Vérrel írt krónikák... V.
A Tündék városa lenyűgöző látvány nyújtott. Mágiából megálmodott, eleven házaik a vénséges fák lombkoronájának felső szintjén sorakoztak. A tölgyek erős karjaiból sarjadtak, és élő, lélegző egységet alkottak velük. A zölden tekergőző indák vastag fonatai alkották a falakat, ajtókat, de még a tetőket is. Szilárdnak és állandónak tűntek, ugyanakkor nem nélkülözték a rugalmasságot sem. Tökéletes összhangban voltak lakóik gondolataival, így azok kívánságainak megfelelően változtatták formájukat és nagyságukat is.
A méregzöld hajtásokból – díszítés gyanánt – tarka virágok fakadtak. A legtöbb ház visszafogottan és ízlésesen volt ékesítve, de szép számmal akadtak olyanok is, melyeket szinte teljesen elborítottak a bódító illatot árasztó virágköltemények. A kristályos-ezüstös színekben csillogó ablaküvegek voltak a házak egyetlen olyan tartozékai, melyek tünde mesterek ügyes kezének munkáját dicsérték. A lakrészekhez való feljutást keskeny, kanyargós csigalépcsőkkel oldották meg, melyek a fák vastag törzsei körül, spirál alakban futottak felfelé. A meghitt hajlékokat erős függőhidak kötötték össze egymással, melyek szintén a tölgyek karjainak eleven meghosszabbításai voltak. A levegő édes, fűszeres illatoktól volt terhes. Ehhez valószínűleg nagyban hozzájárultak a napsütötte tisztásokon hullámzó, színes rózsamezők is. Az idilli képet a szivárvány színeiben tündöklő égbolt tette teljessé.
Miranda gyermeki ártatlansággal csodálkozott rá erre a szépséges tüneményre, de még Ariel szemei is elkerekedtek a döbbenettől. Észrevette, hogy figyelem és keserédes mosoly derengett fel az ajkán.
- Tudod, a régi életemet el tudtam volna képzelni ezen a helyen…
- Azt hiszem, minden ember boldog lenne itt…
Az erdő közepén magasodó famatuzsálem felé vettük az irányt. Egy évezredet is átvészelhetett már, legalábbis erre utalt hatalmas törzse és a többi fa fölé magasodó, szétterülő lombkoronája. Gyanítottam, hogy a mágia is hozzájárult roppant méretéhez és ahhoz, hogy ilyen éltes kort ért meg.
A tölgy legtetején csupán egyetlen, ízlésesen megalkotott ház pihent. Nagyobb volt a többinél és biztos voltam benne, hogy központi szerepet tölt be. Erre utaltak a szomszédos épületektől kiinduló és itt összefutó függőhidak, valamint az épület fölött táncoló, kéken derengő tündefény is.
- Már értesült az érkezésedről… – mondta Narmiraen vigyorogva. – Azt hiszem, lesz mit megbeszélnetek!
A központi fa tövében megállt és fejével a felfelé futó lépcső felé intett.
- Te nem tartasz velünk?
- Ez most nem rólam szól. Régen találkoztatok már, így érthető, ha kíváncsi rád. Azt hiszem, nálad jobban már csak az emberek világában végbement változások érdeklik.
- Az idő nem csillapította benne a tudás iránti vágyat, amivel az élet dolgait szemlélte?
- Egyáltalán nem, sőt… - a kapitány szélesen elmosolyodott, majd komolyabb hangon folytatta. – Most már menjetek!
- Van még valami…
- Igen?
- Gondoskodnátok a kislányról? Ha jól sejtem, hosszú és veszélyes út vár ránk, ennél biztonságosabb helyet pedig keresve sem találhatnánk neki…
- Majd intézkedem…
Bólintottam és leguggoltam a lány mellé. Sejthette, hogy mi következik, mert megszeppent szemekkel nézett rám.
- Most… itt hagytok engem, ugye?
Megsimogattam szőke fürtjeit és bátorítólag mosolyogtam rá.
- Hidd el, jól fogod itt érezni magad! Annyit játszhatsz, amennyit csak akarsz, és ha jól viselkedsz, akkor a tündék talán a varázslás tudományára is megtanítanak majd téged… - próbáltam hinni abban, amit mondtam neki, hangom azonban még a szokottnál is rekedtebb volt. – Sajnálom, de most itt kell maradnod egy időre!
- De… látlak még titeket, igaz?
- Ezt megígérhetem neked!
Úgy tűnt, Miranda megelégedett ezzel a válasszal. Komolyan bólintott, majd szó nélkül megölelt engem. Nagy sokára bontakozott csak ki a karjaimból, és némi tétovázás után Arielhez lépett. Töprengve nézte őt, mielőtt megszólalt volna.
- Te olyan más vagy, de… azt hiszem, egy kicsit hiányozni fogsz nekem!
Választ sem várva, szorosan átkarolta a nő derekát. Arielt meglepte ez a reakció, és csak nehezen tudta palástolni zavarát. Suta mozdulattal megsimogatta a gyermek arcát, majd finoman a kapitány irányába tessékelte őt.
- Jól van, most már… menj!
Látta, hogy elmosolyodom a bajszom alatt és – próbálván megőrizni büszkeségének maradékát -, sietve hozzátette még:
- Ha bármikor úgy érzed majd, hogy erős és független nőként szeretnél létezni a világban, nyugodtan fordulj hozzám! Csak egy pici harapás és…
- Szerinted, most erre van szüksége?
- Miért? - kérdezte tettetett komolysággal, de alig bírta visszafogni elfojtott nevetését. - Ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatna tőlem!
Narmiraen kézen fogta Mirandát, mi pedig nekivágtunk a felfelé vezető lépcsősornak.
- Sajátságos a humorod… - dörmögtem az orrom alatt.
- Ez pont úgy hangzott, mint egy elismerés! Nem gondoltam volna, hogy valaha is kimondod… vadász!
- Azt hittem, hogy a kor együtt jár a jó megfigyelő képességgel… Nem értem, miért hívsz folyton vadásznak, amikor én mágus vagyok! – mondtam kajánul vigyorogva.
- Még én sem tudhatok mindent… - a nő könnyedén megvonta a vállát és fürgén előkotorta erszényéből az elixírrel töltött üvegcsét. Ügyesen kipattintotta a dugót, majd hátravetette a fejét és a felfordított üveg szűk szájánál remegő cseppet megízlelte a nyelve hegyével. Elégedetten sóhajtott, a gyógyitalt pedig gyorsan eltüntette a zsebében. Ajkát beharapva tűnődött még egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna. - Tudod, most örülök igazán annak, hogy értesz a mágiához… Nagyon hatásos ez a valami, szóval… köszönöm!
Ekkor értük el a ház előtt nyújtózkodó terasz szintjét. Már épp nekiveselkedtem a kopogásnak, amikor az ajtót alkotó, vastag, méregzöld indák lassan szétnyíltak előttünk…