A telefon

Fantasy / Novellák (704 katt) Kétvirág
  2014.10.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/3 számában.

Sikítva hajítom keresztül a telefont a szobán, aztán utána ugrom és rátaposok. Közben üvöltök, ahogy torkomon kifér.

- Nem! Nem! Nem! Nem! NEEEEE! - visítom, mint a malac, és addig ugrálok a készüléken, amíg felismerhetetlen kis morzsáira nem esik szét. Akkor abbahagyom.
- Nem jó - gondolom. - Egyrészt csak ez az egy telefonom van, másrészt pedig nem igazán oldottam meg semmit, sőt. Hát akkor újra.

Ez az egyszerűbb rész: veszek egy nagy levegőt és eszembe idézem, hogy az "idő nem létezik". A szoba villan egyet-kettőt, aztán megint ott vagyok... ahol a part szakad. A telefon az asztalon sértetlenül. Csak egy pillanat, és megszólal. Megint.

Valóban.

- Pam-pam-pam-papapamm! Bzzzz - bzzzz - bzzzz - csörögte sürgetően, és még rezgett is hozzá, amitől táncolni kezd, és lassan az asztal széle felé sodródik...

Felveszem, még mielőtt leeshetne. Bár már tudom, mire számíthatok, a NÉVnek (így, csupa nagybetűvel) most is elementáris hatása van rám. Ezúttal nem bántom a telefonom. Simán összerogyok, mint a letaglózott ökör. Élettelenül heverek a földön, vagyis csak a testem. A lelkem pedig nagyon is örül a szabadulásának... csakhogy kíméletlenül visszalöknek...

- Hohó, azért ez nem ilyen egyszerű ám, barátocskám! - hallom, és megint a szobám közepén ülök... rettenetesen fáj a fejem, és iszonyatosan húz a testem szokatlan súlya. A telefonom tanúsága szerint másfél óra telt el. Tíz fogadatlan hívás. Nagybetűvel: Hívás. Megint nem jó. Még egy próba.
- Az idő nem létezik! - suttogom, mire a szoba ismét csak megremeg, és visszaugrik a kiindulási helyzetbe.

Legalább a fejfájásom elmúlt. A telefon viszont megszólalt megint. Könyörtelenül.

Hagyom, hagy csörögjön. Nézem, ahogy az asztal széle felé táncol, aztán - mintegy lassított felvételen - a szőnyegre esik. Nem, nem, ezt így nem lehet. Irtózatosan dühös lesz, ha nem veszem fel. Az Ő dühe pedig... hát arra jobb nem gondolni... Összeszedem a bátorságom, és a földön hernyózó ketyere felé nyúlok. Mire elérné a kezem, elhallgat. Na, akkor még egy próba.

- Az idő nem létezik!

A szoba elhalványul, és felvillan. A telefon az asztalon csücsül, ahová tettem. Aztán megszólalt, és táncikálni kezdett. Mintegy hipnotizáltan veszem fel, és hallózom bele. De már megint... az a NÉV. Hát ezt nem lehet elviselni!

- Nem lehetne, hogy ne mutatkozzon be?! - zokogom a készülékbe, aztán már csak artikulálatlan hangokat hallatok valahol a hüppögés, a pityergés és az üvöltve sírás között.

A vonal túlsó felén döbbent csend... mégis mire számítottam? Leteszem. Aztán hisztérikus röhögésbe fogok: valahol azért elképesztően humoros, hogy képtelen vagyok egy sima telefonbeszélgetést lefolytatni...

- Az idő nem létezik! - mondom magabiztosan, bár enyhén még megrázkódva a nevetés maradékaitól.

Az idő (ami nem létezik) visszacsúszik egy néhány perccel megint. A telefon pedig, annak rendje és módja szerint meg is szólalt az asztalon.

- Igen, én vagyok az. Már vártam a hívását. Nem, természetesen egyáltalán nem zavar - mondom mosolyogva, hiszen az ember hangján, ugye, jól hallatszik a mosoly.

Előző oldal Kétvirág
Vélemények a műről (eddig 8 db)