Találkozások

Szépirodalom / Novellák (849 katt) Lexi
  2014.10.27.

Találkozás 1.

Éva szép volt. Minden férfi szívesen legeltette rajta a szemét. Ő tudta ezt s élvezte is. Mindig kihívóan öltözködött. Smink, fizura rendben volt rajta. Megtehette, férje jól kereső vállalkozó volt. Mindenük megvolt már. A két gyerek is nagy, nincs velük gond. Az iroda, ahol dolgozott, jól fizetett, azt is csak magára költhette. Meg is tette. Főnöke nem csoda, hogy felfigyelt az ápolt, ragyogó nőre. Egyik délben behívatta magához. Éva repült. Ő már régen kinézte magának a tőle idősebb, de még jó kiállású férfit. De az elég megközelíthetetlennek tűnt. Hiába kérdezgette kolléganőit, senki sem tudott róla semmit.

Most nagyon boldog volt. Itt az alkalom, most vagy soha. Megigazította blúzát, kigombolta a legfelső gombot. Így jobb belátás nyílt amúgy is szépen domborodó melleire. Kopogott, s a szabad szóra ringó csípővel belibegett az ajtón. A férfi asztalánál ült, szeme kitágult a vonzó jelenségre. Felállt, hellyel kínálta a nőt. Éva a rekamiéra ült, lábait átvetette egymáson. Ez komoly belátást biztosított a bugyijára. A férfi légzése felgyorsult, már titkolni sem tudta, mennyire kívánja a nőt. Éva csak erre várt, megveregette maga mellett a rekamiét, érzékeltetve a férfival, oda várja.

Károly nem kérette magát. Leült, s rögtön lecsapott Éva félig nyitott, csábítóan pirosló szájára. Összefonódva dőltek az ágyra. Innen már nem volt visszaút. De nem is akarták. Károly az ajtóhoz lépett, kulcsra zárta. Már menet közben hajigálta lefelé magáról a ruhát. Mire Évához ért, ő is meztelen várta. Csókok és a teljes beteljesülés gyorsan megtörtént. Mindketten kielégülten dőltek hátra. Lassan lenyugodtak, s csak nézték egymást. Majd kezdtek felöltözni. Egy szót sem szóltak. Túl gyors volt az egész dolog, nem így képzelték el. De a vágy győzött az értelem felett. Éva felállt, kinyitotta az ajtót s kiment az irodából. Károly némán ült asztalához, s eszébe jutott felesége, aki betegen feküdt otthon. Mit csinált? Mi lesz ezek után? Félt Évától, tudta, hogy elkapatott, mindent megszerző nő. Mindegy, súgta valami a fejében. Kellett neki ez a nő. Majd kézben fogja tartani a kapcsolatot.

Közben Éva is gondolkodott. Igen, ezt akarta. Már unta mindig fáradt férjét, aki még az ágyban sem volt egy lepedőakrobata. Ő nem bánt meg semmit. Most már csak a folytatást kellett kifundálnia. Aznap hamarább elment, hogy ne találkozzanak a férfival. Ez is terveihez tartozott. Azt akarta, kívánja a férfi, keresse. Terve bevált. Károly két nap múlva ismét hívatta. Most már kicsit késve, megnyugodva lépett be az ajtón. Tudta, nyer. A férfi remegve várta. Hozzá lépett, csókolta, tépte róla a ruhát. De Éva most már tudatosan eltolta magától. Károly döbbenten nézett a nőre.

– Mi történt? Valami baj van? – Kérdezte.
– Nem, semmi, csak az ajtó - mondta Éva s ráfordította a kulcsot. Lassan élvezkedve kezdett vetkőzni. Minden ruhadarabját külön gonddal vette le, s dobta az ágyra. Károly már nem látott a vágytól. Gyorsan lehányta saját holmiját s odafordult az őt néző nőhöz. Az csak állt, majd átölelte a férfit és újra ott voltak, mint a múltkor. Gyors numera, s vége. Éva még vágytól fátyolos szemmel nézte az öltöző Károlyt. Az gyorsan magára kapkodta ruháit, s várta, ő miért nem öltözik már? Ő nem ezt akarta, ez neki kevés volt. Na, majd most megmondja. Lassan magához húzta ruháit s megszólalt.

– Hogyan tovább?
Károly nem értette, mit akar a nő. De az csak ült és nézett rá, majd újra feltette a kérdést.
– Ezek után, hogy akarod folytatni?

Károly elmondta, hogy van egy beteg felesége. Nem hagyhatja el. De bármikor szívesen van Évával. A nő szemében harag villant. Ő szerető akart lenni, de nem dugdosott. Mindenkinek dicsekedni akart a hódításával, hogy ő bevette a várat. Övé lett a megközelíthetetlen férfi. Ez a bujkálás megalázó volt számára. Őt nem dugdosni, mutogatni kell. Mérgesen ráordított a bambán álló férfira.

– Mit képzelsz te, ki vagyok én? Így nem bánhatsz velem. Nekem ennél több jár.
A férfi csak nézte a dühöngő nőt, s megkérdezte.
– Mit akarsz akkor, mit tegyek?
Éva elmondta, ő hogyan képzelte.
– Jó - mondta a férfi. - Akkor többet találkozunk.

Így is lett. Szinte már minden szabad percüket együtt töltötték. Az egész vállalat őket beszélte. De Éva még ezzel sem érte be. Meghívatta magát Károly születésnapi partijára is. Persze ő nem is sejtette, Károly családja, felesége, már tudott a kapcsolatukról. Annyira elmerültek a szerelmükbe, nem törődtek a külvilággal.

Eljött a nagy nap. Otthon azt mondta, barátnőjénél fog aludni színház után. Így nyugodtan készült a partira. Kocsiba ült, s elindult Károly lakása felé. Ott már szinte mindenki jelen volt. Meglepődve nézték az ajtóban megjelenő nőt. Erre senki nem számított. Csak Károly fogadta kitörő örömmel barátnőjét. Ő sem sejtette, titkuk nyílt titok. Bemutatta a nőt feleségének, aki mosolyogva fogott kezet a most is ragyogó Évával. Beinvitálta, s megkínálta egy pohár pezsgővel. Éva elfogadta, de szeme Károlyt kereste. Hol lehet? Mióta beengedte, nem is látta. Elindult, hogy megkeresse. Meg is látta, éppen az új kolléganővel koccintott. Odament, belekarolt a meglepődött férfiba. Az eltolta a kezét és a fülébe súgta.

– Gyere fel az emeletre! A második ajtó. Ott várlak.

Bár Éva kissé dühös volt az új rivális miatt, ment engedelmesen. Az emeletre érve már megnyugodott, s büszkén lépdelt a folyosón. Úgy érezte, nyert, itt minden az övé lesz nemsokára. Hiszen tudta, Károly felesége milyen beteg. Meglátta az ajtót, ahová mennie kellett. Benyitott, sötét volt, a kinti erős fények miatt amúgy sem látott semmit sem. Keze a villanykapcsoló után kutatott. Megtalálta, egy pillanat alatt fény borította be a szobát.

Megdermedt. A fotelokban a férje, Károly és a másikba Károly felesége ült. Néma csend borult az amúgy is csendes szobára. Csak lentről hallatszott fel a zene, kacagás. Zsuzsa, Károly felesége felállt. Odalépett Évához, kézen fogta, Károlyhoz vezette.

– Tessék, a tied, vidd! De ő marad – s ezzel Éva férjéhez lépett. Kézen fogta és elindultak az ajtó felé. Ott megállt, visszafordult, mosolyogva így szólt.
– Remek találkozás volt, köszönöm. De még jobb csere…


Találkozás 2.

Elmúlt sok év, s nem láttalak. Emléked élt csupán a szívemben. Fiatal voltam, s oly mohó, azt hittem, minden jár nekem. Meg is szereztem, aki kellett. Nem néztem családot, gyereket, csak mentem a szerelem ösvényén. S ez akkor hozzád vezetett. Gyönyörű nyár volt, a fákon madarak daloltak, a kertekben nyílott ezerszínű virág. S mi jártuk az ország útjait, csodáltuk a fenyveseket, réteket.

Kis szállodákba éltük ki vágyaink tüzét. Így telt el pár év. Boldogok voltunk. Azt hittük, így marad mindig. De az élet közbeszólt. Talán, mert bűn volt a kapcsolatunk. Miklós felesége megbetegedett. Sajnos már későn ment orvoshoz, s nem sok időt jósoltak neki. Ez összetört mindent. Mint tükör darabjai, úgy hullott szét a szerelmünk. Még néha találkoztunk, de ez már nem az a felhőtlen játék volt mit eddig játszottunk. Mind a ketten éreztük, vége. Az ő gondolatai sem nálam jártak, én sem tudtam átadni magam neki. Ki kellett mondani a búcsúszót. De még nem voltunk készen rá. Nem tudtam elképzelni, hogyan lesz nélküle. Mégis éreztem, nekem kell lépnem. Ő nem fog szólni, de felőrli a kettősség, ami eddig ment. Már nem az a bohém fickó volt. Minden másnap vitte a feleségét a kórházba, aztán rohant hozzám. Egyik este aztán eljött az idő, kértem, pihentessük a kapcsolatunkat. Nem szólt, csak nézett. Torkom a sírás szorongatta. Lehajtotta a fejét, s annyit szólt.

- Menj! Legyél boldog!

Nem értette meg, nekem is éppen úgy fáj a válás. Azt hitte, meguntam a röpke perceket, a lopott csókokat. Pedig ez más volt… neki már a felesége mellett volt a helye. Letettem a szoba kulcsát, s elindultam a lépcsőházba.
Felállt, szeme könnyben úszott.

- Köszönöm.

Ennyi volt. Rohantam, mint az őrült, lefelé, féltem, visszafordulok. A kocsiban már nem volt erőm tartani magam. Annyi év boldogsága hová tűnt…

Elköltöztem a városból. Nem bírtam nézni a fájdalmát, felesége nem értette, miért megyek el, ha bejönnek a kórházba. De menni kellett.

Most, amikor ennyi év után újra találkoztunk, csak álltunk némán, szó nem hagyta el az ajkunkat. Keze felém nyúlt hívogatón, s én szálltam karjaiba, mint szédült madár. Nem múlt el soha az érzés, mi hozzá fűzött. Ez a találkozás bebizonyította számomra, mit is jelentett ő nekem… semmi mást, mint az egész életem.

Előző oldal Lexi
Vélemények a műről (eddig 1 db)