Vérrel írt krónikák... IV.
Egy jókora erdei tisztásra érkeztünk meg. Ősi, öreg tölgyfák ölelték körbe a helyet. A friss levegő, a madarak dallamos éneke, valamint az előző nap megpróbáltatásai gyorsan megtették a hatásukat. Éreztem, hogy ólmos fáradtság vesz erőt rajtam, ezért – Ariel egyetértésével – tábort vertünk ezen a helyen. Hamarosan már a tűz körül melegedtünk, én pedig óvatosan betakartam a kimerültségtől álomba szenderült Mirandát. Egy ideig csöndben figyeltem a halkan szuszogó kislányt, majd Arielnek szegeztem a kérdést, amely mely régóta ott motoszkált a fejemben:
- Megölted a szüleit?
- Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy nem?
Nem tudtam, mit felelhetnék a kérdésére, úgyhogy egyelőre ennyiben hagytam a dolgot. Némi szárított gyümölcsöt halásztam elő általvetőm mélyéről, és néhány falat árán sikerült elvernem feltámadó éhségemet.
- Merre keressük a tündéket? – nem tudtam nem észrevenni a nő hangjában bujkáló bizonytalan remegést.
- Nem kell keresnünk őket… Hamarosan ők találnak majd ránk.
Tűnődve hajtogattam szét a térkép megsárgult lapját. Az utóbbi hónapokban szinte a vérembe ivódott már ez a mozdulat. A hiú remény édes ígérete lapult azok között a sorok között, amit mindig a kijózanodás keserű percei követtek. Ariel megérezhetett valamit a vívódásomból.
- Miért… olyan fontos neked az a térkép?
- Egy olyan lányé volt, akit nagyon kedveltem. Aleysiának hívták, és együtt harcolt velem Bleedcliff falainál, azután… nyoma veszett. Nem maradt utána más, csak ez a darab papiros. Abban reménykedem, hogy ez az ősi írás elvezet majd hozzá.
- Hogyan szereztétek meg?
- Az egyik nagyhatalmú démontól ragadtuk el az ostrom véres forgatagában. Később Aleysia megpróbálta lefordítani az írást, és talált is egy nyomot, ami elég ígéretesnek tűnt, ő legalábbis ezt állította, én pedig hittem neki. Az utolsó napokban egészen fellelkesült, azután… hirtelen eltűnt. A szívem mélyén érzem, hogy még életben van, és azt is, hogy a térképnek köze lehet az eltűnéséhez! Te pedig…
- Mi van velem?
- Miért akarod megkaparintani?
Elhallgatott egy pillanatra. A mogyorószín szemekre emlékekből szőtt fátyol borult és tudtam, hogy valahol nagyon messze jár most. Mikor újra rám nézett, olyan volt a tekintete, mintha éveket öregedett volna.
- Tudod, a nagyapám sokat mesélt nekem gyerekkoromban, én pedig imádtam hallgatni! Volt egy történet… Az óidők egyik hősnőjéről szólt, aki elhatározta, hogy dacolni fog az égiek akaratával. Elege lett abból, hogy az élete az istenek szeszélyére van bízva, így végül… megütközött velük. Eposzba illő küzdelem bontakozott ki közöttük. Úgy tűnt, hogy a túlerő diadalt arat felette, amikor… A szerencse, amely eddig rendre ellene dolgozott, végül megsegítette őt a bajban. Sikerült innia az egyik isten véréből és ezzel – a mítosz szerint legalábbis – elnyerte a halhatatlanságot.
- Elinor legendája… - suttogtam és fát dobtam a hamvadó tűzre. – Én is szerettem azt a történetet… Tudod, hogyan végződik?
- Igen… A legerősebb halhatatlan segítségével végül legyőzték, és mivel elpusztítani már nem tudták, úgy döntöttek, hogy az álmok síkjára száműzik őt. Úgy beszélik, hogy a lelke azóta is ott bolyong és várja a szabadulást. A testét mágikus bilincsekbe verték, és biztonságos helyre rejtették. Oda, ahol még a legelszántabb kincsvadászok sem akadhatnak rá.
- Szerinted az ő nyughelyének a titkát rejti a térkép?
- Igen… Ezt súgja a szívem!
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Hirtelen összeálltak bennem a kirakós apró mozaikdarabkái.
- Te… Elinor hatalmát akarod megszerezni!
- Miért is ne akarnám? A legenda szerint ő volt az első, a tiszta, a romlatlan! Ő még emberhez méltó életet élt… Nem kellett dohos pincék hideg gyomrába rejtőznie a napfény elől. Nem kellett rettegnie az áldás szentségétől sem és… Nem kárhoztathatsz azért, amiért ilyen életre vágyom!
Nem szóltam egy szót sem, csak némán néztem őt. Nem fordította el a fejét. Végre megtörtem a feszült csendet.
- Egyvalamit még mindig nem értek… Hogy akadtál a nyomunkra?
- Abban minden krónikás egyetértett, hogy a nyughely pontos helyét jelölő térkép végül a bleedcliffi apátság levéltárába került. Azt hittem, elkéstem, amikor a démonok betörtek a városba és magukkal vitték a szent helyen tárolt mágikus iratokat, köztük a térképet is. Nagy szerencse, hogy kiragadtátok a karmaik közül!
- Vagyis megelőztünk téged…
- Akkor figyeltem fel rátok. Tudtam, hogy meg kellene ölnöm titeket, de… Aleysia a fiatal, élő önmagamra emlékeztetett engem. Elszalasztottam a kínálkozó lehetőséget, ő pedig eltűnt… A többit már te is tudod!
- Őszintén szólva… nem hittem, hogy vannak érzéseid!
Nem tudtam leplezni az arcomra kiülő döbbenetet. Mosolyában ezúttal egy kis vidámság is felcsillant.
- Nem vagyok olyan gonosz, mint képzeled…
- Szerinted a véletlen műve, hogy ránk találtál?
- Véletlenek nem léteznek… Tudod, hosszú élet áll már mögöttem, és egyvalamit megtanultam: minden léleknek fontos szerep jut az élet nevű játékban. Egy felettünk álló erő irányítja ezt a színdarabot, mi pedig annyit tehetünk csupán, hogy megpróbáljuk jól eljátszani a reánk osztott szerepet. A szívünk mélyén persze abban bízunk, hogy a végén minket is megtapsol majd a közönség…
Hirtelen elcsendesedtek az erdő zajai. A bogarak zümmögése abbamaradt, és a madarak zajos rikácsolása is megszűnt. Körbeölelt minket a fojtogató, természetellenes csend. Láttam, hogy Ariel beleszimatol a levegőbe. Ajkai szinte hangtalanul formálták a szavakat:
- Itt vannak!
- Tudom…
Mozgást érzékeltem a fák között, egy, két, majd három helyen is. Óvatosan felálltam és lassan körbefordultam. Ariel is hasonlóképpen cselekedett. Mikor végeztem, már tudtam, hogy bekerítettek minket.
Tünde vadászok karcsú alakjainak kontúrjai bontakoztak ki a tisztást körbeölelő bokrok zölden hullámzó falából. Olajzöld és avarbarna színekben tündöklő, könnyű kezeslábast hordtak, kezükben pedig hosszú, rétegelt fából készült íjak feszültek. Fehér tollú nyílvesszőik acélos hegyei pontosan ránk szegeződtek.
Láttam, hogy egyikük könnyed léptekkel átvág a tisztáson és megindul felénk. A nő kérdő tekintetét látva nyugalomra intettem őt. A tünde végül megállt tőlünk két karnyújtásnyi távolságra csupán. Hangja magabiztosan és… valahogy vidáman is csengett:
- Tisztában vagytok vele, hogy kéttucatnyi nyílvessző hegye szegeződik rátok?
- Nem tudtam, hogy szeretsz felvágni az idegenek előtt! – mondtam vigyorogva és láttam, hogy az ő ajkán is széles mosoly ragyog fel. Könnyed főhajtással tisztelegtem előtte.
- Üdvözlégy, Narmiraen, elfek dicső kapitánya!
Viszonozta az udvarias gesztust, majd karjait jelentőségteljesen széttárta.
- Isten hozott titeket a tündék birodalmában!