Elviseljük

Szépirodalom / Novellák (506 katt) Vodkaember
  2014.11.05.

A málló vakolatú szoba közepén állva próbálok úrrá lenni a kezem remegésén. A levegőben lőpor égető szaga keveredik a penész bűzével. Mivel közelről lőttem, a ruhámat vérfoltok borítják. Erősen rámarkolok a kilencmilliméteres Beretta markolatára. Ez az egyetlen támaszom.

A nap sugarai elgyengülnek, mire átküzdik magukat a koszos ablaküvegen. Sápadt fénnyel töltik meg a szobát. Hátranézve látom, hogy az egyik társam óvatosan felemeli a keservesen síró csecsemőt a földről, és kiviszi a lakásból. Kis szerencsével talán magához veszi a család egyik rokona, feltéve, ha van egyáltalán. Ha nincs, árvaházba kerül, ahol a vágy, hogy végre igazi családba tartozzon, minden nap együtt él majd vele. Ő fog vezekelni az apja bűneiért.

Lecsatolom a golyóálló mellényt a testemről, majd a sisakomat is leveszem. Hajam csapzott tincsekben hullik a szemembe. Leülök az egyik fotelba, habár nem lenne szabad semmihez sem nyúlnunk, nehogy nehezítsük a helyszíni vizsgálatok menetét. Nem tudom, mit károsíthatnánk. Nyomokat? Teljesen mindegy, mit találnak majd a fehér köpenyes kollégák, és az ő tévedhetetlen vizsgálataik. Egy csecsemő árván maradt, egy kisgyermek holtan fekszik a konyhában, az anyjuk pedig átlőtt fejjel hever a nappaliban. Nincs az a nyom, nincs az a lehengerlő felfedezés, ami változtatni tudna ezen.

Nagyot sóhajtva előredőlök, és lehunyom a szemem. Érzem a fájdalmat. Mind érezzük. Az árván maradt csecsemő fájdalmát, a konyhában heverő, alig ötéves fiúét, akinek az apja keresztüllőtte a mellkasát egy vadászpuskával, az anyáét, akit akkor ért a halálos lövés, mikor éppen telefonált, hogy segítséget kérjen. A fájdalom itt van velünk. Ott van a koszos parkettában, a kopott bútorokban, minden szobában, minden lélegzetünkben.

Elviseljük. El kell viselnünk, ez a dolgunk, erre vállalkoztunk.

Mind csendben vagyunk, nem mozdulunk. Elhagyhatnánk a lakást, kimehetnénk a folyosóra, de nem tesszük. A gyász néma nyelvén mondunk imát az anya és a kisfiú lelkéért, és a kisded jövőjéért. Ha mi nem tesszük, senki sem teszi.

Kis idő múlva felállok, és kimegyek a konyhába a társaimhoz. Egyikünk kinyitja az ajtót, majd egymás után, lassú léptekkel elhagyjuk a lakást. Csak a kínzó fájdalmat visszük magunkkal. Együtt élünk vele.

Ez a múltunk, ez a jelenünk, ez a jövőnk.

Előző oldal Vodkaember
Vélemények a műről (eddig 6 db)