Mágiából született... I.
Aleysia csöndben figyelt. Szomorú vágású szemeiben bágyadt táncot járt a pislákoló fáklyák fénye. Egyenes szálú, fekete haját most ügyesen hátrasimította, majd fürge mozdulatokkal összekötötte egy vékony selyemzsinórral.
- Jól van, figyelj! Egyenesen úszol majd húszlábnyit, azután balra fordulsz. Nagyjából tízlábnyi távolságot kell megtenned ebben az irányban, amikor jobbra találsz majd egy kör alakú kürtőt. Enyhe szögben fog emelkedni és egyenesen a központi kamrába torkollik.
- Csapdák? – a smaragdzöld tekintet bizonytalanul megrebbent.
- Nincsenek, de… A kürtő falát terméskőből építették. Vigyázz, nehogy felsértse a bőrödet!
- Hogy oda ne rohanjak!
A hang gazdája, egy ösztövér, törött orrú bérgyilkos hatalmasat sercintett a barlang padlójára. Társai – három gyökértelen, renegát fejvadász – egyetértően bólogattak. A rosszarcú halódó fáklyájával a ciszterna irányába bökött.
- Ugye nem képzeled, hogy a kedvedért majd vízbe fojtom magam?
- Mondtam már, hogy nem kell aggódnotok! Beszéltetek a királyi ház térképészével és ő is megerősítette azt, hogy az írás eredeti, egyébként… A férfi, aki öt évvel ezelőtt bejutott a kamrába és élve ki is jött onnan, nem más, mint a híres kalandozó, Vasszívű Thorvald. Becsületes ember hírében áll, emellett bizonyos körökben igen nagy tiszteletnek örvend. Szerintem nyugodtan hitelt adhatsz a szavainak.
- Szart sem tudok erről a vasöklűről, benned meg aztán végképp nem bízom!
Felálltam a lány mellől és egy lépést tettem a hangadó irányába. Karjaimat lazán tartottam a testem mellett.
- Akkor… most hogyan tovább? Talán inkább visszafordulnál?
Egy pillanatig állta csupán a tekintetemet, azután a fekete szemek a földre szegeződtek. Tétován megrázta a fejét:
- Túl sok kereszteződést hagytunk magunk mögött… Nem… találnék vissza a sötétben…
- Akkor fogd be a szád és hagyj dolgozni!
A bérgyilkos visszahúzódott a félhomályba, én pedig újra letérdeltem a lány mellé.
- A kamrában sötét lesz majd, de nem kell aggódnod. Csak… szemmagasságban tapogasd végig a köveket. Ha jól gondolom, akkor minden tizedik egyedi mintázatú és kisebb, mint a többi. Ha egy ilyet találsz, akkor erősen meg kell nyomnod. Ez hozza működésbe a kőlámpásokat, azután… amint világos lesz, könnyen megtalálod majd az ajtónyitó mechanikát. Egy kar, ami merőlegesen áll ki a falból. Nem kell mást tenned, mint erősen megrántanod! Azután… csak vársz, amíg kinyílik az ajtó. Ne aggódj, hamarosan újra találkozunk!
Ajkaink egy röpke pillanatra érintették egymást, majd könnyedén kisiklott a karjaim közül és távolabb tempózott a ciszterna vizében. Indulás előtt még rám nézett, én pedig immáron sokadszorra megcsodáltam egzotikus arcvonásait: a vastag orrnyerget, telt ajkakat és a távol ülő, csillogó szemeket.
Aleysia tengeri nimfa volt. Fajára jellemző mágikus potenciállal bírt, a rend pedig sohasem viseltetett előítélettel a félig emberi fajok iránt. Nekik csak a tehetség számított, abban pedig a lány nem szűkölködött. Szabad volt számára az út az akadémiára. Én három évvel később lettem tanuló. Így utólag visszagondolva már tudom, hogy azonnal felfigyelt rám. Mindig is magányos típus voltam, ő viszont roppant türelmes és nagyon céltudatos. Beletelt egy kis időbe, mire közel engedtem magamhoz. A mesterek is érzékelték az összehangolódást és – nagy bölcsességről téve tanúbizonyságot - egymás mellé rendeltek minket. Így lettünk társak és barátok is egyszerre.
Néztem, ahogy nagy levegőt véve alábukik a sötét vízben…
***
Lassan vánszorogtak a másodpercek. Leültem egy lapos kőre és félig hunyt szemhéjam mögül fürkésztem a négy fickót.
Alapos voltam, amikor kiválasztottam őket erre a feladatra. Figyelembe vettem szaktudásukat, elszántságukat és… gátlástalanságukat is. Tökéletesen megfeleltek a célnak.
- Talán vízbe fúlt a kis kedvenced… - morogta Goarm, a bérgyilkos, miközben lassú mozdulatokkal élesítette fegyverét. Ügyesen fogást váltott a pengén, ezzel egy időben pedig alattomos, lapos pillantást vetett rám.
- A helyedben nem bíznék ebben!
- Mondd csak: nem félsz, hogy kivéreztetünk téged? Mi négyen vagyunk, te meg csak egyedül…
- Bebiztosítottam magam, nem emlékszel? – mondtam vidáman és felvillantottam neki a tenyeremben lapuló, zöld színű folyadékkal töltött, apró üvegcsét. – Elég egy rossz mozdulat és a földhöz vágom ezt, itt! A kiszabaduló folyadék mérgező gázzá alakul és fél perc alatt megtölt minden járatot. Biztosíthatlak afelől, hogy gyorsan és fájdalommentesen öl! Ha az istenek színe elé kell járulnom, úgy ti is velem tartotok majd – hangom most hideg volt és érzelemmentes. – Biztos, hogy ezt akarod?
Goarm arcán megrándult egy izom. A fenőkő megállt a levegőben egy hosszú másodpercre, majd újból mozgásba lendült. Több szó már nem esett közöttünk.
Hangos kattanás hallatszott, a falak pedig megremegtek, ahogy egy láthatatlan kar működésbe hozta a sziklába ágyazott, ajtónyitó mechanikát. A feltáruló nyílásból kiömlő ezüstszínű fény a sarkokba űzte a baljós félhomályt és éles kontúrú árnyakat festett a padlóra. Elégedetten elmosolyodtam. A rosszarcú tekintetében mohó fény gyúlt.
- Talán mégis igazat mondtál, te átkozott kurafi… - vigyorogva villantotta ki sárga fogait.
- Akkor… bemegyünk? – fejemmel a nyílás irányába intettem.
Némán bólintott és egyszerre léptünk be a terembe…
