Csoda
Egy gyönyörű hely, amit láttam,
Romániában jártam.
Már jó fenn a magasban sétáltam, s
földbe gyökerezett a lábam.
Erdővel benőtt dombok között lépkedtem,
egy kis patak csordogált csendben.
De amit láttam szemben…
Bele remegtem.
A patak túlsó oldalán megakadt a szemem,
a csodás, zöld növényzeten.
Ami már oly hosszú, nagyra nőtt,
már szinte a patakba költözött.
Szemből nézve, ahogy a víz fele hajolt,
olybá tűnt, mint egy fűzfa sor.
Mielőtt még a patakot súrolta volna, megállt,
s alatta minden mohává vált.
Néztem, s nem tudtam róla levenni a szemem,
a fantáziám már szárnyalt is velem.
Mintha egy kucsmát láttam volna,
millió ezüst szállal áthorgolva.
A zöldben bizseregve, habozva, a sok kis vízér
folyt cikázva, és ahogy lezuhantak a patakba,
az a látvány maga volt a csoda.
Hisz olyan volt, mint egy glória!
A szemben lévő sziklán ülve,
egy könnycsepp csillant fel a szememben,
hát be kell vallanom, vannak még csodák,
hisz maga a tökély volt ez a gyönyörű táj.
Még sokáig gyönyörködtem volna,
de lassan a nap elindult nyugovóra.
Már vörös ruháját húzta fel a nap, a felhő,
jelezve, hogy nemsokára az éj eljő.
