Remény és rettegés között

Horror / Novellák (794 katt) Kétvirág
  2015.01.22.

- Fúúúj! Haza akarok menni! - nyögte a lány, és igyekezett egy tisztább betondarabon letopogni a lábára ragadt Mocskot. Persze, tudta, hogy reménytelen. És haza sem mehetett. EZ a hely volt az otthona. Valamikor.

A Mocsok azóta beborította a földet, és megmérgezte a levegőt. Ami pedig bemocskolódott, az lassan megváltozott: maga is Mocsokká vált, és tovább szennyezte a világot. Például azok az épületek a háta mögött valamikor vidám kis boltok voltak, de most iszonyodott már a puszta látványuktól is. Az egy dolog, hogy elhagyatottak voltak, romosak és koszosak, de valami meghatározhatatlan borzalom érződött belőlük. Előttük pedig egyre növekvő Mocsok-tócsa hevert, mint valami támadásra készülődő, undorító állat. Két Mocsok-ember is megjelent nemsokára, leültek egy szennyezett ház küszöbére, és onnan méregették a lányt.

Ő legszívesebben sikítva elrohant volna. Tudta persze, hogy nem fognak támadni. Valószínűleg nem. Még nem. Ettől függetlenül szinte elviselhetetlenül félt, és iszonyodott a helytől, ami valaha az otthona volt és az emberektől, akik a szomszédai is lehettek akár. Mégsem futott el. Várt.

A nap lejjebb ereszkedett az égen, és a szennyezett boltocskák közül előrébb kúszott a Mocsok. A lány igyekezett nem odanézni, de a fertelmes színekben tobzódó olajos csillogású tócsák ellenállhatatlanul vonzották a tekintetét. És nem csak az övét. Mellette egy kisgyerek, fittyet-hányva az anyja jajveszékelésére, bottal ütögette az egyik pocsolyát, iszonyú szökőkutakat képezve. A Mocsok pedig az így nyert energiától szinte élete kelve lemászott-csurgott a járdáról az úttestre, és meggyűlt a kerekek nyomta kis árokban.

Újabb busz ékezett. Belegázolt a Mocsoktócsába, és beterítette vele a várakozókat. A lány sikoltva ugrott félre az gusztustalan cseppek útjából. Aztán a leszállókat nézte. Hiába. Akire várt, az nem volt közöttük. Megint. A busz elindult. Mocsokcsíkot húzott maga után az eddig még tiszta aszfaltra.

Felkavarodott a gyomra a látványtól. Inkább becsukta a szemét, és visszaidézte azt az időt... az időt, mielőtt az ősi átok újra erőre kapott volna. Erejét összeszedve jelenítette meg a múlt képeit: a tiszta utcákat, a kedves kis boltokat, a vidám embereket és barátságos kutyáikat. Az éneklő madarakat. A fákat.

Egyre nehezebben ment. A hangok tűntek el először. Aztán a formák, a színek és végül az illatok is. A bűzölgő, irizáló, szürke Mocsok lassan benyomakodott a gondolataiba. Emlékeivel együtt kilúgozta a lányból a reményt és az akaratot. Az arcából a színt és a szeméből a fényt. Már nem tudta, mit keres a buszmegállóban az olajosan fénylő tócsák között, az elpusztult boltok árnyékából előkúszó iszonyattal. Az egyik Mocsok-ember hangosan felröhögött. A lány pedig elindult, mint egy álomban. Nem tudta, hova, csak innen el.

Még egyszer visszanézett a megállóra. Csikorogva fékezett egy busz. Az úttestről a Mocsok ismét magasra repült, és újra beterítette a várakozókat. A lány már odébb sem lépett előle.

Az ajtók kinyíltak, és most, amikor már elfelejtette, ki ő, leszállt az is, akire várt. Egy Tiszta: nem egészen ember, de még nem is angyal. Sántított. A Mocsok országaiban egyre kevésbé tudják elviselni a Tisztákat.

A lány is, aki elfelejtette, miközben várt rá, majdnem megtámadta. De a tudata maradéka az utolsó pillanatban fellángolt, és visszafogta. Így csak megállt előtte némán. Egymása néztek, és Tiszta tekintettől a Mocsok lassan lehámlott a lány elméjéről. Lecsurgott róla, és kifolyt belőle. Tócsába gyűlt a lábai alatt. A tócsa egyre kisebb lett, majd eltűnt. A Mocsok az utcáról is visszaszivárgott mind az elátkozott boltok közé. A nap utolsó sugara megvillant a buszmegálló tábláján.

Akkor ember és Tiszta egymásra mosolyogtak végre. Remény és rettegés között.

Előző oldal Kétvirág
Vélemények a műről (eddig 2 db)