Vérrel írt krónikák... VII.

Fantasy / Novellák (680 katt) bel corma
  2015.01.28.

Ezen az éjszakán álmom mély volt és pihentető, csak hajnaltájt eszméltem fel szendergésemből. A függönyök közötti résen átszüremlő, erőtlen napsugarak derengő fénye az ágyam mellett álló pipereasztalkára hullott.

Egy ezüsttálban rózsaolajjal illatosított víz, szappan, kendő és tiszta ruha várt rám. Volt ott még egy hercegi pecséttel lezárt levélke is, amely nem sok kétséget hagyott bennem éjszakai látogatóm kilétét illetően.

Feltörtem a pecsétet és lassan széthajtogattam a papirost. Az ismerős gyöngybetűk láttán elmosolyodtam:

„Este nem volt alkalmunk beszélni egymással. Találkozzunk a rózsakert hátsó lugasánál ebédidő előtt egy órával…

Amelia”


Összehajtogattam a levelet, majd apró erszényem mélyére süllyesztettem. Gyorsan rendbe szedtem magam és tiszta ruhát vettem, amikor megláttam az ebédlőasztalon álló, finomságokkal megrakott kristálytálat. Többfajta kenyér, sajtok és számomra ismeretlen, egzotikus gyümölcsök közül válogathattam. Volt még ott pástétom, vaj, lila színű, fanyar illatú lekvár és valami rózsaszín húsú halféle is.

Miután jóllaktam, első utam Ariel szobájához vezetett. A félig nyitott ajtó résén át is láttam, hogy az ágya érintetlen maradt és egy pillanatra átfutott az agyamon néhány sötét gondolat. Nem tudtam, merre járhatott az éjszaka folyamán, és csak reméltem, hogy nem vett rajta erőt újra a szomjúság.

Gyorsan elhessegettem a képtelen gondolatot és úgy döntöttem, hogy megkeresem Mirandát. A közösségi épületben akadtam rá és örömmel láttam, hogy sikerült összebarátkoznia néhány hasonszőrű, elf gyermekkel. Úgy elmerült a játékban, hogy csak nagy sokára vette észre az érkezésemet. Odaszaladt hozzám, megölelt, majd nagy hévvel magyarázni kezdett. Kipirult arccal mesélt nekem az új barátairól és azokról a csodákról, amikben eddig része volt.

Jó ideje beszélgettünk már, amikor az egyik kisfiú – egy Aendasz nevű – odaszaladt hozzánk:

- Miranda, gyere horgászni!
- Mindjárt megyek!

Nagyot sóhajtott és apró karjait széttárva jelezte, hogy nem maradhat tovább.

- Sajnálom, de megígértem neki, hogy megtanítom halat fogni… Ugye… itt leszel még, amikor visszajövök?
- Igen, e miatt ne aggódj!

Újra megölelt, majd a kisfiúval együtt elrohant a tóhoz vezető ösvény irányába. Tekintetem hosszan elkísérte őt, és elégedetten nyugtáztam a tényt, hogy a kislánynak a vártnál könnyebben sikerült beilleszkednie.

Türelmetlenségtől hajtva úgy döntöttem, hogy a térképészek háza felé veszem az irányt. Már messziről megéreztem a mágia keltette fodrokat az éterben és harmadik szememmel láttam, hogy az épület körül aranyszínű aura ragyog. Amint beléptem az előtérbe, Narmiraennel találtam szemközt magam. Nem szólt egy szót sem, csak széles ívben intett és a központi asztalhoz invitált engem.

A roppant, lakkozott tölgyfa alkalmatosság körül épp egy tucatnyian serénykedtek. Térképészek és mágusok voltak vegyesen, akik igyekeztek megfejteni a kódolt papiros titkát. Az iromány most az asztallap fölött lebegett és láttam, hogy néhány motívuma vörös fénnyel felizzik. Hangom halk suttogássá szelídült, ahogy elbűvölve néztem ténykedésüket:

- Vajon meddig tart még, mire megadja magát?
- Nehéz lenne pontosan megmondani, de úgy vélik, hogy már közel vannak a megfejtéshez.
- Számíthatok rád, amikor…
- Személyesen értesítelek majd, ha sikerrel járnak!

***

A megbeszélt időpont előtt nem sokkal már a színes rózsabokrok között megbúvó, apró kövekkel felszórt téren várakoztam. Néhány márványból faragott pad és egy kis, kerek szökőkút tette teljessé az idilli képet.

Amelia pontosan érkezett. Ezúttal fehér, hosszú uszályú selyemruhát viselt, amely királynői megjelenést kölcsönzött neki. Halványan elmosolyodtam. Hiszen egyszer, a – talán nem is oly távoli – jövőben tényleg királynővé koronázzák majd!

Könnyedén meghajoltam előtte, ő pedig - a hercegnők számára ilyen alkalmakra előírt – könnyed főhajtással nyugtázta gesztusomat. Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkát.

- Újra találkozunk hát… Már épp ideje volt!

Kendőzetlen őszintesége kicsit meglepett engem.

- Talán valamiféle bűbájt foganatosítottál idefelé jövet?

Felszegte az állát és ajkán pimasz mosollyal megvillantotta platinából kovácsolt, unikornisfejet formázó gyűrűjét.

- Egy ideig rejtve maradunk a fürkész tekintetek elől. Nem túl sokáig persze, mert az apám nagyon gyanakvó. Megfojt engem az örökös aggódásával!
- Ez a dolga, hiszen az apád… Te vagy a szeme fénye!
- Néha jó lenne eltűnni innen… Tudod, csak egy időre.

Halkan felnevettem.

- Ugyan mihez kezdenél azzal a fene nagy szabadsággal?
- Nem is tudom, talán… kalandozhatnék veled! Idegen országok, ismeretlen emberek…
- Felejtsd el! – válaszom a kelleténél élesebbre sikeredett. – Az életem talán romantikus regénynek tűnik számodra, de tudnod kell, hogy egyáltalán nem az!
- Megtanultam bánni a fegyverekkel, az elfek mágiája pedig a véremben van. Tudom, hogy gyorsan beletanulnék a dologba! Szerintem…
- Szerintem MOST hagyd abba!
- Különben?
- Elmondom apádnak, hogy milyen őrültséget forgatsz a fejedben!

A szemében izzó, lelkes fény egy pillanat alatt megfakult. Tekintete megrebbent, ahogy tűnődve felsóhajtott.

- Ám legyen…
- Örülök annak, hogy belátod végre…
- Mesélj nekem Aleysiáról! – egy szempillantás alatt sikerült újra fellelkesülnie. – Hogy néz ki? Hasonlít rám egy kicsit?

Utolsó kérdésének felhangja meglepett kissé, de készségesen válaszoltam neki:

- Fekete hajú lány nagy, kék szemekkel. Kicsit magasabb nálad és a testalkata is más, valahogy…
- Igen?
- Tudod, nem olyan légies, mint a tiéd…

Sötét árny futott át Amelia arcán, de egy pillanattal később már csengő hangon felnevetett.

- Úgy érted, hogy… kövérebb, igaz?

Egy pillanatig tűnődtem csupán a válaszon, majd halvány mosollyal az ajkamon bólintottam. Ráhagytam a dolgot…

- Szerintem, kedvelném őt! – csacsogta a lány önfeledten és szemét lehunyva megszagolta az egyik vörös, félig nyílt rózsabimbót.

***

Sokáig beszélgettünk még, míg végül sűrű bocsánatkérések közepette kimentettem magam. Otthon kellemes meglepetés várt rám, Ariel hazatért végre. Örömmel láttam, hogy elkínzott arcvonásai kisimultak valamelyest. Azon töprengtem, miként hozzam szóba az előző este történteket, amikor kopogtak az ajtón.

- Nyitva van! – társam hangja tompa volt és színtelen.

Narmiraen óvakodott be a szobába. Önfeledt arccal újságolta el nekünk az örömhírt:

- Jó hírekkel szolgálhatok nektek: a térképet oltalmazó, utolsó pecsétet is sikerült feltörni. Amint tudtok, gyertek a térképterembe!
- Egy fertályóra és ott leszünk!

Bólintott, majd gyorsan távozott, magunkra hagyva minket a gondolatainkkal.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 4 db)