Démonvadász VII. (befejező) rész

Fantasy / Novellák (681 katt) bel corma
  2014.09.21.

Annabella lágy altja térített magamhoz. Lassan kinyitottam a szemem. A lány fölém hajolt és láttam, hogy hószínű haja csapzottan hullott vértől maszatos arcába. Sápadt volt ugyan, de acél színű szemei elevenebben csillogtak, mint valaha. Rám mosolygott, és az én arcomon is megjelent egy halovány grimasz.

- Ha ez egy álom, akkor soha nem akarok felébredni… - suttogtam erőtlen hangon.
- Hogyan sikerült legyőznünk a démont? Próbálok visszaemlékezni rá, de olyan, mintha egy sötét, feneketlen kútba bámulnék… - kedvesem hangja megremegett, ahogy tűnődve megsimogatta az arcomat. Nyögve felültem, és remegő lábakkal ugyan, de sikerült talpra állnom.
- Most már mindegy. A veszély elmúlt és…
- Shaemus?

Némán nemet intettem. Annabella könnyes szemmel omlott a vállamra, én pedig magamhoz szorítottam őt. Azon tűnődtem, vajon mit mondhatnék neki, ami elfeledteti majd vele a lelkében dúló fájdalmat. Mire kibontakozott az ölelésemből, már nem voltak kétségeim. Mélyen a szemébe néztem, és válaszoltam a kérdésére:

- Emlékszel, mit mondott, mielőtt beléptünk a szentélybe? A múlt egy ködös emlék, és csak a jelen létezik. Meg kell tanulnunk megélni a pillanatot, ha boldogok akarunk lenni! Azt hiszed, ő nem mosolyog odafent? Szerintem épp minket néz…

A lány megtörölte könnyes szemét, és a mindig vidám öreg emléke halvány mosolyt csalt az ajkára.

- A pillanat számít és a döntések, amiket meghozunk. Én ígéretet tettem neked, és elérkezett az idő, hogy… Nem akarom, hogy bármi bajod essék, emellett torkig vagyok már a vadászattal! Shaemus elment és semmi nincs már, ami az egyházhoz kötne minket, szóval…
- Nincs több vadászat? – suttogta kedvesem. Csillogó tekintete szinte szomjazta válaszomat.
- Nincs! – mondtam nevetve és újra magamhoz öleltem őt…

***

Moosmorth óceánba omló, fekete szikláinál álltam, és mélázva néztem a partot ostromló, smaragd színű hullámokat. Egykedvű, monoton táncuk mindig elbűvölt és megnyugtatott engem. Mellettem két kopjafa magasodott, de tudtam, hogy egyik sírban sem nyugszik holttest. Az elsőt Shameus emlékére állítottam, a másikat pedig…

A hatalom töredéke, amely a templomban megkísértett engem, még mindig az enyém volt. Sokáig őrizgettem magamban, mert tudtam, egyszer eljön a pillanat, amikor hasznát veszem majd. Éreztem, hogy ez az a perc. Apró rést nyitottam az élőket a holtaktól elválasztó fátylon, és utolsó üzenetemet az éter könnyed hullámaira bíztam.

„Kedves Ariel!

Köszönöm az időt, amit veled tölthettem, és bízom benne, hogy már nem tartozom neked. A szívem mélyén tudom, hogy megbocsátottál, és neked is tudnod kell, hogy már rég nem neheztelek rád. Mindketten hibáztunk, de voltak szép pillanataink is. Ezeket őrizzük meg emlékezetünkben, és békés szívvel váljunk el egymástól. Egyébként nem kell félned, mert minden mesés és gyönyörű odaát! Ezt egy régi jó barát súgta meg nekem álmomban, és te is nyugodtan hitelt adhatsz a szavainak! Tudod, hogy nem támaszthattalak fel, de… adtam neked egy utolsó ajándékot. A könyv súgott nekem és… Bizonyára látod már azt a vakítóan fehér fényoszlopot, amely előtted ragyog, és egyenesen az ég felé mutat. Tudom, hogy túl sokáig késlekedtél, és már nem maradt erőd a továbblépéshez. Én utat nyitottam neked és… ez az út örökké nyitva áll majd a számodra. Most már csak rajtad múlik, hogy használod-e, de… Ha igaz, amit mondtál nekem, vagyis… tényleg megbékéltél a sorsoddal, akkor helyesen fogsz dönteni. Azt kívánom neked, hogy légy nagyon boldog, kedves!”


Halk sóhajjal zártam le a kaput és könnyű szívvel, mosolyogva néztem az öböl vizében játszadozó, vidám delfineket…

Vége

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 9 db)