Állandóság
Kietlen, szürke tájon vezet az utam. Lépteim nyomán hamu verődik fel a sötét földről. Követem az előttem lévő ösvényt, melynek két oldalát fák szegélyezik. Korhadt kérgükben férgek vájta járatok százai. Kopár lombkoronájuk fakó ágai kísértetiesen merednek a koromszínű ég felé.
Hangos morgást hallok. A hang irányába fordulva egy több sebből vérző, habzó szájú, véreres szemű farkaskutyával kerülök szembe. Vicsorogva bámul rám, lassan közelít felém. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul figyelem az állatot, majd elfordulok és folytatom az utamat. Egy darabig még hallom, hogy a farkaskutya követ engem, de ahogy az erdő vége felé közeledek, megáll, és visszamegy a fák közé.
Tompa, monoton hangok ütik meg a fülemet. Az előttem lévő út szélén egy romos kőfejtőt pillantok meg. Egy csapat férfi szakadt, koszos ruhákban, a kezükben lévő hatalmas pörölyökkel csapkodják a szikladarabokat. Mogorva tekintetükből primitív düh árad. Mikor közelebb érek hozzájuk, látom, hogy testüket szőrméből készült ruha takarja, cipőt egyáltalán nem hordanak, a legtöbbjük arcán hosszú, ápolatlan szakáll. Ahogy meglátnak, megtorpannak, minden lépésemet meredten figyelik. Néhányan fenyegetően felemelik a pörölyt. Nem foglalkozom velük.
Egy kisebb tó keresztezi az ösvényt. Lassan belegyalogolok a hideg, koszos, acélszínű vízbe. Alig fodrozódik a felszíne, ahogy átkelek rajta. Szinte hangot sem ad.
Magam mögött hagyva a tavat, elérek az ösvény végéhez. Fehérre meszelt, egyszerű faajtó zárja le az utat, oldalán szürke kilincs. Nem furcsállom a jelenlétét. Az a célja, hogy itt legyen, nekem pedig az, hogy átmenjek rajta. Lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót. Vakító fehérség csap a szemembe, majd egy hosszú másodpercig teljes súlytalanság lesz úrrá rajtam. Egy pillanattal később újra szilárd talajon vagyok.
Kietlen, szürke tájon vezet az utam. Lépteim nyomán hamu verődik fel a sötét földről.
