Troll a híd alatt

Szépirodalom / Novellák (926 katt) Craz
  2010.10.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/2 számában.

Igen.
Mint a troll a híd alatt.

Felébredek.
Te még alszol. Fél kézzel átölelsz, fejed a mellkasomon pihen. Kicsit várok még, addig egy apró rekeszbe elzárom magamba a pillanatot.
A képet. Sziluetted a beszűrődő hajnali fényben, meztelen tested érintését, amint a bőröd a bőrömhöz simul. Ahogy a lélegzeted simogat, mint réten átszaladó friss szellő, mint víztükörre hulló virágszirom.
Lassan mozdulok, nem akarom, hogy felriadj.
A szoba ajtajában állok, onnan nézek végig rajtad.

Menekülök.
Hűvös van az utcán, jóleső borzongás szalad át rajtam, mintha maga a tavasz köszöntene, mintha csak így akarná elmondani, hogy megismer, hiába telet el többszáz nap, mióta láthatott.
Nincs még forgalom, a város kéjesen nyújtózik egyet, és a másik oldalára fordul. Mintha tudná, most egy nyugodt pillanatot görget maga előtt, félálomban gurítva tovább újra meg újra.
A folyó felé indulok. Egy perc és lent vagyok, csak át kell vágnom a part menti fák között. Megállok a halkan hullámzó, lustán hömpölygő víz szélén. Itt közvetlenül még semmi nem szab gátat neki, de nem sokkal lejjebb az Öreghídnál már egy kőfal határolja.
Végignézek fentről lefelé, folyásirányban. Bár ha nem látnám a folyót, meg nem mondanám, merre van fent és lent; merre van hegység, merre van tenger. Mert ez a hatalmas víztömeg a végén eléri a tengert.
De ez most olyan távolinak tűnik. Mind térben, mind időben.

Lassan elindulok a parton,
Tekintetem hirtelen magához vonzza egy ezüstös villanás. Nem messze csak pár lépésre tőlem, a víz alatti fövenyen.

Nem is régen messzi tájakon más emberek másik folyóban aranyat mostak. Órákon keresztül, egy nagyobb tálban kutatva át a hordalékot.
Más csak egyszerűen folyókanyart látott volna ott, jobb esetben megáll elgyönyörködni a tájban. A kéklő hegyvonulatokban, a felhők árnyékának játékán, a közeli réten átszaladó friss szellő által keltett hullámokon a magas fűben, a megszelídülő víztükörre hulló virágszirmon.
A kiválasztottak pedig – mindezek mellett – látták a láthatatlant is.
Tudták, hogy a nem messze megbúvó apró aranyszemek mind-mind egy-egy régi isten emlékképei. Egy-egy anyagba zárt pillanat az életükből, vagy épp egy-egy érzés, amit fontosnak véltek nem elfelejteni.
De az új időkkel kikoptak a régi istenek, csak az emlékük maradt e földön, aranyba zárva, szétszóródva. Mint egy ősi, rejtett üzenet.
Este a tábortűznél ülve, pár pohárnyi bor kortyolgatása közben, a tűz lobogása felé tartva a parányi aranyszemcsét, közelebb lehetett jutni a titokhoz.
Közelebb jutni igen, de megfejteni nem.

Visszagondolok az ébredésemre, és a tegnapi napra, estére, éjszakára. Magam előtt látom arcodat, mosolyodat, egy mozdulatodat, ami annyira megragadott. Hallom hangodat, érzem érintésedet, magamba szívom illatodat.
Most kedvem lenne széttörni egy gitárt. Mint a rock zenész, egy olyan koncert után, amikor érzi, hogy ez volt a legjobb játéka, szinte már-már tökéletes, és hogy talán soha többé nem lehet így újra megismételni.

Hirtelen ötlettől vezérelve fogom ezt az érzést, ami bennem bujkál, és bezárom az ezüst csillanásba.
Tudom, idővel úgyis elhalványodik. Talán öt, tíz, talán húsz év múlva, de el fogom feledni, pedig görcsösen ragaszkodnék hozzá – úgy hiszem.

----

Mindig is kutattam a választ a kérdésre, az örök kérdésre.
Haladtam az úton. Sorra elágazások következtek, ahol döntenem kellett. Úgy éreztem, a válasz minden egyes választás után csak messzebbre kerül.
Tudom, nem mindig döntöttem helyesen. Néha ez csak bizonyos idő múlva vált világossá, néha már a döntésem pillanatában elfogott egy érzés, hogy nem ezt kellene tennem.
Néha szánt szándékkal a rossz utat választottam.

----

Évek teltek el. Most újra itt vagyok.
Ugyanott állok a folyóparton, mint akkor. Minden változatlannak tűnik, talán csak a víz szintje alacsonyabb.
Visszagondolok arra a napra, amikor bezártam az ezüst ragyogásba az emlékedet. Szétnézek a parton, próbálom megkeresni a rejtekét. Talán a folyó lejjebb sodorta.
Pár lépést teszek meg folyásirányba, és érzem, hogy mindjárt rátalálok.
A partot fürkészem, és már látom is az ezüst csillanást. Óvatosan nyúlok bele a vízbe, nehogy kicsússzon kezeim közül. Vigyázva emelem feljebb, pár pillanat múlva már tenyeremben pihen.
Arra a tavaszi napra gondolva nézek a nap fényében tündöklő apró ezüstdarabra, és képek jelennek meg.

Újra átélem azt a hajnali ébredést. Látom a képet.
Sziluetted a beszűrődő hajnali fényben, meztelen tested érintését, amint a bőröd a bőrömhöz simul. Ahogy a lélegzeted simogat, mint réten átszaladó friss szellő, mint víztükörre hulló virágszirom.

Hirtelen megértek valamit. Látom, hogy akkor hol, és mit rontottam el. És ezzel egyszerűen sokkal közelebb kerülök a válaszhoz.
Az apró részletek sorra világosodnak meg. Érzem, hogy a titok kapujába jutottam.
Lenézek a lábam elé, és a vízben újabb villanásokat fedezek fel. Újabb apró ezüstszemeket.
Sorra veszem ki őket a folyóból, és a napfény felé fordítom. Egymás után törnek rám az elrejtett, a most napvilágra kerülő pillanatok, emlékek, érzések.
Mintha hirtelen meglódulna velem a világ, és száguldanék előre, egyre sebesebben.
Egyre sebesebben egy úton, kereszteződések sorát hagyva magam mögött. Minden kapcsolódási pontnál a jó irányba haladva tovább.
Ekkor rossz érzés fog el, szinte megijedek.

Erőnek erejével tépem ki magam a kábulatból, kezem megáll a levegőben, mielőtt egy újabb ezüstdarabba néznék.
Érzem, nem szabad az úton végigmennem, nem lelhetek rá a válaszra.

Douglas Adams jól gondolta, ugyanis a kérdés és a válasz nem lehet jelen egyszerre. Vagyis ha valahol mégis megtörténne, akkor az a világ megszűnne létezni. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra.
Most mégis mit tehetek? Érzem, hogy ha ezen az úton haladok tovább, rövid időn belül rájövök a válaszra, és ezt nem engedhetem meg. Kell léteznie valamilyen megoldásnak.
Igen. Ki kell lépnem ebből a világból.

Mikor a következő ezüstdarabot a nap felé tartom, megpróbálok erre a problémára koncentrálni. Hogyan léphetnék át egy másik világba?
Nincs más választásom, fel kell áldoznom magam.
Meg kell keresnem az utat, amin keresztül át tudom vinni, ki tudom menekíteni innen a választ. A választ, amire még nem jöttem rá, de tudom, hogy itt bujkál a fejemben.
Lassan, kicsit talán félve nézek a következő ezüstdarabba. Az mintha növekedne a kezembe, újabb képet tárva fel.

Egy könyv rémlik fel előttem. Egy novella, amit régebben olvastam. Amiben egy troll is szerepelt. Egy troll, egy híd alatt.
Elégedetten mosolyodom el, érzem hamarosan rátalálok a megoldásra. Körvonalazódik előttem egy lehetőség, sejtem már, hogyan tudok megmenekülni.

Ki kell lépnem az időből, de úgy, hogy közben itt is maradok.
Mint Neil Gaiman trollja, a volt vonatsínek emlékét őrző híd alatt.

Igen. Kilépnék az időből, és csak várnék.
Csak állnék, őrizve a titkot.

Mint az a troll, a híd alatt.

Az ezüstdarabokat tenyerembe szorítom. Érzem, amint egy furcsa erő szétárad bennem, s egyre jobban megtölt hatalommal.
Az idő hirtelen megáll, nem sokkal előttem pedig egy kapu tűnik fel. Érdekes, de valahonnan tudom, hogy egy térkapu. Ugyanolyan ezüst színben ragyog.
Nagy levegőt veszek, és átlépek a túloldalra.

----

– Szia! Végre te is rájöttél! – hallom a hangodat.

Előző oldal Craz
Vélemények a műről (eddig 9 db)