Az éjszaka vadászai II.

Fantasy / Novellák (1031 katt) Andrew Sinclair
  2014.10.02.

Az ablaktalan raktárépületben néhány lámpa ontja magából halovány fényét, amelyet a sötétség szinte teljesen körülölel. A meghívóm félreáll és mutatja, menjek tovább. Néhány lépésnyire egy alak áll. Hosszú, majdnem földig érő, barna bőrkabátja elfedi öltözékét, de felkelti az érdeklődésem. Közelebb botorkálok hozzá, majd körbejárom, miközben mély szippantásokkal szaglászom körülötte a levegőt. A bőr szaga telíti meg az orrom, de semmi mást nem érzek. Az alak lekezelő pillantást vet rám, amire én széles vigyorral válaszolok. Tengerkék szemében a megvetés nyilvánvaló jelét olvasom ki, majd kócos, szőke hajára tekintek, amin néhány tincs tüskeként ágaskodik a zselének köszönhetően.

Amikor feltekintek, meglátok egy elegánsan felöltözött férfit, akinek csuklójához egy aktatáska van erősítve. Mellette egy vékony alak áll a sötétbe burkolózva. Öltözékét nem tudom kivenni, de azt igen, hogy valami kendőfélével fedi el az arcát. Ekkor súlyos lépteket hallok magam mögül. Nem fordulok meg.

– Úgy látom, mind itt vagytok – szólal meg kimérten az aktatáskás. – Ma este rám kell vigyáznotok.

Majd minden szó nélkül elindul beljebb a raktárba. Mindannyian némán követjük, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Ekkor látom meg a négy alakot, akik valamivel beljebb állnak egymás mellett egy asztal előtt, ahová az aktatáskás megy. Mögöttük egy magasabb fickó, de ő próbál észrevétlen maradni.

Nem figyelek arra, mit beszélnek egymással. Sokkal inkább a reakciójuk kelti fel az érdeklődésem. A négy alak mintha izgatottnak tűnne. A feszültség szinte tapintható a levegőben, amely betölti a raktárépület minden apró szegletét. Tudom, mi fog következni. A mozdulatlanság hirtelen berobbanó hevességet szül, amelynek hatására a bíborszín vér festi át a féktelen sötétséget.

Jobbról a második alakra pillantok, aki a hasa aljához nyúl, mintha viszketne neki, de engem nem tud átverni. Ő is tudja, amivel már mind tisztában vagyunk: Halált szül az éjszaka. Elmémre vörös köd hullik, amikor elképzelem a forró nedű kellemes ízét a számban.

Hirtelen valaki hátulról nekem jön. Az érkező erő úgy dönt fel, mint egy tehetetlen bábut, de egyetlen gyors mozdulattal a belém csapódó óriásba kapaszkodom, mögé kerülök és érzem a motoros ruházat alatt az övében elhelyezett pisztoly domborulatait.

– Ragadd meg a fegyvered! – súgom neki.

Nem kérdez semmit, csak hátranyúl az övéhez, de a vérontás egyetlen pillanattal korábban kezdetét veszi. A bal szélső alak szívtájékon meglövi az aktatáskást, aki meredten hullik a földre. A meghívóm, a szakadt öltözékes olyan sebes mozgással suhan el mellettem, amilyet még nem is láttam korábban, majd a kezében szorított baseball ütővel szinte elemi erővel sújt le tehetetlen áldozatának fejére, ami úgy robban szét, mind egy görögdinnye. Vér és agyvelődarabok terítenek be mindent körülöttük.

Ekkor kereszttűzben találom magam. Fáklya és Lolita, a két ghoulom vadul tüzelni kezd az óriás mellett. Úgy döntök, használom az egyik diszciplínámat, amelynek köszönhetően képes vagyok eltűnni a kíváncsi tekintetek elől. Az árnyékok rejtekében rejtőzve az aktatáskás felé veszem az irányt. Nem érdekel a harc, nem érdekel semmi, csak a még élő testben lüktető vér íze.

A raktárépületet csendjét elűzte a fegyverek ropogása. Látom, amint a maszkos egyetlen kecses mozdulattal szinte kettészeli áldozatát egy rövid, hajlított pengéjű tőrrel, amelyet az övére akasztott tokból rántott elő. Immár le sem tudná tagadni asszamita mivoltát. Alig két lépéssel mellette álló férfi testét lövedékek szaggatják át. Majd egy shotghunos férfi három lövészt ereszt a meghívómba, akinek élettelen teste felém repülve hullik a földre. A vámpírvér szaga borítja el elmém, és a feltámadt vágy veszi át az uralmat a testem felett. Diablerie, ahogy a vámpírok nevezik. Egy szó, amelyet a Kamarilla megvet. Olyasfajta tiltott gyümölcs, mint az a bizonyos alma a Bibliában, de én akkor sem tudok ellenállni ennek a csábításnak. Nem is akarok. Nem ez lesz az első alkalom és tudom, nem is az utolsó.

A bőrkabátos alak ott terem a jobb szélső férfi mellett. Előrántja kését, amit ebben a bódult állapotban is jól látok. Barna famarkolatán egy sas díszeleg, pengéjén pedig egy felirat: „Meine Ehre heißt Treue”. Tudom, valahol láttam már korábban ezt a feliratot, de jelenleg nem vagyok képes a meghalványult emlékeim sötétjében kutakodni. A pengét egy másik követi, és a bőrkabátos kék szeme kitágul, amikor megérzi a hideg acélt a testében, majd vér fröccsen az arcára és a szerteálló szőke hajára, amikor ellenfelét széttépik a golyók.

Ekkor már elfeledkezem magamról. Kijövök az árnyak rejtekéből, és olyan élvezettel mélyesztem metszőfogaimat a meghívóm testébe, ahogy egy kisgyerek harap bele kedvenc édességébe. A vér íze megtölti a számat és az elmémet. Kizárva a külvilágot és minden mást is. Nem létezik csak a bíborvörös pillanat és az élvezet, amely remegésben tör ki a testemen, ahogy tomboló kígyóként tekeredik ereimben a féktelen bestia.

A távolabb megbúvó alak látván emberei kegyetlen lemészárlását, ami valójában alig egy perc leforgása alatt végbement, menekülőre fogja. Néhány méterre mögötte egy ajtó áll mereven kifeszítve, amit eddig senki sem vett észre. A kilincs felé nyúl, amikor a fém visítani kezd és a férfit egy kard nyársalja fel az ajtón keresztül.

Erre én is felkapom a fejem. Vér csörög végig az ajkamon, le az államon, hogy hangtalanul zuhanjon egy cseppje a mélybe. Az ajtó kitárul, a menekülő élettelen teste együtt mozog vele. A sötétből egy óriás lép a raktárépületbe. Jól kivehető dagadó izmok feszülnek testén, amelyek maguk is tekintélyparancsolóak lennének, de hatalmas termete még engem is megrémiszt egy pillanatra. Kiegyenesedek, felkészülök, hogy ismét belevesszek az árnyak nyújtotta láthatatlanságba. Az óriás kihúzza ember nagyságú kardját az ajtóból. A menekülő teste tompa huppanás közepette hullik a földre.

– Mellette te is törpének tűnsz, Arnie – mondom széles vigyorral az arcomon a velünk együtt harcoló motoros ruhásnak, aki ugyancsak hatalmas testi adottságokkal rendelkezik, de az imént betoppanó, nyilvánvalóan a Brujah klán tagja mellett valóban elbújhat.
– A nevem Ryan – dörmögte az óriás. – Én vagyok, aki iderendelt ma titeket. Gratulálok nektek! Túléltétek a herceg tesztjét.
– Micsoda? – kelt ki magából a bőrkabátos. – Ez egy teszt volt?
– Olyasféle, és ti átmentetek.
– Még ez is? – bökött felém a fejével, miközben letörölte a szájáról a vért, amelyet a sebének gyorsabb gyógyulása érdekében ivott az egyik még élő ellenfelünkből. – Úgy tudom, a Kamarilla megtiltja a Diablerie alkalmazását.

Ekkor mindenki rám mered. Tekintetükben a megvetés fúriaként lángol.

– Senki sem tökéletes – nyögöm feléjük barátságosan.
– Bár nem támogatjuk ezt a cselekedetet, de ő is kiválasztásra került. Hercegünk hajlandó szemet hunyni ezen átkozott cselekedett felett is, ha elfogadjátok és teljesítitek a rátok kiszabott feladatot.
– Miféle feladatról lenne szó? – kérdezi a bőrkabátos.
– Azt majd holnap megtudjátok. Most menjetek! Holnap pontban éjszaka 11-kor mindannyian legyetek a Purple nevű bárban.
– Engem ez nem érdekel – morogja az asszamita, majd távozóra fogja. Ekkor egy lövés dörren, majd az asszamita szétroncsolódott fejjel terül el a poros padlón.
– Én benne vagyok, akármiről is legyen szó – mondom. – Szeretem a jó bulikat, amiben van egy kis vér, meg még több vér.
– Elég meggyőzően tudsz érvelni – mondja a bőrkabátos.
– Legyetek pontosak! – nyögte még felénk a brujah, majd kimért léptekkel elhagyja a raktárépületet.

Előző oldal Andrew Sinclair
Vélemények a műről (eddig 2 db)