Démonvadász III.
Fantasy / Novellák (1492 katt) | bel corma |
2014.09.07. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/12 számában.
Vénséges szobrok törött torzói ölelték körbe az apró teret, ahová megérkeztünk. Valaha, még az ősök álmodták márványba őket egy ember előtti, magasztosabb korban. Mesterek, kiknek csontjai ugyanolyan porrá váltak már, mint a forró, néma sivatag vörös homokja. Eltűntek a múlt sötétjében, ám náluk hatalmasabb erők - az idő és az elemek – folytatták munkájukat. Könyörtelen kezük legömbölyítette a régvolt hősök nemes arcélét és megkoptatta a halovány dámák finom mosolyát.
A forróságtól vibráló levegőben végeláthatatlan sivatag terpeszkedett körülöttünk. A nyakamban lógó delejtűvel gyorsan meghatároztam az északi irányt. Leárnyékoltam a szememet, úgy fürkésztem a kékes párába fúló, sötét sávot a horizonton, de nem tudtam pontosan kivenni a részleteket. Tűnődve néztem Annabellát, ahogy óvatosan széthúzta vékony látcsövét - ez is az ősök keze munkáját dicsérte -, és az általam jelzett irányba kémlelt. Mire végzett, arcán már kisimultak a bizonytalanság szülte ráncok. Elértette a tekintetemben csillogó kérdést, mert szó nélkül a kezembe nyomta a csiszolt lencsékből álló szerkezetet.
Zölden derengő erdősáv hullámzott a távolban. A rengeteg közepén szürke márványból épült csonka gúla magasodott, melyet négy megkopott torony ölelt körbe. Még így az idő által megtörve is büszkén nyújtózkodtak a felhőtlen, sötétkék ég felé. Olyanok voltak, akár a vagyonukat veszített nemes kisasszonyok, akik velük született tartással viselték az élet megpróbáltatásait. Mintha csak tudatában lennének önnön fontosságuknak…
- Még ilyen távolságból is érzem a belőle áradó erőt… - Shaemus arcán megrándult egy izom, ahogy homlokát ráncolva összpontosított az asztrálsík rezgéseire.
- A démonét?
Pörölycsapásként ért a felismerés, hogy az ivadék ereje talán máris túlnőtt rajtunk.
- Nem… - az érsek mosolyogva kivillantotta sárgás fogsorát. – Nyugodj meg, fiam! Csak a templomból áradó energiát érzékelem. Ösztönösen gyűjti magába a manát, mégis… úgy érzem, hogy tudatosan is működik. Nehéz elmagyarázni, de… Azt hiszem, hogy a tervezői által beléplántált programot hajtja végre.
- Veszélyes lehet ránk nézve?
- Nem hiszem, persze, teljesen biztos nem lehetek benne. Érdekes… Ha nem tudnám, hogy csak kő és szikla, akkor megesküdnék rá, hogy… kíváncsi ránk!
Annabella halkan nevetett.
- Én is kíváncsi vagyok rá, hogy miféle titkokat rejteget!
- Félnapi járóföldre lehet innen… Ha sietünk, akkor alkonyatra elérjük a várost övező erdőt.
- Frissítő séta a sivatagban… - dünnyögte az öreg borízű hangján. – Kell ennél jobb móka?
Kedvesem újra felnevetett, ezúttal gyöngyöző hangján. Végre én is megengedtem magamnak egy halovány mosolyt.
Felszedelőzködtünk és nekivágtunk az útnak.
***
A vérszínben halódó nap már a látóhatár felé hanyatlott, amikor elértük az oázis szélét. A közelben apró, tiszta vizű forrás fakadt egy fehér mészkősziklából, így megfogyatkozott vízkészletünket is felfrissíthettük. Sietve száraz fát gyűjtöttünk és a szürkület már a pattogó tűz körül ülve ért minket. Szárított gyümölcsökből, kenyérből és sajtból álló vacsoránkat gyorsan elköltöttük.
Az érsek a közelben matatott és láttam, ahogy ébenfa botjával jókora, emberes sugarú kört rajzolt a tűz köré. A kör szélét cirkalmas rúnákkal díszítette - talán tucatnyit számoltam össze belőlük -, majd szemét lehunyva egy ősi litánia igéit kezdte mormolni. Éreztem a megsűrűsödő energiát és láttam, ahogy a rúnák kékesfehér színben felizzottak. A kísérteties fényben Shaemus arca halálfőként derengett. Máskor vidám mosolya most inkább egy szörnyeteg vicsorgására emlékeztetett engem. Éreztem, hogy kedvesem közelebb fészkelte magát hozzám és finoman a vállára terítettem vastag köpenyemet.
- Arra kérlek benneteket, hogy a saját érdeketekben ne lépjetek a körön kívülre!
Értetlen tekintetemet látva, megköszörülte a torkát és folytatta:
- Tudjátok, sok könnyelmű kalandor próbálta már kifosztani Askendir eltemetett kincseskamráit, de… azt hiszem, hogy a város védelmezi magát velük szemben. A legtöbben meghaltak, az ő csontjaik porával már a sivatagi szél játszadozik, de a szellemük nemigen tudott továbblépni. Talán a túltengő energiáktól zavarodtak meg, vagy épp az tartja itt őket, nem tudom… A lényeg az, hogy félőrült lidércekként bolyonganak a város körül és magukkal ragadnak minden óvatlan lelket, aki a közelükbe merészkedik…
- De idebent biztonságban vagyunk, igaz? – a lány lágy altja megremegett.
- Igen, leányom, emiatt ne aggódj!
***
Annabella szuszogása egyenletessé vált és éreztem, hogy engem is megkörnyékez az álom édes kábulata. Láttam, hogy Shaemus a tüzet piszkálja egy bottal. Eszembe jutott valami…
- Mondd, kérdezhetek tőled valamit? Ha nem akarsz, akkor ne válaszolj rá…
- Az attól függ, hogy mire vagy kíváncsi! – dörmögte az érsek.
- Nem értem, hogy… miért tartasz ki a rend mellett? Tudod, hogy milyen bűnök száradnak a lelkükön, mégis…
- Nem harcolhatsz egyedül a világ ellen… Tartoznod kell valamihez, vagy… valakihez! – suttogta az öreg és jelentőségteljes pillantást vetett a lányra, majd rám. – Meg kell tanulnod bízni egy eszmében, vagy… egy szívednek kedves emberben!
- Egyszer régen, volt valaki, de… ő már meghalt. Részben az én hibámból és... azt hiszem, akkor veszítettem el a hitemet. Hogyan bízhatnék meg bárkiben is ezután?
- Újra… meg kell nyitnod a szívedet! Biztosan félsz, de… nem létezik más út! Te is tudod…
- Igen… - suttogtam és megdörzsöltem lüktető halántékomat. Leheveredtem a lány mellé és néztem a finom, békés arcvonásokat. Tudtam, hogy valami szépről álmodik.
Sokáig rágódtam még Shaemus szavain, mielőtt elnyomott az álom.
Előző oldal | bel corma |
Vélemények a műről (eddig 4 db) |