Hang a Félhomályban
Hajnali órán, sápadt, szürke az ég,
rám a félhomály bús szeme néz.
A zsindely mögött nem vár napfény,
az élethez kedvem nincs, de valami
felkélt.
Fülembe szerelmem hangja suttogja,
ha másért nem is, de értem élj.
A kopott zsindely mögött majd várlak Én,
mutatok neked a felhők mögött fényt.
Amikor reggel az ablakon fény virág kopog,
és bágyadt, csipás szemmel oda pillantok,
eszembe jut, hogy miattad élek, nem másért,
hogy csak miattad kelek fel, életem szép Virágáért.
Mellettem nyílott ki ez a szép Virág,
szeretettel öntöztem gyenge kis szárát.
Nem én vetettem el e Virágnak magját
csak belebotlottam, azóta nem eresztem karját.
Reggelente ha fülembe ő suttog,
szívem nagy örömben ujjong,
esténként ha rá gondolok,
érte egy rövid imát mondok.
Az Úrnak imámban halkan el rebegem,
hogy ezt a virágot mennyire szeretem,
s boldog a szívem, mert benne párját lelte.
Hálám e Virágért az Úrnak végtelen lesz.
