Puhán fogott talajt, majd, hogy tompítsa a zuhanás erejét, ügyesen továbbgördült. Mire feltápászkodott a földről, már sikerült magára öltenie legbájosabb mosolyát.

- Sajnálom, de nem maradhattam…
- Őrült vagy, ugye tudod? – mondtam félig vádlón, félig beletörődőn. – A gyűrűd segített elrejtőznöd a szemem elől?
- Igen.
- Remélem, felkészültél az útra…
- Várj, ezt át kellene gondolnunk! – vágott közbe Ariel ingerülten. – Nem hiszem el, hogy ilyen könnyedén megbocsátod neki…

Megragadtam a vállát, hogy lehűtsem hirtelen támadt haragját. A fekete szemek mélyén tomboló, féktelen tűz lobogása lassan, vonakodva hagyott alább.

- Ami történt, megtörtént, jobb, ha elfogadod a tényt, hogy már ő is a csapatunk tagja. Nem tudom visszaküldeni és itt sem maradhat… Az túl veszélyes lenne rá nézve!

A nő visszanyelte az ajkára toluló indulatos szavakat és elfordította a fejét. Úgy döntött, hogy – egy időre legalábbis – sértett némaságba burkolózik. A királylány halkan felnevetett.

- Ígérem, nem fogod megbánni, hogy magad mellé vettél!
- Tehetek mást?

Ennyiben maradtunk, én pedig széthajtogattam a térképet. Elmélyülten tanulmányoztam, majd rövid töprengés után a távolban elnyúló hegygerinc irányába mutattam.

- Arra kell mennünk!

Lassan felszedelőzködtünk és elindultunk a jelzett irányba…

***

Egy fertályórája gyalogoltunk már, amikor Narmiraen felzárkózott mellém és feltűnés nélkül, halkan beszélni kezdett:

- Valami követ minket…
- Tudom. Félig anyagtalan lehet, mert csak a köztes dimenzióban látom és ott is csak egy-egy pillanatra.
- Kissé balra, mögöttünk halad, de egyre közelebb óvakodik hozzánk. Hallom a léptei alatt elomló törmelék zaját!
- Vedd át a vezetést, én pedig megpróbálom meglepni őt…

Némán bólintott, majd az élre állt, én pedig lassan, feltűnés nélkül lemaradtam. Nem sokkal később egy kisebb vetődés keresztezte az utunkat. Óvatosan leereszkedtünk és a többiek tovább indultak, én azonban meglapultam az alig három láb magas meredély tövében.

Lehunyt szemmel hallgattam szívem szapora dobbanásait. Tudtam, hogy nem hibázhatok és halkan elővontam a hüvelyéből könnyű, bordó színben izzó pengémet. A mellkasomhoz szorítottam és elmormoltam egy néma imát, majd…

Hirtelen egyenesedtem fel, kezem pedig egy támadásba lendülő kobra sebességével, hajszálpontosan csapott le. Mágiával érzékenyített ujjaim a levegőbe markoltak ott, ahol a legfeketébb volt az asztrál ragyogása. Sikerült fogást találnom, mert erős rántást éreztem, ezzel egy időben pedig nyirkos, sikamlós valami kezdett őrült vonaglásba a markomban. Csontig hatoló hidegség kúszott felfelé az alkarom mentén. Olyan érzésem támad, mintha lelkem a végtelen semmi felé sodródott volna, ahogy az idegen entitás szabadulni igyekezett a szorításomból. Fokoztam a nyomást és ügyesen az álla alá feszítettem mágikus pengémet. A kapálódzás lassan alábbhagyott, ezzel együtt pedig a kellemetlen, lélekölő dermedtség érzése is megszűnt. Elhaló, reménytelen sóhaj visszhangja borzolta érzékeimet, a levegő pedig megsűrűsödött az ujjaim között. Az idegen belátta hiábavaló küzdelme értelmetlenségét és a szemem láttára kezdett el alakot ölteni.

Öt láb magas alak volt, írisz nélküli, fekete szemekkel. Szürke, hűvös tapintású bőre nyirkos volt a pórusaiból áradó, megtestesült félelemtől. Megkíséreltem belepillantani gondolatainak rejtett dobozába. Tele volt rémülettel, de rosszindulatot nem láttam benne, vagy ha volt is, hát máshová rejtette azt…

Társaim körbevettek minket. Hátulról átkarolva, erősen tartottam a lényt és tőrömet még mindig a torkán tartva halkan a fülébe súgtam:

- Ha nyugton maradsz, elengedlek…

Teste megadóan elernyedt, az emberszerű valami pedig némán bólintott. Talán megérezte azt, hogy nincs mitől tartania. Lassan visszavontam pengémet a nyakától, majd megforgattam az ujjaim között és sima mozdulattal a combomra szíjazott tokba csúsztattam.

- Ki vagy te?
- Amíg éltem, Nikodémusznak hívtak – mondta tűnődő, emberi beszédtől elszokott, rekedt hangon. – Fiatalabb koromban lelkésznek tanultam, ám utóbb rá kellett jönnöm, hogy az ezzel a hivatással járó, ájtatos élet igencsak távol áll tőlem. Elhagytam ugyan a rendet, ám a hatalmuk továbbra is lenyűgözött engem, ezért úgy döntöttem, hogy belekóstoltok a mágia nemes tudományába. Kisebb sikereket értem el és – bár tudtam, hogy csak óvatosan volna szabad előrehaladnom tanulmányaiban – erőt vett rajtam az önteltség. Többre vágytam, az egyházhoz fűződő, rokoni kapcsolataim pedig segítettek abban, hogy csillapíthassam olthatatlan tudásszomjamat. A rend könyvtárában figyeltem fel a könyvre… Szívbemarkoló volt az érzés, ahogy hívogatott engem, én pedig megadtam magam sürgető követelésének. A könyvből az elmémbe áradó tudás beláthatatlan távlatokkal kecsegtetett engem. Az egyetlen szépséghibája az volt a dolognak, hogy a leírt szertartásokat nem vihettem véghez a könyvtárteremben. Szerencsére nagybátyám, aki ekkorra már bíborosi rangra emelkedett, esdeklő könyörgésem hatására végül kisegített engem szorult helyzetemből. Kölcsönadta nekem a könyvet és pedig boldog tudatlanságomban, önfeledt módon vetettem bele magam a kísérletezésbe.

- Az első varázslat, ami megtalált engem, egy démonidézés volt. Azóta sokat tűnődtem azon, hogy miért pont ezt kínálta fel nekem a könyv. Nem tudom, talán méltatlannak talált magához és így igyekezett megszabadulni tőlem, vagy csak túlbecsülte a bennem szunnyadó erőt… Kezdetben minden jól ment. A mágiám sikeresen megfogant, a megidézett démonszuka pedig az idézőkör rabjaként nem tűnt túl veszélyesnek rám nézve, viszont… Érthetetlen módon elkezdett incselkedni velem. Persze hízelgett a hiúságomnak, mert akkor még nem tudtam, hogy mire megy ki a játék… Végül, mikor már teljesen összezavarodtam, üres tojáshéjként roppantotta össze a varázslatomat. Még arra is volt ereje, hogy magához hívjon egy pokolkutyát, amit végül rám uszított! Tudjátok, milyen érzés az, amikor a testetekben összeroppannak a csontok, szétszakadnak az inak és szétrobbannak az erek? Tudjátok, milyen érezni azt, ahogy egy tomboló fenevad elevenen felfal benneteket?

- Szerintem nem, de mindegy… A bestia valamilyen jelet tett a lelkemre, így gondoskodott róla, hogy ide kerüljek. Hosszú évek teltek így el, azután… az utóbbi hónapokban elkezdett látogatni engem. Szerintem megölték őt, azért bolyong itt, a senki földjén. Valamiért emlékezett rám és most furcsa, torz vágyainak tárgyát látja megtestesülni bennem. Havonta egyszer elszórakozik velem, így enyhíti a saját és az én magányomat is…

Végre felemelte a fejét és ránk emelte a tekintetét. Szemében most a remény vad, mindent lebíró fényei ragyogtak.

- … ám ennek most vége! A segítségetekkel kijuthatok innen!
- Ugyan, mi hasznodat vennénk? – reméltem, hogy tettetett kérdésem majd színvallásra kényszeríti őt.
- Úgy ismerem ezt a helyet, akár a tenyeremet, emellett… Néhány lénnyel egészen jó kapcsolatot ápolok itt. Higgyétek el, szorult helyzetben a segítségetekre lehetnek majd!
- Ugye nem bízol meg benne? – Ariel hangjában most elfojtott feszültség remegett. – Szerintem az első adandó alkalommal ellenünk fordul majd!

Figyelmen kívül hagytam társam kérdését és a fantomhoz intéztem szavaimat:

- Tudod, hogy csak a mi segítségünkkel juthatsz ki innen. Ha valóban ezt szeretnéd, úgy ezentúl azt teszed majd, amit mondok neked… Megértetted?
- Igen… - suttogta a teremtmény és aszott ajkán megjelent egy halovány mosoly…

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 4 db)