Elmélkedés a virtuális pénzekről

Külvilág / Közélet (1289 katt) Norton
  2016.02.19.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/2 számában.

Számos esetben hallottam vagy olvastam olyat, hogy a bankokban csak „virtuális pénzek” vannak. Ez azt jelenti, hogy ha az összes számlával rendelkező ember ki akarná venni a megtakarítását, akkor nem tudná, mivel nem lenne a pénzintézetekben elegendő fedezet hozzá. Ezzel szerintem a legtöbben tisztában vannak, de elárulok egy „titkot”: bizonyos nézőpontból szemlélve minden pénz virtuálisnak számít.

Elnézést, ha nem túl szakszerűen akarom ezt elmagyarázni, de a pénz csak akkor ér valamit, ha ellenértékként működik, vagyis terméket és elsősorban munkát adnak érte cserébe. Vagyis ha mindenki hirtelen milliárdossá válna, akkor senki nem akarna dolgozni, és nem lenne, aki kenyeret süssön. Az emberek csak költeni szeretnének, nem pedig termelni. Leállnának a gyárak, az üzemek, tele lennénk nagyravágyó alakokkal, de nem lenne, aki megtermelje nekik a javaikat, így kenyér helyett a pénzt kellene megennünk, ami nem egy emészthető dolog.

Fontos tehát, hogy egy virtuális dolog mögött valódi energia befektetés legyen!

Általában a banki átutalások sem úgy zajlanak, hogy átszállítanak az egyik helyről a másikra vagy hat mázsa forintot mindenféle fegyveres emberek, hanem csak szimbolikusan történik meg az esemény: az egyik bankszámlán alacsonyabb lesz egy szám, a másikon pedig magasabb. Azt hiszem, ez nem túl komplikált dolog.

Ha úgy vesszük, a pénz csak egy szimbólum: szimbóluma például egy adott ország gazdaságának, és annak, hogy mennyire stabil az a bizonyos gazdaság. Ha nincs ellenértéke, nincs mögötte munka, akkor a pénz egyre jobban értéktelenné válik. Ezzel olykor játszani is szoktak.

Ha idejön egy külföldi befektető, aki valutát hoz, de nem akar túl sokat fizetni a munkabérekre, akkor amellett, hogy minimálbért fizet a dolgozóknak, még úgy is haszonhoz juthat, ha gyengül a forint, mivel akkor az idehozott valutája többet ér forintban, és nem kell a bérekre túl sok eurót, dollárt, vagy mit tudom én, mit költenie.

Így elvileg a munkások is jól járnak, mert a minimálbérüket viszonylag „magasabb” szinten lehet tartani, és jól jár a külföldi befektető is, mert bár forintban „magas” a minimálbér, de valutában ő mégsem fizet olyan sokat.

Ebben az a csapda, hogy a forintgyengülésből származó „haszon” mögött nincsen valódi munka, ami lefelé húzza a gazdaságot: így jár az, aki befektetett munka helyett ingyen akar jól élni.

Azokat az országokat, ahol gyenge a gazdaság, és gyenge a pénz, előszeretettel látogatják meg a külföldi befektetők, akik már kiépítettek mindent, ami a vállalkozásukhoz szükséges, vagyis az előkészületekért már megdolgoztak. Van tehát pénzük, ami erős, mivel az országukban valódi munka van mögötte, és van technológiájuk, valamint minden egyéb, ami egy bizonyos termék legyártásához szükséges. Mégis elmennek egy gyengébb gazdaságú országba, hogy ott építsék fel az üzemeiket, de nem azért, mert ki akarják nekik kaparni a gesztenyét, hanem azért, mert ott olcsóbb a munkaerő, mivel a munkának nincs meg az ellenértéke.

De ha mások építik egy adott ország gazdaságát, akkor a munkának mégúgy se lesz értéke!

Nézzük meg például Németországot! Ki az a magyar befektető, aki saját pénzből ott akarna beindítani egy üzemet, ahol németek dolgoznának? Alapból nem sok ilyen lehet, mivel ott vagy hatszoros munkabéreket kellene fizetnie, mint idehaza. De a németeknek nem is kell üzemet építeni magyar pénzen, mivel ők megépítik a sajátjaikat a saját pénzükön, a saját energiájuk révén. A vezetőik ugyanis nem sajnálják rá a pénzt és a fáradtságot, hogy építsék a gazdaságot, és mindemellett megfizetik a dolgozóikat is… aztán ha vásárolunk náluk, meglepődve tapasztaljuk, hogy a termékeik egyáltalán nem drágábbak, mint idehaza.

Hogyan lehetséges ez?

Úgy, hogy a főnökök és gyártulajdonosok bevétele, és a munkabérek között általában nincs akkora különbség. Ha például egymillió euró a bevétel, akkor nem az van, hogy a főnököké abból kilencszázezer, a munkásoké pedig összesen csak száz, hanem a főnökök beérik, mondjuk, kétszázezerrel, és a bérekre nem sajnálják kiosztani a nyolcszázezret. Így lesz meg a munkának az értéke, így lesz fizetés, amiből aztán többet fognak vásárolni az emberek, tehát így lendül fel a gazdaság.

Persze mondhatjuk, hogy a németek jól gazdálkodtak a Marshall segéllyel, de elárulom, hogy ha nem jöttek volna rá, hogy a munkának értéke van, és meg kell becsülniük azokat, akik dolgoznak, akkor száz Marshall segély is kevés lett volna nekik.

Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy az olyan országok, akiknek a vezetői nem hajlandóak önerőből ipart, mezőgazdaságot, vagy bármilyen valódi munkát építeni, hanem csak nyerészkednek, ámítanak, lenyomják a dolgozókat, és a semmiből próbálnak meggazdagodni… nos, az olyan országok gazdasága egyre kiszolgáltatottabbá válik, ami a népen keresztül előbb-utóbb visszahat majd a vezetőkre is.


Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 2 db)