A Pillangó a Szerelem és az Idő

Szépirodalom / Novellák (844 katt) Jártó Róza
  2014.10.09.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/10 számában.

– Szervusz, Szerelem, hova, hova ily sietve? – kérdezte a Pillangó Szerelemtől, amikor a virágzó réten összetalálkoztak.
– Ó Te vagy az, kedves Pillangó? Megyek a városba Antalhoz – válaszolta Szerelem.
– És mondd, kedves Szerelem, melyik Antalhoz? Csak nem ahhoz a szép, derék, virágoskertes Antalhoz?
– Igen, hozzá sietek. Hamar elszáll a nyár, és még mindig üres a szíve a legénynek – szólt Szerelem.
– És mondd, kedves Szerelem, vár téged az Antal – kérdezte Pillangó.
– Ó nem, dehogy vár, meglepetés lesz érkezésem. Elképzelem, hogy mennyire fog örülni nekem. Amikor a hajnali nap első sugara rávetődik a kertjének színpompás virágaira, én ott akarok lenni, hogy a virágok által árasztott illatfelhő szárnyán belopjam magam a szívébe. Hisz Ő oly jó ember, megérdemli, hogy Én, Szerelem a szívébe költözzek.
– Te, Szerelem, ismered Antalt – nézett Szerelemre Pillangó.
– Ó dehogy – nézett furcsán Szerelem.
– Ha nem ismered, honnan tudod, hogy jóember?
– No de Pillangó, hisz kertész, aki szereti a virágokat. És mint Te is tudod, azaz ember, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.
– Ó kedves barátnőm, te egy naiv szerelem vagy, azt ugye tudod? – nézett sajnálkozva Pillangó.
– Pillangó barátnőm, szerintem Te vagy a naiv, mert én tudom, hogy vár rám Antal. A minap is, mikor rólam beszélt, megkérdezte, hogy nyilvánosan adnák-e csókot néki’ és bizony nem esett jól, mikor azt mondtam, hogy én nyilvánosan nem szoktam csókolózni. Szinte nyersen kérdezte, hogy még vele sem? Bizony-bizony, barátnőm, te vagy a naiv, mert egyértelmű volt akkor számomra, hogy Antal vár engem, a szerelmet.
– Kedvesem, honnan veszed azt, hogy aki szereti a virágot az jó ember? Én azt gondolom, az emberek, így Antal is, csak azért szeretik a virágot, mert szép. Ha ránk tör az Idő, aki magával hozza az őszt és a zord szeleket, viharokat, a virágok fázni kezdenek, összehúzódnak, lekonyulnak és megkopnak, és akkor már nem szereti senki őket, bizony még Antal se. A halott virágot meg egyenesen a szemétre vetik. Bizony-bizony, kedves barátnőm, drága Szerelem, Antal szeretete csak addig tart, míg pompáznak kertjének virágai – nézett sajnálkozva Szerelemre Pillangó.

– Mi volt ez a hideg fuvallat, hisz még sziporkázó nyár van – borzongott meg Szerelem. – Ó, Te vagy az, kedves Idő, mért gyorsultál fel, mire ez a sietség?
– Szervusz, kedves Pillangó, ölellek, kedves Szerelem, adsz egy csókot a számra? Mikor fogsz már beköltözni szívembe, hogy elhozd nekem az örök nyarat. A hosszú nappalokat, az elmúlni nem akaró csillagfényes éjszakákat – cicázott az Idő Szerelemmel, miközben megpróbálta karjába kapva a szívéhez ölelni.
– Ne bolondozz, Idő, tudod, hogy nekem Antal szívében van a helyem. Antal szép szemével látom a virágot, szívébe zárva a világot.
– Te ne bolondozz, én az Idő vagyok, ha akarom, sziporkázó nyárban hozok fagyos szelet Antal virágaira, és holdfény nélküli éjszakát a szeretet világára. És ha akarom, a szíve megtelik önzéssel, és ha akarom, szeretettel. No, ne ragyogjon fel a szemed, Szerelem, nem a te szereteteddel. Annyi minden van, ami százszor, ezerszer boldogabbá tenné Antalt, mit Te. Egy új autó, az a gyönyörű nyaraló ott a folyó partján, tudod, amelynek a küszöbét nyaldossa a víz, vagy a betétkönyve, telis-tele ropogós bankókra váltható számokkal – nézett konokul az Idő Szerelemre. – De ha akarom, téged viszlek – ragadta meg a grabancát a nőnek.
– Ne tedd, Idő, nekem Antal mellett a helyem, nekem ott van a helyem, ahol Ő van. Nélküle nincs szerelmes éjjelem és boldog nappalom, nélküle meghalok – nézett könnyes szemmel Szerelem.
– Tudod mit, Szerelem, tegyünk próbát! Ha Antal téged választ a javak helyett, ám legyen, nem állok az utatokba, de ha nem, viszem a férfit. Épp ott jön Antal. No, menj és próbálkozz a lehetetlennel! – nevetett az Idő.
– Szervusz, Antal, megismersz, én vagyok, Szerelem.
– Ó tényleg Te vagy, emlékszem Rád, Te dobogtattad meg a kisszívem' még hajdanán. Hogyne emlékeznék. Igen, eleinte jó érzés volt téged ismerni, de aztán jött Féltés, a Megnemértés’, a Féltékenység, és elég hamar megtaláltad azt a pici hajszálrepedést a szívemen, amin aztán kiosontál, mint a tolvaj a sötét éjszakába, ki nem törődik avval, mi űrt, mi bánatot, mi kárt hagy maga után.
– Most itt vagyok, fogadj vissza szívedbe, már tudom, hogy ott a helyem, tudom, hogy nekem ott az otthonom, én máshol már nem tudok élni.
– Én erre mit is mondhatnék? – nézett Antal Szerelemre.
– Mondd azt, hogy szereted a reggelt, mert csupa madárcsicsergés, szereted a nappalt, mert csupa napfény, csupa ragyogás és szereted az estét, mert meghozza neked a szerető, szerelmes ölelésem, ami után oly’ jó reggel felébredni a madárcsicsergésre – szólt sápadtan Szerelem, mert meghallotta az új és gyönyörű autó berregését, amibe Antal beugorva elszáguldott a folyóparti nyaralóhoz, aminek a lépcsőjét a víz nyaldosta.
– Ne sírj! – szólt Pillangó Szerelemnek. – Visszahozom neked.

Megfogva egymás kezét elkezdtek körbe forogni, csak körbe, csak körbe, potyogó könnyekkel, miközben mindketten jól tudták, hogy Antalt örökre elvitte a gonosz, a megállíthatatlan, még a szerelmet is kikacagó Idő.

Előző oldal Jártó Róza
Vélemények a műről (eddig 2 db)