Halottak napja

Szépirodalom / Novellák (615 katt) Lexi
  2014.10.25.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/10 számában.

A domb egyik oldalában laposabb, magasabb földkupacokba szúrt keresztek állnak. Sorban egymás mellett. A másik oldalon márvány csodák, kőből épített kis paloták sorakoznak szerte, amerre szem ellát.

Temető. Elhunyt emberek nyughelye. Az ősz aranysárga levelekkel takarta be a tájat. Csak a fenyők, tuják zöldülnek a némaságban. A szél, mi viszi, hordja a leveleket, nem tesz kivételt. A fakereszt, márvány csoda mind-mind belepve. A néma csendet léptek zaja zavarja fel. Emberek jönnek, nézik az elsárgult, kiszáradt virágokat. Megkopott koszorút. Kiéget kormos mécsest.

Elképedve ismerik fel, egy év eltelt, s ők nem voltak itt. Mindenhol az enyészet látványa, gazos, szemetes minden. Ezután megmozdulnak. Mintha Csipkerózsika ébredne fel álmából, úgy mennek a kocsikhoz, s veszik elő az ásót, kapát, gereblyét. Nagy igyekezettel kapálják, irtják az elszáradt gyomokat. Mossák, súrolják a kő- és márványlapokat, míg csak nem csillog, villog minden. S a jól elvégzett munka tudatában beülnek autóikba és tovább állnak.

A kis ösvényen most egy öreg anyóka tipeg. Fején sötét kendő, arcán ezer redő. Kezében kicsiny kapája. Ő már csak ezt bírja el. Lassan odaér a temető azon oldalához, ahol a kis fakeresztek állnak. Itt megpihen. Sok már a 80 esztendő. Párja nyugszik itt. Régen elment már. Ő egyedül maradt, a gyerekek szétszéledtek a világ minden részén. Néha jön egy levél, képeslap. De ő ennek is örül. Most is hoz egyet, megmutatja az ő apjukjának. Milyen szép helyen laknak az ő gyerekeik! Odaér a kis dombhoz. Leül s nézi. Bizony jó volna már pár taliga föld. Feltölteni a sírt… De hát nincs, aki hozna, így hozzá kezd a munkához. Sok baja nincs. Az elszáradt virágokat már a múlt héten kiszedte. Most csak átkapálgatja, felfrissíti a földet. A krizantémok szépen virágzanak. Az idén nagyon meleg volt. Sokat locsolta a kis földhalmot. Felvesz a földről egy faágat, amin még néhány levél megmaradt, s körbe sepri a sírt.

Elfáradt, újra leül, kicsit még beszélget az apjukkal. Aztán feláll, elindul hazafelé. Holnap Halottak napja. Már megvette a városban a kis koszorút, gyertyát. Kijön újra, emlékezni…

Felvirradt a másnap. Már kora délelőtt megtelt a temető. Szinte minden sírnál van valaki. Kiöltözött nők, férfiak, gyerekek állják körbe a kriptákat. Koszorúk, virágcsokor csodák lepik be a tegnap még gazos levelekkel teli sírokat. Mécsesek minden formában. Színes, fehér, kicsi, nagy, díszes, sima. Minden, mi drága és hivalkodó. Megjönnek a szomszédok, jól megnézik, ki mit hozott, majd egymás ruháját is, és jöhet a beszéd. Bizony egy év nagy idő. Azóta már születtek új családtagok, lettek új gazdagok. Ezt most jól kitárgyalják, s mindenki megy a saját autóval, a saját útján tovább. A kocsiban újra megbeszélik, ki mit változott, de nem jut eszükbe, hogy talán egy imát kellett volna mondani az elhunyt emberért! Vagy talán már azt sem tudják, ki is fekszik itt?

Esteledik. Anyóka is lassan kiér a sírhoz. Most nincs egyedül. Mellette minden sírnál van valaki. Itt csend van. A virágok között csendben égnek a gyertyák. Amelyik sírnál még sincs ember, ott is ég pár szál gyertya. Ki tette oda? Mindenki, aki arra járt. Ez az ő napjuk. Emlékezés? Nem feledés?

Későre jár, anyóka feláll, kezével megsimítja a kopott keresztfát s halkan súgja: „Holnap jövök” - s elindul hazafelé. Magával viszi a sok szép emléket, amit most újra átélt.

A temető kapujából visszanéz. Csodás látvány tárul fárad, öreg szemei élé. Az egyik oldalon csillogó világ szemkápráztató, de üres fények. A másik oldalon lassan pislákoló, halványsárga, de meleg fények. A szeretett fényei.

- Istenem! - suttogja csendesen. - Még holtukban sem egyformák az „emberek”.

Előző oldal Lexi