A tanya II.

Horror / Novellák (971 katt) Kozma Norbert
  2014.11.01.

Jennifer

Másnap a későn ébredő fiatalok miatt már a vacsoraidőbe nyúló ebédhez készülődtek, melyet Victoria készített tőle szokatlannak mondható lelkesedéssel. Hangulatingadozásaival ugyanúgy az őrületbe kergette Gretát, mint a valószínűsíthető Alzheimer-kór, vagy annak egyik változata, amiben szenved. Persze Jennifer mindig jókat derült nővére gondjain, így most sem zavartatta magát, kuncogása mindenkinek jelezte, hogy jól mulat. Greta és Annabell kivételével mind a családi asztalnál ültek. Pompás illatok terjengtek a levegőben, amelyek azonnal meghozták Jennifer étvágyát is. Elnézve a két férfi ácsingózó pillantásait, tudta, nincs egyedül. Kilesett a verandán álló fonott hintaszéken heverésző nővérére, aki hol a tyúkokat kergető Annabellt ellenőrizte, hol pedig a mozdulatlan hintát vizslatta, mintha csak azt várta volna, hogy Betty előjöjjön a bokrok közül és ráüljön. Jennifer jól tudta, Greta azon rágta magát, hogyan voltak képesek szem elől téveszteni, amikor innen tiszta rálátás nyílott arra a részre. Sajnálni ennek ellenére mégsem tudta, az iránta érzett harag elnyomott minden mást benne.

– Drágám, kész leves! – kiabált ki Philip Gretának, amikor megpillantotta az érkező, gőzölgő fazekat Victoria kezében.

A nő egyedül jött be, megengedte Annabellnek, hogy még egy kicsit kint maradjon, persze csak közvetlenül a bejárat közelében, hogy az ablakon keresztül követhesse minden mozdulatát.

Jennifer nem felejtette el felhúzni a szemöldökét, amikor nővére is leült közéjük. Nekiláttak az ízletes előételnek, és a séfnek járó elismerő bólogatások kíséretében percek alatt pusztították el az adagjaikat. Philip és Ben repetát is kért belőle, a két lány pedig inkább helyet kívánt hagyni a főfogásnak, míg Victoria, vendégeit fürkésző lopott pillantásokat vetve, körülményesen szürcsölte a sajátját. Amikor Ben hangos böfögéssel adott hangot az ellátás iránti elégedettségének, Jennifer jelzésértékűen megszorította a fiú kezét a virágmintás abrosz alatt.
– Szép, mondhatom! – Greta nem rejtette véka alá a srác megnyilvánulása által keltett undorát. – Egészségedre, Ben!
– Ne gúnyolódj! – teremtette le nővérét Jennifer. – Mindig ezt csinálod. Mintha te nem szoktál volna!
– Nem az asztalnál! És főleg nem társaságban!
– Ó, de hiányzott már az illemóra! Muszáj mindig lejáratnod?
– Neked meg muszáj sorban összeszedni a Föld összes tahóját?!
Hogy az elmérgesedni látszó helyzetet megelőzze, Philip rácsapott az asztalra:
– Elég legyen már ebből! Miért jó mindig civakodni?
– Ribanc! – köpte oda nővérének Jennifer, nem törődve a férfi közbelépésével.
Victoria, mintha teljesen máshol járt volna, továbbra is csak a levesét eszegette.
– Hogy?! – pattant fel a székből Greta. – Engem ribancozol? Te?!
– Jól hallottad! – Jennifer ezúttal is jól szórakozott testvére szívatásán, fel sem merült benne, hogy esetleg komoly sebet ejthetnek hamis rágalmai.
– Szóval ribanc vagyok? – Greta kiábrándultan megrázta a fejét, majd kínjában felnevetett. – Beszéljünk egy kicsit rólad inkább!
– Miért, mi van velem?
– Drágám, ne! – szólt rá Philip, de úgy látszik, neki nem osztottak lapot ezen az éjszakán.
– Hogy mi van veled? Jó kérdés! Lássuk csak! – kezdett bele Greta. – Nem elég, hogy huszonhat évesen rajtunk élősködsz, és nem is szándékszol kezdeni valamit az életeddel… nem elég, hogy folyton kiborítasz, de még a lányomat is megölted!

Philip rosszallóan lehunyta a szemét, Bent ezzel szemben egyre jobban érdekelte a vita kimenetele. Victoria továbbra is hallgatott.

– Mit mondtál?! – Jennifer nem hitte el, amit hallott. – Kit öltem meg?
– Bettyt! Miattad tűnt el! Ott voltál kint a verandán, de nem figyeltél rá oda!
– Nem én voltam a kicseszett anyja! Én nem vállaltam a bébicsősz szerepét!
– Ó, persze! Te nem vállaltad. Túl elfoglalt voltál a füveddel, te kis drogos lotyó! Te veted a szememre, hogy rossz anya vagyok? Hát jó reggelt! Kiérdemelted a világ legelbaszottabb húga címet! Egy jó testvér nem olyan, mint te! Egy jó testvér támogatja a nővérét, de te csak a saját piti sérelmeiddel törődsz!

Jennifert meghökkentették az elhangzottak, senki sem volt még vele ennyire őszinte korábban. Bármennyire is durván vágta hozzá nővére ezeket a dolgokat, belül érezte, hogy jogosan tette. Iszonyú lelkiismeret-furdalás tört rá, de persze próbálta elrejteni azt. Victoria minden előjel nélkül, hirtelen felpattant az asztaltól, amivel magára vonta a figyelmet. Megrémisztette a társaságot, ahogy jó alaposan végigmért mindenkit szépen lassan, egymás után.


Greta

Greta érezte, hogy már ideje volt húga képébe mondani, ami a szívét nyomja. Örült, hogy végre látta Jennifer szemében a bizonytalanságot, viszont anyja rideg tekintetétől kirázta a hideg.

– Anya? – szólította meg a furcsán viselkedő nőt. – Anya, jól vagy? Mondani szeretnél valamit?
Victoria fintorogva elszánta magát, és megszólalt:
– Nem néztetek felém két évig, és most, hogy itt vagytok, minden megint rólatok szól?! Jobb, ha elkotródtok innen!
Mindenki legnagyobb megrökönyödésére, az idős hölgy pontosan idézte fel a legutóbbi látogatás dátumát.
– Anya, hát emlékszel? – támadta le Greta. – Anya, hozzád beszélek! Nem hallod?
– Drágám! – próbálta visszafogni nejét Philip. – Nyugodj meg, drágám! Fölöslegesen húzod fel magad.
– Hagyj! – utasította férjét Greta, aztán visszafordult az anyjához. – Kérlek, anya! Ha emlékszel valamire Bettyvel kapcsolatban, mondd el! Anya! Szólalj meg! Tudod, mi történt két éve?
Victoria egy árva szó nélkül megfordult, odasétált a mosogatóhoz, és háttal a többieknek megállt.
– Ne butáskodj! – súgta Philip. – Honnan tudná? Hiszen te is látod, hogy nincs jól. Gyere, meg kell nyugodnod! – Megragadta Greta kezét és az ajtó felé biccentett.
– Várj! Annabell! – nyögte férjének az elgyengült nő. – Nem hagyhatjuk kint.
– Ez igaz – értett egyet Philip. – ANNABELL!
– Igen, apu? – dugta be a fejét a kislány.
– Gyere be a konyhába, amíg anyáddal lepihenünk egy kicsit.
– De apu! Én még nem aka…
– Most! Egyébként is ideje már enned.
– Rendben, apu.

Miután Annabell bejött és leült az asztalhoz, Greta követte férjét. A nappaliba tartottak, de a folyosón megszakították útjukat, mert a nő megállt, és fáradtan nekidőlt a falnak.

– Jól vagy, édes? – érdeklődött a szerető férj.
– Csak félek, hogy anyának komoly baja van – osztotta meg aggodalmát a nő. – És ami még rosszabb, ha ez így megy tovább, én is megőrülök.
– Ugyan már! – Philip puszit nyomott Greta homlokára, majd ajkai lejjebb csúsztak és szenvedélyesen megcsókolta a száját. – Erős vagy. Te vagy a legerősebb nő a világon.
Szerelemesen összefonták ujjaikat, majd egymás ölelésébe temetkeztek.
– Mi ez a kopogás? – kapta fel a fejét Greta a halk, alig hallható zörejre, ami a lobbi másik végéből jött.
Kibújt a férje karjai közül, és elindult az irányába, Philip követte őt.
– Innen jön – állapította meg a férfi, rámutatva az ott álló antikkredencre.

Greta furcsállta, hogy egy ilyen bútor a folyosón kapott helyet, sokkal inkább illett volna a konyhába vagy a nappaliba. A szíve elkezdett hevesen kalimpálni, amikor benézett a szekrény mögé, és ott fal helyett egy résnyire nyitott ajtót pillantott meg, amit a szél csapkodott. Philip kijjebb húzta a szekrényt és beléptek. A nyitott nyílászáró ellenére orrukat azonnal dögszag csapta meg. Greta első dolga volt, hogy becsukja az ablakot, majd körülnézve a kis lyukban, ami még gyerekszobának sem lett volna elég nagy, évekkel ezelőtti emlékkép tört elő fejében. Deja vu kerítette hatalmába, úgy érezte, mintha gyerekként már járt volna ebben a helyiségben. Talán a spájz volt itt régen. El sem tudta képzelni, hogy az anyja mi okból torlaszolta el kívülről.

Jobban szétnézve a helyiségben csupa piszkos dolgot pillantott meg: kopott, fekete-fehér fényképeket a kandalló peremén, amik a fiatalkori édesapját és édesanyját ábrázolták; a földön egy nyitott dobozt tele koszos tányérokkal és poharakkal; mellette egy másikban fecskendők, rovarirtó flakonok és néhány üres alkoholos üveg sorakozott. A sarokban egy kisebb könyvespolc állt, rajta néhány kötettel, félig elégett gyertyákkal, valamint Matrjoska babákkal, rögtön mellette pedig egy méretes faláda pihent, leterítve egy pokróccal. Greta belekarolt Philipbe, mielőtt a férfi hunyorítva kinyitotta. A bezárt gladiátorokként kitörő döglegyeket nehezen sikerült elhessegetniük, mert a bűz odatapasztotta kezüket az orrukhoz. Remegve néztek össze a felismerést követően. Greta, az előtörő kínkeserves sikítás után térdre zuhant, nem volt képes újra belepillantani, ellenben Philip dermedten állt továbbra is a láda mellett az elé táruló látvány hatására. Betty oszló holtteste feküdt benne, feldagadt nyelve kilógott, akár egy kutyának.
Greta, korábban nem volt biztos benne, miként birkózik meg férje a nyomasztó mindennapokkal, kislányuk hiányával, de ebben a pillanatban tudta, hogy ezúttal ugyanaz játszódik le mindkettejükben. Szíve a torkában dobogott, az egyetlen, gyors pillantás ellenére a kép örökre a retinájába égett.

– Greta! – szólítgatta Philip. – Szívem!
– Mi az? – jött a sokkból felocsúdó nő reakciója.
– A szíve… a szíve hiányzik – Philip is térdre ereszkedett, fejét a tenyerére hajtotta.
– Tessék?!
– Betty szíve hiányzik.

Jennifer sikítása szakította a félbe a társalgást, aminek eredményeképpen felpattantak, és nyugtalanul a hang irányába néztek. Rögtön utána újabb sikoly érkezett.

– Te jó ég! – szisszent fel Greta. – Annabell!


Jennifer

Jennifer még mindig le volt döbbenve a közte és Greta közötti vita kimenetele miatt. Valami megmozdult benne a kemény szavak hatására, sőt, már az is elkezdte érdekelni, hogy vajon mi baja lehet az anyjának, ha egyszer emlékszik, máskor meg nem. Gyerekkorukban is voltak hangulatingadozásai Victoriának, de ez most valami egészen más volt, sokkal komolyabbnak tűnt. Szánakozva bámulta a velük immáron szemben, továbbra is a mosogató mellett remegő lábakon álló édesanyját, miután zaklatott nővére és Philip elhagyták a konyhát. Nem tetszett neki az idős asszony beszámíthatatlanságról árulkodó arckifejezése, ahogyan idegesen az ajtót bámulta, amin a pár kiment. Mintha görcsösen azt várta volna, hogy visszaérjenek. Jennifer már más szemmel nézett Benre is, nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy magával hozott valakit, aki nem a család tagja. Egy tőle ritkaság számba menő kedves mosolyt intézett az ételre váró Annabell felé, amit a kislány viszonzott.
– Jól vagy, Annabell? – érdeklődött, miután leguggolt a gyerek mellé.
– Igen, Jennifer néni.
– Jót játszottál odakint? – biccentett a nő az udvar felé.
– Igen! A tyúkok olyan aranyosak. Nem úgy, mint Silver. Ő nem akar játszani velem, folyton morcos.

A nyugodt perceket hirtelen Greta aggasztó sikítása oszlatta köddé.

– Most komolyan, mi ez a cirkusz? – csattant fel Ben. – Állandóan ezt csináljátok? Veszekedtek, kiabáltok, sikoltoztok? Mi a franc baja van ennek a családnak? És minek hoztál engem ide, bébi?

Ezután az események felgyorsultak. Jennifer az egyik pillanatban még kitágult pupillákkal a nővére hangjának irányába tekintgetett, majd a következőben már a vérben forgó szemekkel és a mosogató mellől elemelt klopfolóval a kezében megiramodó Victoria vonta el a figyelmét. Elképedve konstatálta, hogy a tárgy végén található éles acéltűk egy végletekig precíz csapás következtében éppen Ben homlokának közepébe fúródtak, és a fiú elterült a járólapon. A látvány bénítólag hatott rá, nem volt képes levenni a szemét a mozdulatlan srácot továbbra is megszállottként sorozó Victoriáról. Annabell ijedten a szájához kapott, felpattant az asztaltól, és odahúzódott a nagynénjéhez.

– Anya! – Beletelt egy percbe is, mire az első hang kijött Jennifer száján, majd a felismeréstől felvisított.

A nő reakciójára a kezét szorongató kislány is hasonlóképpen tett, alig bírták ép ésszel felfogni a körülöttük zajló eseményeket.

– Anya! Mit művelsz? – tette fel megborzongva a kérdést a fiatal lány.
– Fogd be a pofád, szuka! – köpte oda Victoria, majd visszafordult a fiúhoz, és tovább ütötte a fejét… pontosabban, ami maradt belőle.

Amikor elégedett mosollyal szignózta, hogy minden élet elhagyta már a testet, felállt, kardigánja ujjába törölte az arcára fröccsent sűrű vérpöttyöket, és rászegezte idegőrlő tekintetét a lányokra.

– Fuss! – utasította Jennifer a gyereket, de Annabell csak riadtan bámult vissza rá. – Menekülj innen, Annabell! Most! – Erősen megrázta a vállát, ami célravezetőnek bizonyult: a lány kirohant a házból.

Jennifer először hátrálni akart az asztalt megkerülni igyekvő édesanyjától, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadta az asztalt, és nekitolta a megveszekedett öregasszonynak. Az így nyert rövidke időt kihasználva ő is a tornácra szaladt, még a Gretáék felől érkező hatalmas koppanás sem tartotta vissza. Kiérve a szabadba lázasan kutatta Annabell hollétét, de mivel nem látta sehol, úgy döntött, hogy beszalad a fák közé, és megpróbál eljutni a viszonylag közeli járműhöz. A hintához érve lelassított, és még utoljára körülnézett, megpillantotta a pajtába igyekvő Annabellt, de mivel már Victoria is kint volt a verandán, nem merte megkockáztatni, hogy kövesse a lányt. Csak remélni tudta, hogy Victoria nem szúrta ki az unokahúgát.

Feldúltan törte magának az utat a sötétben az arcába csapódó faágak és elterebélyesedett bokrok között. Gyorsan szedte a lábát, talán túl gyorsan is. A jobb lábába nyilalló iszonyú fájdalomra figyelt fel. Egy vadászcsapda volt az, amit levelek tettek láthatatlanná. Amikor összeesett, a térdét is felhorzsolta, de ez volt a legkisebb gondja, mert a borotvaéles fogak valósággal kettéroppantották a lány sípcsontját. Meg nem állhatott, az maga lett volna a biztos halál, így megpróbálta levenni a szerkezetet. Szerencséjére nem a nagyobb vadak elejtésére alkalmas darab volt, így ha küszködve is, de valahogy meg tudott tőle szabadulni. Pulóverével elszorította a vérzést, majd erőt vett magán, és továbbvonszolta testét a nedves talajon. Két könyökét használta a kúszáshoz, lábait pedig húzta maga után. Minden egyes mozdulat emberfeletti kínnal járt, ráadásul aggasztotta a tény, hogy túl lassan halad. Hátra-hátravetett pillantásokkal fürkészte, hogy mi okozza a gallyak felettébb intenzív recsegését, de ott rendre csak a sötét éjszaka festői képe mutatta magát neki.


Philip

Miután hallotta kislánya hangját, Philip azonnal kirontott a kis szobából, mindezt olyan lendülettel tette, hogy még a kívül cövekelő szekrényt is feldöntötte. Nem foglalkoztatta, hogy mekkora zajt csapott, kisegítette Gretát, és a konyhába siettek. Megpillantották Ben holttestét, de nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy elidőzzenek mellette. Meg kellett találniuk Annabellt. Philip rettegett a gondolattól, hogy a másik lányukat is elveszíthetik. Átvillant az agyán, vajon miért vágta ki Victoria Betty szívét. Kijutottak a házból, de az udvaron teljes csendesség honolt. Philip úgy gondolta, a legkézenfekvőbb az lehet, hogy az autóhoz siettek, bármi is történt a konyhában. Bár nem mondta ki, de biztos volt benne, hogy Victoria műve volt mindez. Nem akarta még ezt is felhozni a feleségének, és inkább igyekezett minél előbb eljutni az kocsihoz.

– Istenem! – kiáltott fel Greta, amikor meglátta a földön a vért, ami viszonylag egyenes utat festett meg. – Mintha vonszoltak volna valakit. Valakit, aki megsérült… Annabell!
– Nem tudhatjuk! – próbált erősnek látszani Philip, de belül ő is tartott tőle, hogy az bizony kislányuk vére volt. – Tovább kell mennünk!

Meglehetősen közel jártak már, a jármű alakja kirajzolódni látszott a sűrűsödő ködben. Amikor megközelítették, úgy tíz-tizenöt méterre tőle észrevették Jennifer mozdulatlan testét a nyirkos fűben. Philip szégyellte az érzést, mely hatalmába kerítette, de gondolatban hálát adott, amiért nem Annabellre találtak ilyen állapotban.

– Jennifer! – szólítgatta a nővére, miután maga felé fordította. – Kérlek, Jennifer!

Halk, nyöszörgő hang jött ki a fiatalabb lány torkán, ami bizakodásra adott okot. Greta megkönnyebbülten ölelte meg húgát, majd amikor Jennifer teljesen kinyitotta a szemét, nekiszegezte kérdéseit:

– Mi a fene történt? Annabell jól van?
– Nagyon sajnálom – sírta el magát Jennifer. – Anya volt. Megölte Bent. Minden olyan gyorsan történt, nem tudtam követni Annabellt.
– Tudjuk. Bettyt is valószínűleg ő ölte meg – mondta Greta gondterhelt ábrázattal.
– Hogy mi?
– Megtaláltuk Betty holttestét egy ládában.
– Úristen!
– Mondd, ugye Annabell jól van?!
– Utoljára a pajtánál láttam… Úgy sajnálom!
– Ugyan már! Nem te tehetsz róla. Anya tette.
– Volt egy olyan érzésem, hogy a nyomomban van – osztotta meg aggályait Jennifer. – Szerinted engem is megölt volna?
– Nem tudom… én tényleg nem tudom.
– Mégis, mi baja van anyának?! Megőrült?!
– Bár tudnám! – Greta a szájához tette a kezét, és zokogni kezdett. – Teljesen kikészülhetett. Nem tudom, hogy mi… talán a magány? Fogalmam sincs.

Philip eközben az autóból kiszedte a használható eszközöket, azaz egy elemlámpát és az elsősegélydobozt.
– Rajta! Nincs vesztegetnivaló időnk! – közölte a férfi a lányokkal. – Vissza kell mennem Annabellért! Jennifer, téged ellátlak, Greta, te pedig itt maradsz vele.
– Arról szó sem lehet! – ellenkezett a felesége. – Veled megyek, és erről nem nyitok vitát! Ő az én lányom is!
A férfi beletörődve bólintott, majd nekilátott kitisztítani Jennifer sebét.
– Én is jövök! – szólt a fiatalabb nő, kiváltva ezzel a házaspár meglepődését.
– Nem vagy olyan állapotban… – próbált rá hatni nővére, de a testvére közbevágott:
– Greta! Le kell őt állítani! Megőrült! Több az esélyünk, ha hárman vagyunk, még akkor is, ha csak bicegek.
– Hidd el, nem lesz semmi bajunk! – Greta nem adta fel. – Visszahozzuk őt! Te maradj itt!
– Gyáván viselkedtem! Nem mentem utána, hanem menekülni próbáltam. Egy gonosz, önző picsa vagyok. Egy gyáva féreg, nem több. Sohasem voltam jó testvéred. Sajnálom!

A nőt ledöbbentették húga őszinte szavai, még a körülmények ellenére sem nézte volna ki ezt belőle. Nagyot nőtt a szemében ebben a percben.

– Köszönöm! – formálódott egy addig soha ki nem mondott szóvá az érzés, mely átjárta Greta teljes énjét.

Philip életében most először látta a testvérpárt ennyire egy hullámhosszon pendülni.

Előző oldal Kozma Norbert