A ruhásszekrény
Képzeljék el, mi történt. Gondoljanak bele, ha bírnak. Illetve… Ne képzeljenek semmit. Ne gondoljanak bele semmibe. Pedig nem semmiség, ami néhány emberrel megesett. Mert megesett. Szörnyűség, mint mindig. Ha a napilapot olvasom, vagy a híradót nézem, mindig vegytiszta depressziós leszek. Hallom, látom, olvasom a halált. Így volt ez ebben az esetben is. Honnan tudok róla? No, lássuk csak. Honnan is…
Minden azzal kezdődött, hogy a fiú nagyon szerette azt a lányt. Mintha minden baj gyökere ez a szerelem lett volna (a lány is szerette a fiút). Össze is költöztek, és boldogan éltek együtt. A lány egészen jól viselte a fiú hangulatingadozásait. Arra gondoltak, hogy olyat tesznek egymással, amit előttük senki: igazán megismerik egymást. A legváratlanabb helyzetekben, a legkevésbé megfelelő időpontokban is beszélgettek. Mélybe akartak hatolni, de nem ment. Nem mehetett. Nem győzhették le magukban, a másikban a szótlanságot. Ezzel is együtt kellett élniük, de lehetetlen volt.
Fülig szerelmesek voltak egymásba, mégis, ha valaki rájuk nézett, csak azt láthatta: mintha megmérgezték volna egymást. Hullafáradtak, nagyon szomorúak voltak, de mindenek előtt, fölött: szótlanok. Feküdtek az ágyban, simogatták egymást, de néha a szerelem nem elég. A szerelemmel nem lehet átvészelni egy kapcsolatot, egy egész életet, ha az ember nem tud a társ szívéhez szólni. A szerelem szavak nélkül irtózatosan nehéz, olyan teher, melyet a csók nem bír el. Így kevés. Embertelenül kevés.
Fentebb a halált emlegettem, mivel haláleset történt. Egy éjszaka a lány belehalt a bánatba. A szótlanság életét követelte. Szíve szótlanságba szakadt. A fiú mellette feküdt, és azonnal észrevette, mi történt. Napokon keresztül csak sírt. Úgy sírt, mint a lány, mint a szerelme. A könnycseppek, azok mások voltak. Az öröm könnyei hamisak voltak, ezek igazak. A bánat könnyei beszédesek. A fájdalom szótlan.
Mire valók a barátok? Hát persze… Barátok nélkül nem is ember az ember. Néha a barátokkal együtt sem az… Minden tiszteletem Nietzsche úré, de nem tudok, nem akarok egyetérteni Emberi – túlságosan is emberi című könyvében található kijelentésével: „A barátra jellemző, hogy örömünkben osztozik, nem pedig bánatunkban.” Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. A fiú házában megjelentek a barátai. Köztük volt egy fiatal pár: Krisztina és Gábor. Ők töltötték a legtöbb időt a szerencsétlen fiúval. Ki a szerencsétlenebb? A lány, aki elment, vagy a fiú, aki maradt? Döntse el a kedves olvasó. Krisztina és Gábor mindenesetre mindig a fiúval voltak. A fiú nem tudott aludni. Képtelen volt rá. Egyébként is rossz alvó volt, a lány halála után viszont egyetlen percet sem tudott aludni. A lány mellett általában jól aludt, szépeket álmodott. Képtelen volt abban a házban, abban a szobában aludni, ahol a lány meghalt. Hónapokig azt csinálta, hogy a lefekvés előtt megivott egy üveg olaszrizlinget, de akkor is csak forgolódott az ágyban, a plafont fürkészte. Amúgy is sokat ivott, tehát legalább a lefekvés előtti piálást abba kellett hagynia. Ezután orvosa altatókat adott neki. A fiú esténként öt altatót vett be, de nem segített. Le sem hunyta a szemét. A fiú amúgy is sok nyugtatót szedett napközben, tehát legalább a lefekvés előtti gyógyszerezéssel le kellett állnia.
Krisztina és Gábor meghívta a fiút, aludjon náluk. A helycsere sem járt sikerrel, ágyából hiányzott a lány.
Három év múlva rá sem lehetett ismerni a fiúra, szörnyen nézett ki. Egy alkalommal Krisztina egyedül látogatta meg őt. Belépett a fiú szobájába. A fiú a széken ült, fáradtan, álmosan nézett maga elé. Egy szék, egy ágy, semmi más. Mindenét elrabolták. A fiú ruhái szét voltak hajigálva a szobában. Szanaszét hevertek a zakók, ingek, farmerek, alsógatyák, zoknik. Nem volt rend. kiforgatták őt mindenből, ami emberi, így lett igazából ember. Az élet kellékeivel együtt eltűnt az élet is, így nem maradt más, csupán a létezés. És kinek kell a lét? Krisztina leguggolt a fiú mellé.
- Figyelj rám, csak egy picit! Segíteni akarok. Ha már benned nem tudok rendet teremteni, megpróbálok a ruháid közt. Jó? Egy ruhásszekrényre lesz szükséged. Majd én megszerzem – mondta Krisztina.
A fiatalember bólintott. Számára teljesen mindegy volt. Minden mindegy. Hazugság. Semmi sem mindegy.
A ruhásszekrény még aznap este ott állt a szobájában. Krisztina minden ruhát a szekrénybe rámolt. Aztán elégedetten nyugtázta, hogy rend van a szobában. Mosolyogva a fiúra nézett.
- Látod? Rend van. Ez a rend. Ez a ruhásszekrény csodákra képes. Minden elfér benne. Na, próbálj aludni – mondta Krisztina. Megölelte a fiút, aztán elment.
Az alvás nem akart sikerülni. A fiú már régen lemondott az álomról, álmairól, egyszerűen csak aludni akart. Csak. Még többről, sokkal többről kellett volna lemondania.
Hideg volt éjszaka. Jól betakarózott. Könyvet vett kezébe. Elmúlt éjfél. Olvasott. A könyvben éppen egy érdekes résznél tartott, mikor lassan kinyílt a ruhásszekrény ajtaja. A fiú észrevette. Felült az ágyában. A szekrényt figyelte. Nem hitte el, amit látott. Nem arról volt szó, hogy nem akarta, hanem nem tudta elhinni. A ruhásszekrény ajtaja mögött volt valaki. A fiú először csak két szép lábat látott, majd az a valaki teljesen kinyitotta a szekrényajtót. A farmerek tetején, összeszorított lábakkal egy meztelen lány ült. A fiú megismerte a lányt, akit évekkel ezelőtt el kellett veszítenie.
- Zsuzsa… - suttogta a fiú, és nagyokat nyelt.
- Én vagyok – mondta Zsuzsa.
A fiú felállt, elindult volna a lány felé, de Zsuzsa megállította őt.
- Ne! Kérlek szépen, Marci, várj még. Ülj vissza.
Marci leült.
- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Marci.
- Nem hinnéd el. Krisztina igazat mondott. Ez a ruhásszekrény tényleg csodákra képes. De most… Mesélni szeretnék neked. Két fiatalról, akik szeretik egymást. Rólad és rólam. Arról mesélek, hogy meg akarták ismerni egymást – tökéletesen. Szeretni akarták egymást - tökéletesen. Végül a szavaikat is feláldozták egymásért. Annyira szerették egymást, hogy lemondtak álmaikról is. Nem maradt más, csak egy elkeseredett fiú, meg egy meztelen lány egy ruhásszekrényben. Még mindig szeretik egymást. A lány kapott még egy esélyt (Kitől? Nem tudom, pedig nagyon ismerős.), hogy egy ruhásszekrényben visszatérjen az élők közé élőként, és mindezeket elmondja a társának, egy fiúnak. Neked. Azt hiszed, csoda történt? Igen. De az igazi csoda ez a szerelem. – mondta Zsuzsa
Marci Zsuzsához ment. A lány megsimogatta a fiút, a fiú pedig elhelyezkedett a ruhásszekrényben. A szekrény ajtaját Zsuzsa behajtotta.
Mi történt a szekrényben? Nos, ez magánügy, valaki számára viszont nyílt titok.
Másnap délután Gábor Marci szobájának közepén állt. Sehol sem találta Marcit, és a ruhásszekrény is eltűnt. A könyvön kívül semmi jel nem utalt arra, hogy itt valaha egy fiú élt, akit pár napja még Gábor vigasztalt. Gábor olvasni kezdte Marci egyetlen könyvét. Már este volt, Gábor éppen a könyv legérdekesebb részénél tartott, mikor megérkezett Krisztina.
A lány döbbenten állt Marci szobájában, ő is észrevette a változást. Miután magához tért, mosolyogva ment Gáborhoz.
- Hol van Marci? – kérdezte Krisztina.
- Azt hiszem, elaludt – mondta Gábor.
- Igazad van. Elaludt – bólintott a meglepő kijelentés után Krisztina.
Krisztina gondoskodott arról, hogy a helyi újság folytatásokban közölje a fiatal pár történetét. Én is az újságból értesültem arról, hogyan történt mindez. Viszont én azt is tudom, pontosan mi történt. Persze, nekem könnyű. Zsuzsának is megmutattam az újságot. Jót nevettünk a legutóbbi híren. Krisztina kijelentette, hogy történetünkhöz valamilyen módon köze van a ruhásszekrénynek. Okos.
Azóta az emberek, ha szerelemről van szó, először mindig a ruhásszekrényre gondolnak.
