Vérrel írt krónikák... III.

Fantasy / Novellák (1416 katt) bel corma
  2015.01.06.

Egy sivatag vörös homokból fújt dűnéi közé érkeztünk meg. Közeledett a hajnal, és a derengő félhomályban jól kivehető volt a rózsás pírban tündöklő horizont.

Megfogtam a kislány kezét, és hátrébb húzódtunk pár lépéssel. Nem szóltam egy szót sem, ő pedig nem kérdezett. Talán megérezte azt, hogy mi fog következni…

A levegő fodrozódása előre jelezte a potyautas érkezését. Ariel karcsú alakjának jellegzetes körvonalai bontakoztak ki a semmiből. Egy szempillantással később már ott állt mellettünk. Rám nézett, majd a közelgő napkelte irányába kémlelt. Láttam a barna szemekben táncoló rózsaszín visszfényeket, és azt is, hogy máskor oly magabiztos mosolya most hamissá keseredik az ajkán.

- Most… mit tegyek? – suttogta halkan.
- Én a helyedben megbékélnék a sorsommal…
- Oly sokszor nevettem már a halál arcába, hogy majdnem megfeledkeztem arról, hogy létezik…

Rövid töprengés után megoldottam a csuklómon viselt bőrszíjat, és éreztem, hogy a patinás ereklye lüktetni kezd a tenyeremben. Kíváncsian figyelte ténykedésemet, én pedig odadobtam neki a gyűrűt. Ügyesen elkapta a levegőben.

- Mi ez?
- Csak… húzd fel az ujjadra! Megoltalmaz téged a napfénytől…

Sietve engedelmeskedett, és láttam, hogy a hajnal első sugarai elvakítják sötétséghez szokott, érzékeny szemét. Leárnyékolta a tekintetét, úgy fürkészte a tájat.

- Nagyon rég volt már részem ebben a látványban… - suttogta reszelős hangon, majd megköszörülte a torkát. – Én nem tudom, hogy mit mondhatnék… Egyébként… honnan tudtad?
- Azt, hogy szükséged lesz a gyűrűre?
- Igen.
- Nem tudtam, csak… egy megérzés volt. Talán az istenek akarták így.
- Megtehetted volna, hogy végignézed a halálomat, mégis…
- Megmentettelek?
- Igen – mondta és tétován széttárta a karját. – Nem értem, hogy miért?
- Épp ez a különbség kettőnk között, mellesleg… Nem szívjóságból cselekedtem. A testőröm tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából, így égető szükségem van a képességeidre!
- Nem félsz attól, hogy esetleg ellened fordulok?
- Nem igazán. Még működik a napfény kristályom, emellett… ha meghalok, akkor a gyűrűd is elveszíti az erejét. Elég jól ismerlek már, és tudom, élvezni fogod, hogy nappal is kötetlenül mozoghatsz.

Ariel kedvtelve méregette az ujján pompázó, fekete gyűrűt, én pedig egy átlátszó folyadékkal teli, apró üvegcsét halásztam elő zsákom mélyéről és felé nyújtottam. Kétkedve fogadta az ajándékomat.

- Ha együtt akarunk dolgozni, akkor féken kell majd tartanunk a szomjúságodat. Elég egy csepp a nyelvedre, hogy enyhítse a vágyat – savanyú tekintete láttán majdnem felnevettem. – A mágia csodákra képes! Amúgy… nem sejted, hogy kik támadtak ránk az éjszaka folyamán?
- A Vörös Kéz nevű vámpír-klán tagjai voltak. Régóta a nyomomban vannak már. Megszállott, fanatikus népség, nem tudni, hogy mit, miért tesznek…
- Mit csináltál? – kérdeztem tőle szenvtelen hangon.
- Megöltem a vezetőjüket.
- Aha… így már érthető a dolog.

- Most, hogyan tovább? – Ariel sóhajtva törölte meg izzadó homlokát. - A térkép elveszett, ez a meleg pedig…

Elakadt a szava, ahogy felvillantottam neki a megsárgult papirost.

- Hogyan…?
- Egy jó minőségű másolatot adtam át nektek, és reménykedtem, hogy nem veszitek észre a cserét. Nos, bejött, nem igaz?
- Mi a következő lépés?
- Sajnos, olyan mágiával kódolták az írást, amit még én sem tudok megfejteni. Azt hiszem, a tündék segítségét fogom kérni. Az ő varázslataik majdnem egyidősek a teremtéssel, így jó esély van rá, hogy képesek feltörni az írást oltalmazó védőpecséteket. Szerencsénk, hogy jó kapcsolatot ápolok velük.
- Azt beszélik, hogy emberkerülő, maguknak való népség… Hogyan tudtál a bizalmukba férkőzni?
- Egyszer megmentettem a királyuk legkisebb leányát egy tomboló indriqtől… Onnantól kezdve már nem voltak kérdéseik!
- Úgy tudom, hogy ők a messzi észak sűrű, erdős vidékein élnek. Ha nem tévedek, akkor hosszú gyaloglás elé nézünk!
- Mindig tartalékolok az erőmből, szóval… Maradt még annyi manám, amivel felállíthatok egy újabb térkaput. Két fertályóra múltán akár indulhatunk is…

A közelben találtam egy szélvédett helyet, és sietve nekiláttam, hogy megtisztítsam a terepet a szertartáshoz. Láttam, hogy a kislány közelebb óvakodik Arielhez, és mágiával kiélesített hallásommal nyomon tudtam követni az egész beszélgetést.

- Meg akartál ölni engem! – a szőke lány hangjában neheztelés remegett.
- Csak… elraboltalak téged. Tudod, az nem ugyanaz! – mondta Ariel és megpróbált kedvességet csempészni a hangjába. Hízelegve közelebb hajolt a gyerekhez, ám az továbbra is utálkozva nézett rá és elhúzódott a közeléből.
- Tudom, hogy meg akartál ölni!
- Ez nem igaz… - nyögte a nő és esdeklőn nézett rám. – Mondd meg neki, hogy ez nem így van!
- Nos, lényegében… tényleg meg akartad ölni! - dörmögtem gonoszkodva, és alig bírtam palástolni az arcomra kiülő, kárörvendő mosolyt, miközben egy szabályos ötszöget rajzoltam a vörös homokba.
- Borítsunk fátylat a múltra! Mi lenne, ha játszanánk valamit?
- Mire gondolsz? – úgy tűnt, hogy sikerült felkeltenie a kislány érdeklődését.
- Nos, nem is tudom… - újra hozzám fordult. – Mivel szoktak játszani a hasonló korú gyerekek?

Ebben a pillanatban készültem el a szimbólummal. Kedvtelve méregettem a tizenkét láb sugarú körbe ágyazott, ötágú csillagot. A kör belső részét és a csillagot is mágikus rúnák díszítették, csúcsain pedig féldrágakövek ragyogtak. Már csak erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy működésbe hozzam a kreációmat. Elégedetten elmosolyodtam.

- Ha befejeztétek, talán indulhatnánk is!

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)