Mecseki séta

Szépirodalom / Versek (500 katt) macika
  2014.12.05.

A Mecsekre indulok.
Utoljára még feljutok,
hisz télen gyönyörű ez a táj,
talán többé nem is látom már.

A havi hegyen megállok,
a városra pont rálátok,
milyen csodás helyre születtem,
gyönyörű helyen élem az életem.

A lábam alatt elterül a város,
milyen békés, nyugodt.
Igen! Itthon vagyok:
Ide tartozok.

A négytornyú templomot nézem,
az égre mutat havasan, fehéren,
És középen kiemelkedik a magas ház,
mintha oda lenne építve: a tornyok közepébe.

Az utcákon égnek a lámpák,
a városon mintha aranyszál vonaglana át,
ahogy a szél fújja, mozgatja,
a SZENT JÁNOS bogarakat, eszembe juttatja.

Felfelé indulok a nagy dombon,
a hófehér havon semmi nyom.
A bokrokat a szél táncoltatja,
a kis madarakat hintáztatja.

A madárkák biztosan fáznak,
erre gondolok, ahogy nézem a táncukat,
csiripelnek hangosan,
mutatják, merre van az utam.

A hótól terhes fenyőágakat
ringatja a szél.
Bólogatnak, csalogatnak,
gyere-gyere még!

Megyek lassan bandukolva,
a hófelleges égre hunyorogva,
visszanézve a hosszú útra,
nincs is más, csak a lépteim sora.

Egy hópehely hull a kezemre,
olyan, mintha gyémánt lenne,
ahogy jött, úgy tűnik tova,
a kezem melegétől elolvadva.

Milyen sokszor jártunk erre,
milyen gyorsan felértünk a hegyre,
most a hóba vésem a neved,
s eszembe jut, milyen jó is volt veled.

Felérek a hegytetőre, a lépteim nyomát a hó befedte.
Hiába is keresem, nem látszik a neved sem.
Már csak a fenyőágak hajbókolnak,
földig érnek, úgy búcsúznak.

Jéggé fagyva hazamegyek.
A meleg szobába megpihenek.
Hát, elbúcsúztam tőled, gyönyörű Mecsek!
De ha tudok, tavasszal még hóvirágot szedek.

Előző oldal macika