Gyilkosok kora I/4.

Fantasy / Novellák (505 katt) anonim88
  2015.06.28.

Elvitték a Carl nevű városi fiút, a fekete hajú pagonyelfet is, így Jennet már csupán egy emberrel osztozott celláján. Egy fiatal fiút hoztak nem is oly rég, egy Ramsey nevű apródot Redcliffből. Illemtudó, művelt kölyök, akivel hamar barátságot kötött.

Kölcsönösen tartották egymásban a lelket, legsötétebb óráikban közösen imádkoztak a Teremtőhöz, vagy felidéztek egy-egy részletet a Káptalan szent könyvéből.

- Biztosan megmentenek minket! – nyugtatta Ramsey. – Engem keresni fognak!
- Itt sosem találnak meg! Azt mondta az az ijesztő, szemüveges férfi, hogy a hely mágiával van védve. Olyasvalaki, aki nem tudja, mit keressen, sosem találna ide!
- Ó, én emiatt nem aggódom! Van egy barátom, aki nem ismer lehetetlent!

A lány hosszú idő után végre, ha csak egy pillanatra is, de újra érezte az érzést, amit mások csak „reménynek” neveztek. Már-már kezdett megbarátkozni az érzéssel, a padlóról újra felállt, végre várta a holnapot, látott egy jövőt, amiben élhet, ám akkor az ajtóban ismét megjelent a szemüveges férfi. Ekkor értette meg Jennet, a remény nem más, mint a végső kétségbeesés elengedhetetlen kelléke. A remény az, ami a fellegekbe emel csupán azért, hogy a zuhanásod még fájdalmasabb legyen.

A léptek zaja egyre erősödött, ahogy lassan közeledtek a ketrec felé. Jennet számára a pillanat örökké tartott. Szíve együtt dobbant Vorell lépteivel, s mikor megállt előtte, olyan hevesen kezdett verni, majd kiugrott mellkasából. Vorell két ujjával feltolta szemüvegét, leguggolt a ketrec elé, arcát a kristályok halovány fénye még félelmetesebbé maszkírozta. Szemüvegéről visszatükröződött a kristályok fénye, eltakarva szemét.

- Te jössz, szépségem - szólt izgatott mosollyal.

Jennet tudta, előre tudta, de a szavak hallatán mégis megfagyott ereiben a vér, torka elszorult.

- Induljunk!
- Ne! Várjatok! - kiáltotta Ramsey. - Engedjétek el, ő csak egy ártatlan leány! Engem vigyetek helyette!

Vorell közönyösen tekintettel hátranézett, megpillantotta Ramsey tekintetét, látta a szemében, a fiú kész az önfeláldozásra. Ismét elmosolyodott, kivillantva fehér fogait.

- Amilyen ifjú, olyan lovagias. Várjatok! Ez itt jönni akar! Hát legyen, nem tagadhatom meg egy nemes férfiú kívánságát, nem igaz?

Ramsey meglepődött.

Tudták, ki vagyok, mégse kértek értem váltságdíjat? – gondolta. – Mégis kik lehetnek ezek?

Mindannyian vérvörös köpenyt viseltek, sárga szegélyezéssel, hátukon egy zsinóron lógó fekete marionett bábut látott, ami nem juttatta közelebb a megoldáshoz.

Vorell megragadta a lányt, aki olyan gyenge volt, állni alig tudott. Szemügyre vette hosszú, gesztenyebarna haját.

- Te leszel az, érzem! – súgta, ahogy belenézett a rémült, barna szempárba. – Ti meg ne csak ácsorogjatok itt! Ragadjátok meg azt a derék lovagot, és hozzátok!
- Hé! Helyette vigyetek, ne vele! – tiltakozott a lovag.
- Ha ettől jobban érzed magad, veled kezdjük! – felelte Vorell gonosz vigyorral.

Ahogy a folyosó végi ajtón áthaladtak, Jennet egy alkimista laboratóriumra emlékeztető szobában találta magát. Mindenfelé üvegcsék különös folyadékokkal, fehér lepellel letakart dolgok, egy ketrec, amiben korábbi cellatársa, a pagonyelf feküdt mozdulatlanul. A helyiségből valami émelyítő, fojtó bűz áradt mindenhonnan, amitől Jennet szédülni kezdett.

- M-meg fogtok ölni? - alig tudta kinyögni a szavakat, úgy forgott vele a világ.
- Mi nem ölünk meg senkit - felelte Vorell olyan hangsúllyal, ami nem eloszlatta, hanem erősítette a lány félelmét. Akaratlanul is a pagonyelfre pillantott. Ezt Vorell is észrevette.
- Ő? Ő nem halt meg.
- Mit tettetek vele?
A férfi vigyorogva megigazította szemüvegét.
- Kíváncsi vagy. Ez tetszik! Tudod, én egy tudós vagyok, életem célja a kutatás! Eddig rendre kudarcot vallottam, de most! Most érzem a siker ízét a számban! Te leszel az, szépségem, akivel történelmet fogok írni, s nevemet egy lapon emlegetik majd a világ legnagyobb tudósaival! Sealmon Koen, aki felfedezte a lírium manaregenerációs képességét, vagy Frean Krieg, aki először adagolt líriumot templárisoknak!

Jennet egy szót nem értett abból, amit ez a furcsa férfi összehordott. Minden erejével arra összpontosított, ne ájuljon el az émelyítő szagtól.

Ez az ember teljesen megszállott! Egy őrült! - gondolta.

- Látom, nem érted, sebaj! - felültette egy asztalra, ellenkezni próbált, de állapota nem tette lehetővé. Egy öregember lépett oda hozzá, levette a lány felsőjét, amit ahelyett kapott, amit Kevin Snom szaggatott le róla, és vizsgálni kezdte.

- Az életjelei jók, egészségesnek tűnik - szólt rekedt hangon.
- Nagyszerű! - mosolygott gonoszul Vorell. Egy tálkát vett kezébe, kavargatni kezdte, majd valami vörös folyadékot öntött bele.

Talán vér? - tűnődött Jennet.

- Fogjátok le! – a két mágus megragadta Ramseyt, de az apród keményen küzdött, ezért egy harmadik ember kellett a szája kifeszítéséhez, hogy az öreg be tudja önteni a különös folyadékot.

A fiú szemei olyan feketévé váltak, mint a haja, ahogyan a földre rogyva, eltorzult arccal vergődött a fájdalomtól.

- Teremtő, segíts! – kapott a szájához Jennet, akit az események azonnal magához térítettek. Könnyes szemekkel Vorellre nézett. – Hogy tehetsz ilyet egy embertársaddal? Van egyáltalán neked lelked?
- Lélek? Egy tudósnak nincs szüksége lélekre! – vigyorgott gonoszul.
- Vorell, ez meghalt – szólt egy vörös köpenyes.
- Máris? Milyen szánalmas! – Jennethez fordult, két ujjával megigazította szemüvegét. – Te nem fogsz csalódást okozni, igaz, édesem?

Előző oldal anonim88