Démonvadász II.

Fantasy / Novellák (680 katt) bel corma
  2014.08.30.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/9 számában.

- Látod, hogy merre tart? – hangom halk lehelet volt, ahogy Annabella fülébe suttogtam.

A parázstartó serpenyőjében izzó szárított rózsaszirmok édeskés füstjében csak nehezen tudtam kivenni az arcát. Láttam, hogy fejét oldalra billentette, szabályos arcvonásait pedig grimaszba torzította az összpontosítás. Amikor megszólalt, hangja mélyebb tónusokkal telítődött.

- Vigyáznom kell, mert felettébb gyanakvó… Képes lenne kitörölni az emlékeimet. Érzem, hogy gyűlöli azokat, akik ezt tették vele, ugyanakkor… imádja is őket. A hite és a kéjvágy harcol most benne, de a démon percről percre többet rabol el az emberségéből. Várj! Igen, most már látom…

A lány rekedt sóhajjal fújta ki a levegőt és felnyitotta szemét. Tekintete fáradtan, de elégedetten csillogott.

- Askendir. Ez a név zakatolt a gondolataiban. Nem tudom, hogy ez mit jelent.
- Ez egy elhagyatott város, ami a kozmikus erővonalak találkozására épült. Azt hiszem, nem véletlenül választotta azt a helyet. Talán ott könnyebb feltörnie a könyvet védő varázslatokat – az érsek tűnődve megsimogatta gömbölyű állát.
- Milyen messze van innen? – megkérdeztem, bár előre féltem a választól.
- Nagyjából, négyheti járóföldre…
- Kifutunk az időből!
- Talán mégsem… A Moosmorth melletti dimenziókapunak – ha jól emlékszem - van egy Askendir mellett nyíló kijárata is. Szerencsére nálam van a kapu leírása, így nem veszítünk időt azzal, hogy utánajárok a dolognak. Az ősök gyakran használták utazásra ezt az építményt. Ők eltűntek, de a kaput itt hagyták nekünk. Kicsit megkopott ugyan, de még mindig működik…

Társnőm ajkát beharapva, kérdőn nézett rám. Egy pillanatra feloldódtam jégszínű tekintetében.

- Szükséged van pihenésre?
- Csak két fertályórára.
- Rendben, addig mi is összeszedjük a felszerelést. Te is csak a legfontosabb dolgokat hozd magaddal! Még valami… Nem tudom, mennyire veszélyes az a dög, szóval… Ha harcra kerül a sor, akkor… ne kockáztass fölöslegesen!
- Tudod, hogy ez nem így működik… - suttogta halkan.
- Tudom… - hüvelykujjammal megsimogattam a szája sarkában bujkáló fáradt mosolyt. - Ha ennek vége, akkor talán kereshetnénk magunknak valami nyugodtabb munkát…

Csillogó szemei többet mondtak nekem minden szónál.

***

Három fertályóra múltán már ott álltunk a kapu előtt. Több tonnás kőtömbökből építették, amelyeket mindenféle kötőanyag nélkül, precízen illesztettek egymáshoz. Néhol a sarkok megkoptak ugyan, de még büszkén hirdették egy letűnt faj dicsőségét. Az építményt csatajeleneteket ábrázoló domborművek díszítették. Egy pillanatra megcsodáltam a rég elporladt művészek keze munkáját.

- Odaát könnyen eltéved a lélek, szóval… mindvégig koncentráljatok a célotokra. Itt is igaz a bölcsesség, mely szerint: a gyöngék elbuknak, az erősek diadalmaskodnak! – Shaemus a zodiákus tizenkét szimbólumát tanulmányozta, amelyet szakavatott kezek véstek a kapu előtti járólapba. Mormogott valamit, majd – egy általa ismert logika szerinti sorrendben – egymás után megérintette az ábrákat. A szimbólumok kékesfehéren felizzottak és a kapu nyögve életre kelt. Opálos hártya materializálódott a kőoszlopok között, majd az áramlás iránya hirtelen befelé mozdult. Mindent elnyelő, fekete űr tátongott a helyén.

Az érsek sietve átlépett a kapun. Annabella puha csókot lehelt az ajkamra. Izmos, hajlékony teste hozzám simult egy pillanatra, majd kibontakozott az ölelésemből.

- Várok rád, odaát! – súgta a fülembe és eltűnt a kavargó semmiben.

Nagy levegőt vettem és követtem őket…

***

Az út olyan volt, akár egy lidércnyomás. Mintha víz alatt lépkedtünk volna; mindegy egyes lépésért meg kellett küzdenünk, de nem ez volt a legrosszabb. Elménk teljesen védtelen volt a mentális behatások ellen. Rég eltemetett démonkutak rabjai nyújtogatták felénk kínból és fájdalomból álmodott csápjaikat. Hűvös, nyálkás érintésük a csontunkig hatolt. Megpróbálták befészkelni magukat a fejünkbe és minden akaraterőnkre szükségünk volt ahhoz, hogy a fényben maradjunk. A célunkra, a küldetés sikerére összpontosítottam, azután… már képtelen voltam gondolkodni. A tudatalattim átvette az irányítást és már nem voltam egyéb, mint egy lelkéig lecsupaszított, egyszerű ösztönlény. Annabella hófehér hajjal keretezett arcát láttam magam előtt, világos szeme hívogatott, telt ajkát szóra nyitotta, amikor…

Végre megpillantottam az alagút végét. Forróságtól izzó homok remegett a napfényben, csupán egy vízpermet vékonyságú fátyol választott el tőle. Láttam az öreget és a lányt a túloldalon. Ott álltak, tőlem karnyújtásnyira csupán, amikor…

Egy hang szólalt meg agyam legrejtettebb zugában. Olyan volt, mint egy rég eltemetett töredék, egy élet halovány emléke. Fantom, amelyről azt hittem, már régen meghalt. Lassan a hang irányába fordultam, és akkor megláttam őt…

Először csak egy árnyékból formálódó sziluettet tudtam kivenni, azután a sötétség lassan alakot öltött. Magas, sötét hajú nő volt, arányos, izmos testalkattal. Fekete ruhát viselt, csak rózsás arca világított a félhomállyal birokra kelő derengésben. Ugyanaz a zafírkék szempár nézett vissza rám, amelynek fényét én oltottam ki évekkel ezelőtt. Nem volt vádló a tekintete, csak fájdalommal teli. Épp szóra nyitotta ajkát, amikor egy tompa hang térített magamhoz az emlékek szülte kábulatból.

- Gyere, már csak egyetlen lépés! – Annabella kiabált felém a hullámzó fátylon túlról. Olyan volt, mintha a víz alól szólna a hangja. Hátranéztem, de Ariel emléke akkorra már tovatűnt. Még abban sem voltam biztos, hogy valóban láttam őt. Ki tudja, talán sohasem volt több számomra, mint egy édesen kínzó álom. Újra a kapu irányába fordultam és átszakítottam a valóságtól elválasztó, hűvös fátylat.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 7 db)