Az éjszaka vadászai III.

Fantasy / Novellák (717 katt) Andrew Sinclair
  2014.10.05.

Nyomasztón telepedik rám a külvárosi, téli éjszaka. Az árnyak fenyegetőn nyújtóznak felém, megannyi átkozott karként, melyek mind engem akarnak magukkal ragadni. Az utcákon nagy a nyüzsgés így szombat éjszaka. A hűvös szél sivítva rohan végig a városon. Hűvös… Már nem is emlékszem, milyen érzés is az.

Amikor megérkezem a Purple elé, meglepődve nézem a kígyózó sort. Pedig ez a hely nem is tartozik az elit klubok közé az emberek körében. A hozzám hasonlók már más kérdés. Ők szeretik. Én valahogy sosem voltam oda érte.

Nem állok a sor végére. Lassan elindulok a bejárati ajtó felé, amelyet két jól kigyúrt ghoul őriz. Nehogy bejussanak a nem kívánt emberek. Bizony ám. A Purple tulajdonosa egy vámpír, aki igyekszik a legjobbat nyújtani vendégei számára. Éppen ezért csakis a legjobb, legfinomabb és legkívánatosabb fiatalok juthatnak be. A szűrés nagyon kemény. Talán pont ezért is kedvelik a halandók ennyire. Számukra ez egyfajta kihívás lehet. A sok ostoba, ha tudnák, miért is tepernek annyira. Ha valaki kirántaná őket a valóság jól felépített illúziójából, és csak egy pillanatra megmutatná nekik az elképzelhetetlent, akkor eszüket vesztve menekülnének mind.

Nincs semmi kedvem ehhez a nem kívánt találkozóhoz, de már nincs visszaút. Olyan dologba keveredtem bele, amit eleddig igyekeztem elkerülni. Nem hiányzik nekem egy herceg figyelő tekintete. Sem az övé, sem az egyéb befolyásos vámpíroké. Addig jó nekem, ameddig csendben, a sötétben tevékenykedhetek, de attól félek, ez most megváltozik. Nem, mintha nem tudtam volna már jó előre, ennek eljövetelét.

Hmm… Érzem a bíborszín lüktető illatát, amely keveredik a drágábbnál drágább parfümök édeskés, olykor keserű aromájával, de egyik sem képes elnyomni ezt a bódító illatot, amely megbizsergeti a testem és vadul csábítva vonz, hogy kóstoljam meg. Megállok, behunyom a szemem, majd mélyet szippantok a levegőből, hogy betöltse testem ez a finom érzés. Résnyire összeszűkölt szememen át tekintek a mai fogásokra, majd mit sem törődvén velük megállok az egyik izomtömeg mellett, akinek elég a szemébe néznem, máris tudja, miféle szerzemény vagyok.

Mögülem egy magát túlontúl viccesnek tartó srác ostoba megjegyzést ejt az öltözékemre, aminek köszönhetően Lolita a torkánál fogva a falhoz nyomja, majd valamit a fülébe súg, de már nem törődöm velük. Olykor Lolita túl hirtelen, de éppen ez az, amiért annyira megkedveltem. Még véletlen sem jutna eszembe megzabolázni őt. Imádom, amikor kivetkőzik abból a jó kislány jelmezből, amiben rejtőzik és felszínre tőr a vad, tomboló szuka, aki minden szánalom és bűnbánat nélkül, kegyetlen élvezettel teszi a dolgát. Szeretek játszani az emberekkel, szeretem felszabadítani a bennük rejlő bestiát, amitől úgy félnek.

A villódzó fények homályában megpillantom a tegnap éjszaka megismert két alakot. A nevüket még nem tudom, de nem is érdekel.

- És még rám mondják, hogy idióta vagyok? – hagyja el eme gondolat a számat, amikor végignézek a szőke vámpíron. Úgy néz ki, mintha most szabadult volna ki egy második világháborús filmből. Jóllehet, abból a korból származik, de láthatóan nem is tudott teljesen elszakadni emberi mivoltától. Amikor tekintetünk találkozik, ismét azt a lekezelő pillantást látom benne.

Odabicegek hozzá és a mellette némán álló óriáshoz, mindketten biccenteken felém köszönés gyanánt.

– Vérben gazdag jó estét! – köszönök bárgyú vigyorral az arcomon, de nincs reakció.

Ekkor Ryan lép oda hozzánk.

– Kövessetek! – adja ki a határozott utasítást, majd elindul egy vörösre festet ajtó felé.

Mindhárman szó nélkül követjük. Elmegyünk egy újabb kigyúrt ghoul mellett, akinek, ha jól sejtem, az a feladata, hogy senki ne jusson be ezen az ajtón, hiszen mögötte a V.I.P. terem lapul, ahova csakis a befolyásos vendégek mehetnek be egy kis kellemes szórakozást remélve. Esetleg a hozzánk hasonlók, akiknek megbeszélni valójuk akad.

Amikor kinyílik az ajtó, valami bódító illat kerít hatalmába. Nem tudom beazonosítani mivoltát. Kellemes, bizsergető érzéssel tölt el, de sajnos rövid ideig tart a hatása. A falak vörösre vannak festve. Kétoldalt három-három egymástól elszeparált boksz látható. A falakon gyertyatartókban gyertyák égnek, a mennyezetről bíborszín selyemfüggönyök lógnak. A terem közepén egy asztal és négy szék áll. Gondolom, ez csakis a mi kedvünkért.

– Üljetek le! – utasít minket Ryan. – Kevés időnk maradt. A herceg egy speciális feladattal szándékozott megbízni benneteket, de tegnap hajnalban egy nem várt esemény hatására egy másik ügy került előrébb a listán.
– Ööö… Izé… – hebegem, miközben támasztom a fejem. – Nem szeretnélek kiábrándítani téged, de én nem tartozom a rendőri kötelék közé. A többiek nevében nem beszélhetek, de úgy hiszem, valamit benéztetek velem kapcsolatban.

Bár a másik kettő nem reagál, mégis tekintetükből kiolvasom helyeslésüket.

– Akkor most tisztázzunk valamit, malkáv! – vált fenyegető hangnemre a brujah. – Mindannyian elég nagy szarban vagytok. Úgy gondolod, minden szó nélkül elnézzük neked a diablerie alkalmazását? Esetleg nem vagy vele tisztában, hogy a Kamarilla berkein belül ez mekkora bűnnek számít, hogy csak egy vétkedet említsem. Ha akarjátok, merüljek bele a ti bűnlistátok ecsetelésébe is. A herceg esélyt ad nektek. Számotokra pedig nincs választási lehetőség. Ha nem teszitek, amit mondok, akkor nem élitek meg ennek az éjszakának a végét.
Néma csend üli meg a szobát.

– Engem meggyőztél – felelem vigyorogva.
– Tegnap hajnalban megöltek egy vámpírt, aki egy nagyon fontos ügyön dolgozott. Egy tudós volt, és a herceg szolgálatában állt.
– Min dolgozott pontosan? – kérdezi a szöszi.
– Azt nem kell tudnotok. A ti feladatotok, hogy felkutassátok és végezzetek a gyilkosaival.
– Úgy gondolom, erre találnátok nálunk képzettebb vámpírokat is – mondja a szöszi.
– Ezzel ti ne foglalkozzatok! Tegyétek, amit mondok!
– És hol kezdjük ezt a kutatást?
– Dr. Monroe lakásán.
– Akkor talpra mindenki, és uccu neki! – rikkantom el magam. – Na jó! Csak lassan, komótosan, mert én sánta vagyok.

Előző oldal Andrew Sinclair
Vélemények a műről (eddig 6 db)