Gyilkosok kora I/1.

Fantasy / Novellák (548 katt) anonim88
  2015.05.13.

Jennet egy sötét, hideg cellában tért magához, csuklóját durva kötél szorította, feje sajgott. A kristályok fényénél három másik embert fedezett fel maga körül.

Hol vagyok? - gondolta kétségbeesetten. - Az utolsó emlékem, hogy kék gombákat keresek a Korcai-vadonban... és most itt vagyok... De hol az az "itt"? - kábán körbenézett, de a rácsokon kívül csak sötét falakat látott, meg egy vastag fémajtót.

- Nahát, felébredtél? - szólította meg egy serdülő férfiúi hang.
- Mi ez a hely? - kérdezett vissza félénken Jennet.
- Ki tudja? - a férfi vállat vont. - Egyébként Kevin Snom vagyok, Littletownból.
- Én Jennet Redhawke, Ostagarból.
- Redhawke? A Hawke család elszegényedett mellékágából? Bah! Egyre színesedik a mi kis "csapatunk"!
- Miről beszélsz?
- Nézz szét, nemes hölgy! Én egy földműves paraszt legény vagyok, te nemes, ez itt egy elf, az ott valami városi ficsúr, pék, vagy a bánat tudja! Nem túl gyakran kerülsz össze a pór néppel, igaz? Legalább lesz mit mesélned a gyerekeidnek, már ha túléled persze, amire kicsi az esély! Haha!

Jennet nem értette, ez miért olyan szórakoztató Kevin számára, de inkább ráhagyta. Volt valami ijesztő a férfi szemében, ösztöne egyre csak azt hajtogatta: "Fordulj el! Ne beszélj vele! Ne is nézz rá!"

Tekintete a földre szegeződött, kétségbeejtő helyzete elől gondolataiba menekült. Apja biztosan kiszabadítja, nyugtatta magát, bár, ha váltságdíjat akarnak, rossz ajtón kopogtatnak.

- Hát nem érted, nemes hölgy? Ezeket nem érdekli, te ki vagy, nem pénzt akarnak! - Kevin mintha csak a fejébe látott volna, ami csak növelte bizalmatlanságát a parasztfiú iránt. - Mi ez a tekintet? Meglepődtél, hogy így beléd látok? Ugyan! Mi más járhatna egy nemes fejében? Ti mindig túlélitek, nem? A háborúban megadjátok magatokat, a rokonok úgyis kiváltanak, csak a parasztok esnek el a csatamezőn, ti csupán dicsőséget szereztek! Szép is a háború, ha jó helyre születik az ember!
- Mégis mit tudsz te?! - szaladt ki Jennetből.
- Én egy bandita vagyok, gyakran raboltam el nemeseket, hogy aztán váltságdíjat követeljek értük. Hidd el, volt időm kiismerni a fajtátokat!
- Bandita? - ijedt meg Jennet. - Azt mondtad, paraszt vagy!
- Reflexből hazudtam, de végiggondolva, nem számít, tudod-e, ki vagyok. Eredetileg tízen voltunk a ketrecben. Már öt embert elvittek, egyikükről sem hallottunk többet.
- Már öt embert? Mióta vagy itt?
- Nem tudom. Itt nincs természetes fény, nincsenek nappalok, vagy éjszakák. Csak ülsz, és nézed, ahogy az elviszik. Még senki sem tért vissza közülük, de hidd el nekem, nem elengedték őket.

Jennet megborzongott. Nem akart meghalni. Még annyi minden várt rá, annyi mindent meg akart tenni, amire eddig nem volt lehetősége. Ahogy a halál gondolata egyre mélyebbre kúszott szívében, sírva fakadt.
- Még csak tizenhat éves vagyok, nem akarok meghalni! Én csak kék gombát kerestem! Csak egy kis élvezetre vágytam, megtapasztalni, milyen is az, amiről mindenki mesélt! Erre most...

Kevin tekintete végigszaladt a zokogó lányon. A haja zsíros volt ugyan, de alakja kecses, keblei formásak, még a tompa fényben is határozottan izgatónak tűnt, főleg így, piszkosan, koszosan.

Talán a Teremtő küldte a lányt, mint "utolsó kívánság"? Ha már meg kell halni, legalább az utolsó napokat, vagy perceket élvezzem ki! - gondolta, s még egyszer alaposan végignézett újdonsült cellatársán.

- Hé, kislány, ha már úgyis végünk, mi lenne, ha előtte élveznénk egymás... - izgatottan megnyalta az ajkát - társaságát?
- Hogy tudsz ilyen helyzetben erre gondolni?
- Ugyan, ne kéresd már magad! - a férfi egyik kezével Jennet felé nyúlt.
- Hogy szedted le a kötelet?
- Ne viccelj, egy bandita, aki nem tud kiszabadulni egy ilyenből, azt az első elfogása után kivégzik! De elég a beszédből! - rávetette magát a lányra.

Jennet küzdött, próbált szabadulni, vergődött, rúgkapált, de hiába, Kevin iszonyúan erős volt. A bandita nekilátott letépkedni a lány már amúgy is szakadt ruháit, másik kezével végig a földhöz szegezve áldozatát.

A fiatal lány sírt, ficánkolt, könyörgött, de minden hiába. Sikítani próbált, de egy izzadt, koszos kéz betapasztotta a száját.

- Elhallgass, te szajha! Te sem akarod, hogy Ők jöjjenek! - de a figyelmeztetés elkésett. A nagy vasajtó hangos nyikorgással kitárult.

Kevin Stom ijedten visszahőkölt, s a ketrec széléhez lapult. Jennet könnyes szemekkel felnézett, megértette, ez egy barlangba kialakított börtön, azonban jelen helyzetben a négy idegenben, akik beléptek, nem elrablóit, hanem megmentőit látta.

- A főnök eredményeket vár tőled, Vorell, de üres ígéreteken kívül semmit sem kap! Egyre többen vonják kétségbe képességeidet!
- A tudomány nem való türelmetlen embereknek, Melissa! Rengeteg időre, és kísérletre van szükség az előrelépés érdekében! - megállt a ketrec előtt, két ujjával feltolta kerek szemüvegét, gonoszul elmosolyodott. - Időre, kísérletekre, és persze alanyokra! Főleg alanyokra! Te ott, mi a neved?
- J-Jennet – felelte könnyes szemekkel.

Vorell alaposan szemügyre vette a megtépázott lányt, aki lábait maga elé húzva, összekuporodva igyekezte eltakarni mezítelen testét. A ketrec többi lakójára nézett, majd ismét a lányra.

Feltolta szemüvegét, mosolyától Jennetnek borsózott a háta.

- Hozzátok a kettest! Kellően élettelinek tűnik! Pont ilyen emberekre van szükségem!
Ketten azonnal ugrottak, teljesíteni a parancsot.
- NEE, KÉREM, NEE! - könyörgött Kevin.

A vasajtó hangos nyikorgással becsukódott mögöttük, de a bandita könyörgése még sokáig visszhangzott a folyosón.

Jennet megkönnyebbülten felsóhajtott, egyelőre biztonságban tudhatta magát, de mi lesz, ha a többi cellatársai közül valamelyik magához tér? Kétségbeesésében a Teremtőhöz fohászkodott:

- Valaki mentsen meg, könyörgöm! Kérlek, kérlek, küldj valakit a megmentésemre! Ne hagyj itt meghalni!

Előző oldal anonim88