Hótakaró

Szépirodalom / Versek (870 katt) macika
  2015.02.04.

Végre elmúlt a szürke, nyomasztó táj,
mindent hótakaró borított mára már.
Vakítóan, fehéren, csodás e táj,
még a kéményből a füst is fehéren száll!

A hatalmas fenyő ága a földre van hajolva,
hisz a hópihe táncot jár rajta.
Az ágak pukedlizve jobbra-balra hajolnak,
de a hópelyhek kapaszkodva az ágakra ragadnak.

Nézem a füvet, eltűnt mára, pedig
tegnap még a szél úgy fújdogálta!
Mintha a tengert láttam volna hullámozni,
vagy mintha tanult volna a fű táncot járni.

A háztető már nem is látszik,
vastag dunnával betakaródzik,
csak az orra, ami az égre mered,
biztos számolja a hópelyheket!

Felnézek az égre, mintha fekete hó esne,
de mikor a földre ér, nincs hozzá fogható fehér.
Ropog a hó, ahogy lépek,
megyek, megyek, vissza se nézek!

Kinyújtom a kezemet, ráesnek a hópelyhek,
de a meleg kezemben cseppfolyóssá lesznek.
Hiába akarom újra szállni látni,
így már csak egyet tud, vízzé válni!

Visszafelé indulok, de már sehol nem látok nyomot,
belepte a hó, minden újra békés, nyugodt.
A lámpák fényei cikáznak a havon,
úgy villognak a fehér hótakarón.

Szeretem a zöld reményt adó színét!
Szeretem a piros érzékiségét!
Szeretem a sárga rikító fényét,
de a fehér olyan tiszta, ez nyújtja a békét.

A szobából még sokáig nézem
a nagy pelyheket, melyek hullnak szépen,
olyan szép, tiszta, friss,
jó lenne, ha ilyen tiszta lenne az élet is.

Előző oldal macika